Legtöbben mindig szívesen megyünk haza. Haza haza, ahol felnőttünk. Mert ott egyszerre omlik az ember agyára a régi, az emlék, az ó, be jó vót, s az is, hogy már olyan nagyként és komolyként lépkedünk az utcán. Nem úgy, mint amikor elköltöztünk. És a nosztalgikus omlás súlya alatt jó csak ellenni, gondolkodni vagy épp semmit tenni. Pláne, ha erre egy olyan, hét határra szólóan különleges, egyedi helyet talál az ember egy régi kertben, amiről sokáig azt hitte, csak az arra tévedő turisták nem felejtik el megnézni.
Van ugyanis egy nagy, jó sok kapus, tágas, mókusokkal, lónyerítéssel, szalmabálákkal teli község Alsó-Háromszéken, aminek a nevét sokan ismerik, de nem elegen. Van, aki azonban Zágon nevét össze tudja kötni pár híres szülöttel, ott nevelkedettel (Kis Manyi, Szabó Kati), amelyek közül elsőként talán Mikes Kelemen neve villan be először. Zágonban született ugyanis II. Rákóczi Ferenc fejedelem hadapródja, kamarása, bizalmasa, hűséges, jó barátja. Épp csak kisgyermekkorát töltötte szülőfalujában, de a maiak is igyekeznek nem elfelejteni és őrizni a ház alapját, ahol született, a szobát, ahol keresztelték, a család kúriáját, a személyes tárgyakat, a kertet, ahol szaladgált. Ahol ráadásul, születésekor két tölgyfát ültettek, amit azóta az arra járó turisták előszeretettel ölelgetnek körül. Öten-hatan. Mert legalább annyira széles a törzsük. A több mint 300 éves fák közül az egyik teljesen elpusztult, a másik lassan haldoklik. De semmit nem hagynak veszni: Mónus Béla szobrász húsz éve az egyik tölgy egy, vihar által letört nagy, vastag ágából Mikes-szobrot faragott (ami a község központjában, a Mikes–Szentkereszthy kúria udvarán áll), a már nem élő, de stabilan álló tölgyből pedig tavaly nyáron kisebb csodát alkotott: egy kétszemélyes kápolnát. Vagy inkább tündérlakot.
Az a jó, zizegő csend, itt-ott térdig érő fű, meggyfák… és egyszer csak az ember fölé magasodik egy hatalmas tölgyfa rajta faragott székely napcsillaggal és tele kerubokkal. Vagy angyalkákkal, kinek, hogy tetszik. Egyik hárfázik, másik furulyázik, harmadik figyel. Ülnek, kapaszkodnak a tölgy ágain a fából faragott figurák olyan határozottan, mintha odaszülettek volna. Mintha élnének. Két nehéz, vaspántos ajtó mögött, a kivájt fa törzsében pedig fa ülőke, szinte puhára csiszolva. Nem hűvös és nem is meleg odabent. Az ember hirtelen, belépte után aranyos odúban érzi magát, amíg fel nem emeli a fejét a vájt csodában és meg nem látja, hogy odafentről még több arc, szárny és egy napcsillag közepén beáradó fény néz vissza rá. Tökéletes munka: a lefelé boruló angyal éppen olyan közelségben bámul az emberre, mintha a lelkébe látna. Szinte már félelmetes. Gótikus, napkorongszerű boltozat, amelynek közepén a napcsillag precízen helyezkedik el, éppen a közepéből árad be a fény. És mintha valami Más is.
Nem csak egy öreg tölgybe nyílt ajtó, hanem a jelenbe kapaszkodó múltba is. Mintha kérné, sőt, könyörögne a kicsi kápolna, hogy ne hagyjuk elveszni a székely napcsillagot, a halott fát, a magyar őst, a bizalmat, a csendbe burkolózás, a megbánás, az újragondolás, a lelkiismerettel való számvetés lehetőségét. Magunkra húzott ajtóval, de nem egyedül, hanem a mindenkivel szembeni viselkedésünk okozta károk és örömök súlyával. Felelősséggel. Hogy kicsit faszagúan, de tisztábban araszoljunk ki a kert kapuján a látogatás után. Hogy nyugodtabbak legyünk, mert akkor nyugodtabb lesz a szomszéd, a szomszéd szomszédja, s annak a főnöke is.
Otthoniak és utazni szeretők: nyitva az ajtó, lehet menni! Szokjunk rá! Megéri a csend.
