Példaadó Amazónia

Az okostelefonom minden nap válogatást nyújt nekem olyan tartalmakból, amelyeket olvasási, keresési szokásaimból kiindulva válogat össze, feltételezve, hogy azok az érdeklődésemre tarthatnak számot. Ezek általában a legkülönfélébb oldalakról származó cikkek, nyilván sok köztük az egyházi, vallási témájú, hiszen hivatásomnál fogva érdekel, e téren mi zajlik a világban. A minap a rekkenő hőségben Amazóniából hozott elém egy ajánlatot, amit az Amazonas folyóra, az amazóniai őserdőkre gondolva szívesen olvastam. Szó esett benne a természetről, az 5,3 millió négyzetkilométer kiterjedésű és földünk trópusi erdeinek 40 százalékát kitevő erdőkről. Ám a tudósítás lényege éppen ezek pusztulásának, fenyegetettségének ténye volt. És a módra irányult, ahogyan ezeket védeni lehetne. Büszkén olvastam, hogy a katolikus egyház ebben szerepet vállal: október 6–27. között pánamazóniai szinódust tartanak a Vatikánban, erre készült az Amazónia, új utak az egyház számára és egy átfogó ökológiai fejlődésért című munkadokumentum, amelyet június 17-én tett közzé a Püspöki Szinódus Főtitkársága, és amely a térség problémáival foglalkozik, megoldásokat keres, válaszokat sürget az egyház részéről.

Hogy érthető legyen a helyzetet és helyszínt nem ismerő olvasónak: az Amazonas-medence Brazília, Bolívia, Peru, Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guayana, Suriname és Francia Guayana területén fekszik 7,8 millió négyzetkilométeren. Az ott lakók, az őslakosok élete szorosan összefonódik a természettel, kultúrájuk ezt az életmódot őrzi. Ám az erdőirtás, a környezet lélektelen kizsákmányolása, az alapvető emberi jogok rendszeres és módszeres megsértése, az őslakos népek mindenféle jogának semmibe vétele mindennapos. A nagytőke, a gazdasági, politikai érdek – a bányászati vállalatok profitéhsége – fenyegeti mindezt. Emellett a fájdalom, az erőszak, a korrupció behatolt e tájakra, ez generációkat, népeket, kultúrákat fenyeget a kiirtással. Bűnszervezetek, a kábítószer- és emberkereskedelem uralkodik. Erdőirtás, -égetés, a talajhasználat megváltozása, környezetszennyezés, a lakosság erőszakos áttelepítése – ez zajlik ott nap nap után. Következménye többek között a klímaváltozás – ez már tájainkon is több mint ismerős. Nem véletlenül panaszkodtam írásom elején az elviselhetetlen, rekkenő hőségre, ami egyik napról, egyik percről a másikra embert próbálóan, rendszeresen beköszön.

Az őslakos amazóniaiaiaktól van mit tanulnunk: ők évezredekig jól gondját viselték a földnek, a víznek, az erdőnek, és saját hagyományaik szerint szépen, nyugodtan éltek. Éppen ezért a szinódusra ajánlásokat megfogalmazó dokumentum azt jelzi, az egyház legyen partner életmódjuk megőrzésében. Olyan egyházra van szükségük, amely jelen van a társadalomban, a politikában, a gazdaságban, a kultúra és az ökológia terén, amely befogadó a kulturális, szociális és ökológiai különbözőség iránt, amely kreatív: együtt dolgozza ki a néppel a kihívásokra adandó válaszokat, mert a helyi hagyományok, a nép bölcsessége, lelkisége hiteles teológiai kiindulópont. Talán meglepő, de a helyi hagyománnyal összhangban van, hogy az a kérdés is felmerül: helyi hivatásokat kell elősegíteni a férfiak és nők körében egyaránt, olyanokat, amelyek az őslakos kultúra, szokások ismeretében hozzájárulhatnak az evangelizáláshoz. A látogató egyház helyett ottmaradó egyházra van szükség, amelyik az emberek mellett áll, és amelynek papjai a lakosság soraiból kerülnek ki.

A dokumentum felveti a kérést, hogy tanulmányozzák a köztiszteletnek örvendő, idősebb, őslakos családos férfiak pappá szentelésének lehetőségét, illetve a nők hivatalos szolgálatának lehetőségét, hiszen kultúrájukban, az amazóniai egyház életében, imádságos jelenlétében központi szerepet játszanak a nők. Nem véletlen, hogy olyan vértanúik vannak, mint Dorothy Stang, akit 2005-ben agyonlőttek következetes kiállása, a helyi érdekek védelme miatt. A megtörhetetlen, zsarolhatatlan, erős nők nemcsak példaképei, de megtartói, spirituális vezetői a közösségnek, ezért kéri a dokumentum e lelki vezetői karizma valamilyen hivatalos egyházi elismerését is.

Barátaim sokszor nevetik a kérdésben képviselt álláspontomat, hiszen következetesen felkapom a fejem mindenféle, nőket lenéző, kézlegyintéssel elintéző véleményre, tréfára, úgy vélem, nem alaptalanul: a szóhasználat, a fogalmazás gondolkodásmódot árul el, és minden diszkrimináló megfogalmazás tovább erősíti, továbbviszi a megkülönböztetést. Itt a megkülönböztetésen nem azt értem ám, hogy nők férfivé, férfiak nővé kellene váljanak, hogy a biológiai különbség ne létezne és ne lenne kívánatos! Értsük jól: amikor valakiket pusztán biológiai adottságuk (továbbá anyagi lehetőségeik, testi adottságaik, foglalkozásuk, bőrük színe, származásuk, nevük stb.) miatt kevesebbre tartunk, az a káros megkülönböztetés. Mert vannak pipogya férfiak és vannak nagyon is kemény, kitartó nők – és fordítva. Mint minden általánosítás, ez is kényelmes, de buta és leszűkítő. Éppen ezért örülök, hogy egyházi közegben szó esik erről, igaz, egyelőre Amazóniában, ami távoli, egzotikus vidéknek tűnik, amelynek problémái, megoldásai, valósága úgy tűnik, távol áll tőlünk. Példaadó abban, ahogyan saját jó hagyományait képviseli, felvállalja, kinyilvánítja.