A hivatásnak akkor van meg az értéke, ha megértem, hogy valahonnan jövök és valahová tartok. Nemcsak úgy kószálok ebben a világban, hanem része vagyok egy egésznek. A jó Isten arra hív, hogy kamatoztassuk a talentumainkat, azaz valósítsuk meg önmagunkat. Az „önmegvalósítás” szóval kapcsolatosan gyakori félreértés az, hogy ez önző, Istentől elszakadt önérvényesítés lenne. Az „önmegvalósítás” nem más, mint a jó Istentől kapott egyedi, megismételhetetlen identitásunk megélése, a tőle kapott életfeladat megvalósítása, válasz egy személyre szabott, csak nekünk szóló meghívásra. A gyulafehérvári főegyházmegyében a hivatás éve van, ennek apropóján jelen összeállításunkban arra keressük a választ, hogy mi a hivatás, hogyan találhatjuk azt meg.
Az önmegvalósítás mint hivatás
Bizonyára mindannyian kiszámítottuk már, ha nem is tudatosítjuk folyamatosan, hogy aktív felnőtt életünk egyharmadát munkával töltjük. Mindezt akkor, ha heti 40 órás munkahéttel számolunk, ami sokunk számára csak vágyálom, hiszen egyre kevesebben vannak, akik a napi nyolc óra után „letehetik a lantot”: legtöbben túlórázunk, otthon is dolgozunk, ha szükséges, akkor hétvégén is bemegyünk a munkahelyünkre. Péntek közeledtével elárasztják a közösségi oldalakat a hétvégéről, a munkaszünetről szóló mémek, mintha börtönből szabadulnánk hetente egyszer.
Természetesen normális, ha egy fárasztó munkahét után vágyunk arra, hogy szombaton ráérősen, pizsamában reggelizzünk, azzal sincs baj, ha hétfőn nehezünkre esik korán felkelni, de az a fajta hozzáállás, amely szükséges rosszként, túlélni való időként, kényszerként tekint a munkára, már távolról sem tekinthető egészségesnek. Freudnak tulajdonítják azt a kijelentést, mely szerint egészséges ember az, aki szeretni és dolgozni tud. Maslow pedig arról ír, hogy az emberi szükségletek csúcsán az önmegvalósítás szükséglete áll: az a belső igény, hogy elérjük, kibontakoztassuk a bennünk rejlő lehetőséget. Ezen a ponton a pszichológia nagyon keresztény módon közelít a munkához: igazán teljes az az élet lehet, amelyben kiteljesedünk, megvalósítjuk mindazt, amit képességeink és adottságaink lehetővé tesznek. A talentumokról szóló példabeszédben Jézus hasonló dologról beszél: az üdvösség útja a jó Istentől kapott ajándékok kamatoztatása még akkor is, ha ez kockázatos, a veszteség lehetőségét magában rejtő út.
Ha ez így van, mindannyian arra vágyunk, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat, miért szenvedünk mégis napi 8–10 órán keresztül a munkahelyünkön, miért számoljuk vissza az időt a nap vagy a munkahét végéig? Hiszen pont a munkával töltött idő lehetne az, ahol tehetségünket, adottságainkat kamatoztathatnánk. Tapasztalataim szerint ennek az az oka, hogy nem találjuk meg, vagy elveszítjük a kapcsolatot a napi munkánk, feladataink és a hivatásunk, meghívásunk között. A jó Isten arra hív, hogy kamatoztassuk a talentumainkat, azaz valósítsuk meg önmagunkat. Az „önmegvalósítás” szóval kapcsolatosan gyakori félreértés az, hogy ez önző, Istentől elszakadt önérvényesítés lenne. Értelmezésemben azonban a pszichológia által célként kitűzött „önmegvalósítás” nem más, mint a jó Istentől kapott egyedi, megismételhetetlen identitásunk megélése, a tőle kapott életfeladat megvalósítása, válasz egy személyre szabott, csak nekünk szóló meghívásra. Ideális esetben az életünk több mint egyharmadát, az ébren töltött időnk több mint felét kitöltő munka királyi út lehetne ennek az élethivatásnak a megélésére. Nincs olyan szakma vagy munka (a politikustól az orvoson át a bolti eladóig és fodrászig), amelyben ne lehetne Isten nagyobb dicsőségére, embertársaink és a teremtett világ szolgálatában dolgozni. Amennyiben sikerül megtalálnunk a kapcsolatot a személyes meghívásunk és a szakmánk, munkánk között, akkor a természetes és normális fáradtságon túl bele tudunk feledkezni abba, amit csinálunk, élvezettel és örömmel foglalkozunk a teendőinkkel (ezt nevezi amúgy a pszichológia Csíkszentmihályi Mihály szakkifejezésével flow-élménynek).
Ha azonban szakma- vagy munkaválasztásunkban nem a jó Isten hívására válaszolunk, nem a bennünk rejlő lehetőségekkel, képességekkel, nem a mély belső vágyainkkal összhangban választunk, hanem a családi/társadalmi nyomásra hallgatva az éppen divatos, jó keresettel kecsegtető, vagy éppen a családban hagyományosnak számító szakma, munka irányába, hagyjuk magunkat befolyásolni, akkor a „nyolc óra munka” nem az önmegvalósításról, hanem az önfeladásról fog szólni, a flow-élmény ritka pillanatokra korlátozódik, és a jó Istentől kapott talentumainkat jó mélyre elássuk.
Nem vagyunk azonban biztonságban akkor sem, ha szakma- és munkaválasztásunk meghívásunkkal összhangban történt. Lelkesedésünkben ugyanis hajlamosak lehetünk rá, hogy 120 százalékosan teljesítsünk, mindkét végén égessük a gyertyát, visszaéljünk saját magunkkal, szabadidőnkkel, energiánkkal. A hivatásunk ápolása ugyanúgy életre szóló feladat, mint egy párkapcsolat ápolása. Ha nem maradunk folyamatos kapcsolatban mély belső vágyainkkal, állandó dialógusban azzal, akitől a meghívás érkezett, ha nem fordítunk időt a töltekezésre és „kapcsolatépítésre”, akkor a hivatásunkkal való kapcsolatunk is kiüresedhet, és az, ami valaha értelmet és célt adott az életünknek, kínos rutinfeladattá, túlélni való idővé válhat. Ez a kiégés állapota.
Visszatérve a „szeretni és dolgozni tudni” elvhez: az értelmes és teljes élet titka a kapcsolat ápolása. Szeretni és dolgozni tudni annyi, mint időt szakítani az embertársainkra, tudatosan építeni a kapcsolatot a számunkra fontos emberekkel, miközben figyelmet és energiát fordítunk arra is, hogy a szakmánk, munkánk, a „napi nyolc óránk” kapcsolatban legyen és maradjon azzal a személyes meghívással, amely a jó Istentől származik, és így tudjuk megvalósítani önmagunkat.
Illyés Magda
A pedagógus-hivatás
A Báthory István Elméleti Líceumban tanítani felemelő és felelősségteljes feladat akkor, amikor olyan elődök rótták az iskola lépcsőit, mint Biró Vencel vagy Uitz Mátyás, akik piarista paptanárokként az életüket tették fel a szerzetesi és pedagógusi hivatásra, és akikre ma már a régi évkönyvek, a domus historia, a kutatók, illetve lelkes öregdiákok emlékeznek.
A katedra másik oldalán lenni – tanárnak, pedagógusnak lenni – nem könnyű, de felemelő és gyönyörű hivatás. Tényleg hivatássá válhat, ahogy az én esetemben is történt. Mert én gyermekként nem terveztem azt, hogy tanár leszek; csak azt tudom, hogy igazi pedagógusok szerettették meg velem a történelmet, a magyarokét, a görögökét és a rómaiakét, és hogy a gyermeki kíváncsiságot, az olvasás és kutatás szenvedélyét táplálták bennem.
Az első gyerekekkel eltöltött tanórák, Vincze Zoli bácsi kedves tanácsai, útravalói terelgettek a tanárság felé, ami az eltelt évek alatt pedagógusi hivatássá érlelődött. Az első évek lelkesedése és tüze még semmit sem veszített erejéből, tehát remélem, hogy a jó úton járok.
Pedagógusi értékrendemnek meghatározója a kereszténység és a magyar nemzethez való tartozás. Fontos az anyanyelvem dicsérete, mert nap mint nap rácsodálkozom, mennyire gyönyörű; erre példa a minapi, egy hat év körüli kislánnyal való beszélgetésem, aki megkérdezte tőlem: ebben a házban nem lakik senki?, és én azt feleltem, hogy nem. Erre ő: akkor ez egy árva ház/árvaház? És a válaszom az volt, hogy igen. Ezek a beszélgetések nem felejtődnek el. Történelemtanárként nemzetünk történelmének, hagyományainak ápolása, továbbadása nemes feladat, sőt kötelesség, mert a mai fiataloknak a magyar nemzethez való tartozás biztonságot, gyökereket és közösséget jelent, különösen a 21. században, amikor mindenhonnan csak a beilleszkedést, a mindenkinek való megfelelést hallják.
Úgy gondolom, hogy a 21. század nagy kihívást jelent minden pedagógusnak. Hogy miért? Talán azért, mert nehezen tudunk lépést tartani ezzel a felgyorsult, „azonnal-rögtön” kütyüs világgal, mert kicsit idegenkedünk ezeket beengedni az óráinkra, mert nekünk még mindig a könyvek és a térkép az alap. Nekem is. Bár évek óta igyekszem „haladni a korral”, ebben a tanévben tapasztaltam meg azt, hogy a mai generációkhoz nekem is idomulni kell, figyelnem kell, ha az általam fontosnak tartott olvasás és kutatás szenvedélyét táplálni szeretném. A kütyüket most beengedtem az óráimra, és öröm volt nézni, ahogy az áradó információkból elméletek születtek és viták kerekedtek, mindenki felfedezőnek képzelte magát… Zoli bácsi, egykori mesterem jutott eszembe, aki mindig azt mondta, hogy a jó pedagógus figyel a diákjaira, és az utat velük járja, mert ez egy közös út, amin együtt haladva tanár és diák egymástól tanul. Mert a tanórák, a vetélkedők, a kirándulások és az együtt eltöltött idő nyomot hagy tanárban és diákban egyaránt, mert adunk és kapunk tudást, tanácsokat, bizalmat és legfőképpen szeretetet.
Az előttünk álló vakáció napjai a pihenés, a számadás és a felkészülés idejét jelentik, amikor mi, pedagógusok is, jó tanítványként a következő tanévre készülünk.
Váradi Éva
