Úgy mentem be, mint egy mosogatórongy. Úgy jöttem ki, mint aki a legjobb formájában van. Nem, nem szépségszalonból, hanem az Osonó Színházműhely egyik foglalkozásáról. Májusban a 25 éves KEL (Kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség) születésnapjának vendége volt a társulat. A műhelyfoglalkozást az Ahogyan a víz tükrözi az arcot előadás követte. A végén taps helyett döbbenettől hangos csend, szelíd könnyek, majd oldó beszélgetés a színészekkel, a nézőtársakkal. Mert „nem az van, hogy vége az előadásnak, és a nézők az egyik ajtón, a színészek a másik ajtón kimennek”. Hogy mi is van ehelyett, és miért, arról a színházműhelyt megálmodó színész-rendezővel, Fazakas Misivel beszélgettünk.
Miért lettél te színész?
Ez nagyon jó kérdés, talán azt mondanám, hogy az isteni gondviselés vezetett erre az útra. Másodikos voltam, és nem tudom, honnan jött nekem, de egyszer csak a szüleimet arra kértem, vigyenek el engem a színházba egy próbára. A szüleim valahogy rávették az akkori szentgyörgyi színházat, hogy engedjenek be, és nekem annyira megtetszett a délelőtti próba, hogy délután már azzal álltam elő, hogy este a második felvonást próbálják, szóval vigyenek el arra is. És a végén ott ragadtam. Ez a nyári szünetben volt, minden próbán ott voltam. Ötödikes voltam, amikor a szentgyörgyi színházban Tompa Gábor édesapja, Tompa Miklós bácsi rendezett. Az egyik utolsó rendezése volt, gyerekszereplőt kerestek, és a színház számára egyértelmű volt, hogy ki lesz a gyermek: az, aki folyamatosan itt van. És én itt belecsöppentem a színház világába. Azóta nem hagyunk békét egymásnak.
Meg tudod azóta magyarázni azt a „másodikos pillanatot”, hogy mi vonzott a színházba?
Fogalmam sincs. Erre a vágyra emlékszem, hogy feltétlenül be akarok jutni. Onnan kezdve hétvégeken minden esti előadást megnéztem. A szentgyörgyi színház rengeteget játszott, egy előadást hússzor-harmincszor megnéztem. Otthon felépítettem a díszleteket, bevilágítottam, ha nem színházban voltam, akkor otthon tartottam előadásokat, úgyhogy magától értetődő volt ’93-ban, amikor a Mikes Kelemen Líceum diákszínháza (a mai Osonó Színházműhely elődje) megalakult, hogy jelentkeztem. És bár matek–fizika osztályban végeztem, tizenkettedik végére az is egyértelművé vált, hogy színire jelentkezem.
Akkor én úgy képzeltem el az életemet, hogy színész legyek egy jó színházban, és gyakorlatilag ez meg is adatott, hiszen miután végeztem, visszakerültem Sepsiszentgyörgyre az akkori Nemes Levente által igazgatott és Bocsárdi Laci által művészeti vezetett színházba. Akkoriban Románia egyik legjobb színháza volt. Hét évet voltam a társulat tagja, nagyszerű előadások születtek, viszont elkezdett nekem hiányozni valami, amit utólag tudok csak megfogalmazni. Ahogyan az a színház úgy öt-hat-hét év után elkezdett kommunikálni a nézővel, pontosabban nem kommunikálni, ez bennem nagy hiányérzetet keltett. És hét év után meghoztam azt a döntést, amit hosszú vívódás előzött meg, hogy felmondok és otthagyom a biztos állami állásomat, ami ráadásul az én álmom volt, hogy színész legyek.
Akkor nem tudtam, hogy ebből az Osonóból mi lesz, mi lehet független színházként. Grotowski lengyel színházi rendező, kutatónak volt egy műhelye, ahol azt mondta: a színház találkozás, tulajdonképpen egy olyan tér, ahol a színész és a rendező, mint közvetítő megteremtheti a helyzetet, hogy a néző az Istennel találkozzon. És nekem ez a fajta színházi szemlélet nagyon fontos volt, nagyon magaménak éreztem és érzem a mai napig. Akkor elkezdődött az a színházi kísérlet, amiből lényegében kinőtte magát az Osonó, ahol nem az van, hogy vége az előadásnak, és a nézők az egyik ajtón, a színészek a másik ajtón kimennek. Azt gondolom, a színház rendkívül alkalmas eszköz a nevelésre, a pedagógiára, az önkeresésre, a másoknak való helyzetteremtésre. A színház terápia, és a 21. században nagy szükségünk van olyan fórumokra, olyan helyzetekre, amelyek terápiaként hathatnak az életünkre. Egy előadás ürügy arra, hogy beindítson egy kommunikációt, hogy végre kezdjünk el nagyon fontos dolgokról beszélni, ne cseverészni, hanem beszélni. Azért itt vannak traumák, egyéni, személyes traumák, közösségi traumák, és azt hiszem, hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni, ami pedig nem segíti a gyógyulást. Az Osonóban sokat foglalkozunk az emberekkel, mert mi az embereket szeretnénk közel vinni egymáshoz. Azt tapasztaljuk, hogy nagyon sok a seb, és ezeket a sebeket el kell kezdeni gyógyítani. Szerintem a színház az egyik eszköz erre, nem kizárólagos, de azt gondolom, hogy nagyon jó módszer, egy nagyon jó eszköz erre.
Mit adott neked az az első gyerekszerep?
Engem teljesen elvarázsolt. Felfogtam, hogy egy idős rendezővel dolgozunk, én ezt akkor nem tudtam betájolni, nem értettem a szakmához, hogy ő „a” Tompa Miklós, az erdélyi realista színház atyja, mestere. Azt hallottam, hogy mesternek szólítják, de azért éreztem is, hogy itt valami fontos dolog történik: gyakorlatilag azokkal a színészekkel egy színpadon játszani, akiket azelőtt éveken keresztül minden hétvégén este néztem, csodáltam és csillogó szemmel bűvöltem őket. Ez annyira elvarázsolt, hogy iskola helyett próbákra jártam, akkor is, ha nem voltam kiírva próbálni, mert aznap nem volt jelenetem. Ez többek közt azt is eredményezte, hogy hatodik első évharmadában – mert aztán a próbafolyamat tovább ment – három tantárgyból meg is buktam. Engem az iskola annyira nem érdekelt, én azt éreztem, reggeltől estig a színházban akarok lenni. Maga ez a világ, ahogyan léteztek azok a színészek, ahogy lement a próba és utána beszélgettek, amilyen minőségben kommunikáltak egymással, amilyen egymásra figyelés volt közöttük, az engem megragadott. És tulajdonképpen a mai napig ez érdekel a színházban: hogyan tudunk egymásra figyelni a társulatban, hogyan tudunk figyelni a nézőre. Az a világ, ami a színház, az számomra egy sziget.
Felnőtt színészként a biztosat hagytad ott akkor, amikor azt érezted, valami hiányzik. Mi kellett leginkább ahhoz, hogy ezt meg tudd lépni?
Bátorság. Azelőtt két évvel már éreztem, hogy igazából az én színházam az valami más, és el kellene indulni megkeresni, hogy mi az. Fizetés nélküli szabadságot vettem ki, közben mesteriztem, tanulmányi szabadságot vettem ki, de mégis visszatértem, viszont ezzel párhuzamosan elkészült az egyik legfontosabb rendezésem. Ez egy Osonó-előadás volt, a Részletek a bolyongás meséiből, amit Taizében, a szerzetesközösségben való tartózkodásunk élményei és Grotowski gondolatai inspiráltak. A rituálét kerestük a színházban, és egy mély és fontos előadás született ebből. Konkrétan emlékszem arra az élményre, miközben próbálok és kísérletezek ezen az előadáson, majd este bemegyek a színházba musicalt játszani, és a színpadon egyszer csak 350 ember előtt állok, a kolléga mondja a szöveget, bennem pedig egyszer csak az fogalmazódik meg: mit keresek itt. Ez volt az a pillanat, amikor előadás után tudtam, hogy be fogom adni a felmondásomat. Nem ez az én utam, nem ítélem el a kőszínházi rendszert, de az én utam valami más. És ehhez bátorság kell. Azóta arra próbálom buzdítani az embereket meg a drámatagozatos diákjaimat, hogy van egy belső hang, amit azt gondolom, hogy jobban vagy gyakrabban kellene követni. Bátrabbnak kellene lennünk, mert a belső hangunk nagyon jól tudja, mi a lépés. Sokszor jobban oda kellene figyelnünk erre a belső hangra, és sokkal többet kellene csendben ülni ahhoz, hogy ezt meghalljuk.
Említetted már többször Taizét. Hogy jutottál, jutottatok oda?
Banális a történet. Már próbafolyamatban voltunk az említett osonós előadással, és benne volt két srác, akik rendszeresen jártak Taizébe. Én is el akartam menni, csak tudtam, hogy aki nincs benne a Taizé-csoportban, nem mehet. S egyszer csak azt mondták: te, Misi, egy hét múlva indulunk Taizébe, van egy hely a buszon, nem akarsz jönni? Egyből akartam, évek óta akartam. Ezeket a helyzeteket mondom isteni gondviselésnek. A történet még szebb, mert megérkeztünk Taizébe, és én pont egy olyan időszakban voltam, amikor nagyon kerestem a csendet, de nem találtam. Ahogy megérkeztünk, rögtön megkérdezte az egyik testvér, hogy ki szeretne „csendes csoportban” lenni. Egyből jelentkeztem, bár mivel először voltam, nem igazán ajánlotta a testvér, hisz nem biztos, hogy az ember saját magának a legjobb társaság egy héten keresztül. Kipróbáltam, mert erre éreztem késztetést, és utána még hatszor voltam csendes csoportban. Amikor először bementem a templomba, a gyertyák, az a sok ember, az a hangulat… Leültem és elkezdtem zokogni. Életem egyik legfontosabb istenközeli élménye volt. Mi rendszeresen jártunk vissza, aztán összebarátkoztunk a testvérekkel, pár évvel ezelőtt pedig, amikor az ünnepi hetet tartották, minket is meghívtak műhelyfoglalkozásokat tartani. Mi vagyunk az első ilyen jellegű műhelyfoglalkozás Taizé történetében. Sok szűrőn át kellett menni, sok beszélgetés előzte meg, de ez az életünkben kiemelt pillanat volt, hogy mi ott, Mucha Oszkár kollégámmal, két műhelyfoglalkozást tartottunk.
Mi az, amit a munkád kapcsán Taizéből merítesz?
A közösség. A közösség engem nagyon érdekel. Az előadást létrehozó közösség, az arra az estére összegyűlt nézők alkotta közösséggel való találkozás, vagy hogy például hogyan kellene megszervezni a társulatot, milyen az érett munkakapcsolat.
A csendes csoportban mindig van egy testvér, akit lehet kérni beszélgetésre, én András testvért, a magyar testvért kértem, nagyon jó kapcsolatba kerültünk, és mindig kérdeztem, hogy hogyan működik a közösség. Ideadta Roger testvér szabályzatát. Nagyon érdekelt és szenvedélyesen kutattam, hogy hogyan működnek, és sok mindent átvettünk: hogyan osztjuk le egymás között a munkát, hogyan cseréljük ki a munkát. Ez az első, ami rám hatott. Rengeteget beszéltük a testvérekkel arról is, hogy másképp viszonyulsz a Taizé-testvérhez, ha imaruhában van, és másként, hogyha civilben van. Nagyon teátrális az egész, ahogyan jönnek, bevonulnak, énekelnek, ahogyan léteznek. Szinte egy előadás, amit megteremtenek.
Mesélj arról, hogy lett ez a „saját” színház, és miért éppen Osonó…
’93-ban, amikor kilencedikesek voltunk, a Mikesben Salamon András akkori magyartanárunk vezetésével megalapítottunk egy diákszínházat, ez az Osonó elődje. 26 évvel ezelőtt, ’90-es évek elején vagyunk, lendület van, volt egy forradalom vagy mindenképpen egy változás, diákönkormányzatot csináltunk, sulirádiót, újságot, színjátszó csoportot… Hatalmas lendület, szenvedély volt bennünk és az én generációmban. Azt tapasztalom, hogy ez a fajta lendület és szenvedély hiányzik az utánunk lévő generációkból. Nagyon hálás vagyok, hogy én akkor, ott tizenéves fiatal voltam. A mai napig érzem magamban azt a lendületet, ami ott elkapott. Miután elvégeztem a színit és visszakerültem Szentgyörgyre, 2000-ben megalapítottam a drámatagozatot. Sokáig ez volt az egyetlen magyar nyelvű Romániában, átvettem a Mikes színházcsoportjának a vezetését, és akkor már abba kezdtük bevonni a drámás diákokat. Mindig jött egy helyzet, ami később kitágult. Egyszer csak a leérettségizett tanítványaimból egypáran mondták, hogy ők maradnának, visszamaradnának. És ez volt az a pont, amikor már felnőttek is bejöttek a csoportba, és én meg otthagytam a színházat, elkezdtünk teljes gőzzel pályázni. Ebből tulajdonképpen egy olyan társulat lett, amivel végigjátszottuk a magyar diaszpórát, rengeteg nemzetközi projektünk van, volt olyan év, hogy 12 hónapból 8 hónapot úton voltunk. Nincs székhelyünk, tehát a turnézást választottuk.
Az Osonó mint név, egy kis történethez kapcsolódik. ’93-ban elmentünk egy táborba, diákok voltunk, és az egyik lány közülünk mindig úgy elosont. És aztán kiderült, cigizni megy. Megtetszett nekünk az a kép, hogy egy falusi iskola udvarán van egy fa vécé, amin lyukak vannak, és amikor Eszter cigit szívott, mint a sárkány, úgy füstölt a helyiség. Szójátékot gyártottunk ebből az elosonásból, például mosogatórongy helyett osongatórongy, és mivel még nem volt neve a diákszínházunknak, a tábor végén azt mondtuk, legyünk Osonó. Amikor ezelőtt tíz évvel független színházzá váltunk, akkor én társulatvezetőként azt éreztem, meg kellene szabadulni ettől a névtől, hogy ne a diákszínjátszó csapatot lássák bennünk. Elkezdtünk neveket keresni, és nem találtunk jobbat. Közben jöttek a turnék is, szóval utolértük a nevünket, gyakorlatilag most azt mondom, ez a legjobb név, ami lehet, mert mi településről településre osonunk. Azt látom, tapasztalom és remélem, hogy ez így is van: beleosonunk az emberek lelkébe, szívébe.
Kicsit ellentmondásosnak tűnik az, hogy egy évben nyolc hónapot turnéztok, meg az, hogy fontos neked a csend. Hol találod meg ebben az életformában a csendet, a személyes csendedet?
Amikor ez a turnézós időszak volt, társulatilag egy hetet elmentünk Taizébe. Amúgy egyszer elvégeztem egy Fülöp-kurzust, és ott mondta egy családanya, hogy neki is fontos a csend, és azon van, hogy például a mosogatás közben megélje a csendet. Ez nekem nagyon megmaradt, és ez tényleg nem szokatlan, hogy mosogatás közben megéljem a csendet. Reggel, amikor beülök a liftbe, akkor mindig a napi imámat elmondom, és amíg eljutok próbára, azt érzem, hogy történik valami abban a tíz percben. De ott van az úszás. Amikor úszom, egyedül vagyok és csendben vagyok.
Emlékszem, tavaly nagyon nehéz első hónapok voltak, és amikor húsvét után befejeztem egy munkát, hazamentem Pestre, volt négy szabadnapom, és abból az első két nap alatt még a telefont se vettem fel. Négy nap után vettem észre, hogy nem hallgattam zenét, egyszerűen nem jött, néha azért elég tud lenni a sok emberből. Úgy gondolom, megvannak azok a források, ahol az ember töltekezni tud, az úszástól elkezdve, az imán keresztül, mindenki megtalálhatja magának.
Akkor milyen is a te színházad?
Az én színházam emberközeli. Olyan témákat keresünk, és úgy akarjuk feltenni a játéktérre, hogy utána tudjunk ezekről a meg nem beszélt vagy tabu témákról beszélni. Úgyhogy én azt mondom, egyrészt nem tabudöntögető, de mindenképpen olyan kérdésekkel foglalkozik az én színházam, amelyek szerintem mindenkit foglalkoztatnak. Ezt nagyon fontosnak tartom, és hogyha én eljutok rendezőként egy olyan kérdéshez, ami nagyon foglalkoztat, amiről azt érzem, hogy benne van a levegőben és erről beszélni kell, csak akkor születik az Osonóban előadás.
És még milyen a mi színházunk? Nézőbarát még akkor is, ha többen sírni szoktak az előadás alatt. De azt gondolom, hogy ezzel azért mégiscsak segítünk. Fontos a jelenről beszélni a jelen embereinek úgy, hogy közben egy előadás valahogy nyisson meg bennünket annyira vagy kavarjon fel annyira, hogy képesek legyünk elkezdeni beszélni, beszélgetni, közösen gondolkodni. Tulajdonképpen provokatív is az én színházam.
Csíkszereda melletti faluban volt egy előadásunk, és ott fogalmazták meg a nézők. Közönségtalálkozó. Egy férfi elmondja az álláspontját valamilyen témával kapcsolatosan, és mellette egy 16-17 éves srác ül, aki azt mondja, én másképp gondolom, és elmondja a saját álláspontját. A férfi válaszol, a srác válaszol, és ez így megy nyolc percen keresztül. Ilyenkor hagyjuk, hogy beszéljék ki magukat. A férfi egyszer csak megszólal: hát jól nézünk ki, édes fiam, ejsze ide kellett jönnünk, hogy ezekről beszélgessünk, otthon nem tudunk erről beszélni?! És ebben a pillanatban a kulcsot fogalmazta meg: igen, nem tudunk otthon beszélni, nem tudunk az iskolában beszélni, tehát fórumokat kellene és kell létrehozni, hogy ezekről kezdjünk el beszélni.
Volt vagy van kedvenc előadásod?
Van. Vannak olyan előadások, amelyek nagy hatással voltak rám, például Pina Bausch munkássága. Ő egy nemzetközi táncszínházat vezetett, 18 különböző nemzetből voltak táncosai, és egy picit ezen a tánc- meg mozgásszínházon továbbment, és élő színházat csinált. Az ő nemzetközisége nekem nagyon fontos volt, ő mindig példa volt arra, hogy a társulatunkban, ha román-magyar előadás, téma van, akkor legyenek benne románok. Budapesten magyar-cigány előadást tervezünk, és cigány fiatalokkal szeretnénk dolgozni. Maurice Philippe Béjart munkássága nagyon fontos volt, de mondjak egy kolozsvári példát. A Ványa bácsi nagyon nagy hatással volt rám, azt még az elején láttam pont tíz évvel ezelőtt, illetve még azelőtt a Vlad Mugur-rendezéseket, és Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi, amit a kilencvenes években csinált, azok nagyon fontosak. Azt a színházat keresem alkotóként is, és azok a kedvenc előadásaim is nézőként, amelyek megszólítanak, megérintenek és nem hagynak békén másnap sem, harmadnap sem, viszem magammal. Láttam nagyon jó berlini Oresteát, és a krakkói Orestea a mai napig átlag hetente kétszer-háromszor előjön tizenkét év után is. Meg a Tompa Kopasz énekesnője, ami a ’93-’94-es években ikonikus előadás volt. Szentgyörgyről jártunk fel nézni azt az előadást, ötször vagy hatszor láttam.
Színészpéldaképed?
Ilyen, hogy példakép nincs, viszont nagyon szeretem azt, ahogy Bogdán Zsolt játszik, ahogy létezik a színpadon, amikor mindig maximalizmussal és professzionalizmussal évek, évtizedek óta úgy tudja megformálni a szerepeket, hogy engem mint nézőt vezetni tud. Azt gondolom, Zsolt mindent tud erről a szakmáról.
Van olyan pillanat, ami – akár a színpadról, vagy akár, mint ma így hátulról nézve az előadást – megmaradt neked az elmúlt évekből? Ami megerősít abban, hogy tényleg ez az az út?
Most, amikor előadás után felállt a 81 éves pap bácsi, és amit elmondott abban a pár mondatban, az például nagyon megérintett. Azt gondolom, hogy ezek nagyon fontos visszajelzések. Nem keresem a visszajelzéseket egyébként, de amikor egy-egy ilyen jön, az az embert megerősíti. Amikor ő 81 évesen azt mondja, hogy ötven éve színházba jár, és évek óta nem élt meg ilyen katarzist, ez szerintem nagyon fontos visszajelzés.
A Katona József Színházban rendszeresen játszunk Budapesten, és amikor ott egy házaspár, akik az elmúlt harminc évben hetente kétszer-háromszor jártak színházba, azt mesélik: három színházi élményük volt, és a miénk volt a harmadik… Ezek szerintem nagyon fontos mondatok, amiket persze az ember a helyén kezel, és azt mondja: rendben, akkor továbbra is tesszük a dolgunkat.
A cselekvésben hiszel, hogy egyik lépés hozza a másikat, de azért az álmokról is beszéltél. Hadd kérdezzem meg, mik az álmaid, ha nem az egymást követő lépésekben gondolkodsz, hanem messzebbre nézel?
Ha messzebbre nézünk, egy álom az, hogy mondjuk legyen egy normatív támogatása az Osonónak. Csak egy példát ragadok most ki a projektjeinkből. Tavaly év végén három hónapon keresztül foglalkozásokat tartottunk a Hargita, Kovásza megyei gyerekjogvédelem rendszerében élő fiataloknak, műhelyfoglalkozásokat, színházba vittük a fiatalokat, filmet készítettünk velük, ez egy hatalmas projekt volt, aminek szerintem nagyon-nagyon sok értelme volt. Képzések pedagógusoknak, felnőtteknek táborokat tartottunk, tehát nagyon színes a tevékenységünk, és azt gondolom, sokkal többet tudnánk tenni a közösség életében, hogyha lenne egy stabil támogatásunk. Az energiánk hatvan százaléka arra megy rá, hogy pályázatokat írjunk, végig izguljuk, hogy nyer vagy nem nyer, meg tudjuk-e csinálni, kiskapukat keresni, hogy mégiscsak tudjuk végig vinni a projektet. Én azt gondolom, most a legnagyobb álmom az, hogy az Osonó anyagilag kapjon egy stabilitást, és nem azért, hogy mi jobban éljünk, hanem egyszerűen azért, hogy az energiáinkat a kreativitásba tegyük bele, és nem a túlélésbe.
Miért vagy a leghálásabb az életedben?
Hálás vagyok azért, hogy megszülettem, és hogy ezt a 41 évet eddig így végig tudtam csinálni. Hálás vagyok azért, hogy azzal foglalkozom, amivel szeretek, és hogy a hobbi meg a hivatás, meg a munka teljesen össze van mosódva. Nem az az érzésem, hogy megyek dolgozni, mert én nem dolgozom, hanem én valahogy vagyok és cselekszem, ami nagy ajándék. Talán ezért nem fáradok el. A mai napot is végig dolgoztam és azt érzem, hogy olyan sokat kaptam a nézőktől a beszélgetésen, a tréningen. Amennyit beleadunk, ugyanannyit kapunk vissza, és ez egy fantasztikus dolog. Úgyhogy, igen, azért vagyok hálás, hogy azt tehetem, amit szeretek, és ennyi év után is szenvedéllyel tudom csinálni.
Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap június 30-i számában.
