EVANGÉLIUM
Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük:
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták.
Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent. (Lk 24,46-53)
Jézus azért könyörög az Atyához, hogy tanítványai legyenek mindnyájan egy. Jó lenne, ha végig tudnánk nézni a történelmet, amely megpróbálta az egységet emberi elképzelések mentén megvalósítani.
Mit jelent az, hogy egy? Gondolkodásunk, nyelvünk, a rutinunk azt sugallja, értjük, mit mondunk, ha kiejtjük ezt a szót. Pedig valahányszor ajkunkra vesszük, ezer és ezer veszélyt engedünk be a világunkba. A baj nem ott kezdődik, amikor pusztán gondolatban játszadozunk el az egység fogalmával. Mit jelent az, hogy egy pohár víz? Vajon attól, hogy a Földön található irdatlan vízmennyiségből egy keveset pohárba töltünk, mondhatjuk, hogy egy pohár víz? Nem kéne inkább azt mondanunk, hogy az óceánok, tengerek, folyamok vizei mind egyek, mi csupán saját tetszésünk szerint döntünk úgy, hogy egynek nevezzük azt a kevés vízmennyiséget. Másfelől viszont vajon hány vízcsepp van egy pohárban? Tényleg egy pohár víz az, amit mi annak mondunk?
Valahányszor az értelmünk egynek mond valamit – erőszakot követ el. Az egység fogalma az értelem zsibbasztója: ha valamit egynek nevezünk, akkor megnyugszunk, hogy megértettük azt a valamit. Nem kell tovább elemezni. Az egység fogalma az értelem erőszakos fegyvere: lebutítja a valóságot, formákba, fiókokba gyömöszöli, hogy diadalittasan lebegtethesse a lezárt megértés zászlaját. Sajnos az emberi csoportokra, emberi gondolkodásmódokra is ugyanezt az erőszakos egyet használjuk. Kizárunk, kirekesztünk, elnyomunk mindent, ami nem fér bele az önmagunk által gondolt egységbe.
Egyházunk történelme ez az egység mentén járt kaland és vívódás. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Jézus életéről is négy evangélium maradt fent, és nem csupán egy. Említhetjük az ókori vitákat is. Az antióchiaiak azt hangsúlyozták, két természet van Jézus Krisztusban: isteni és emberi. Viszont ezzel Jézus személyének egységét veszélyeztették. Az alexandriaiak ezzel ellentétben istenségét hangsúlyozták. Jézus embersége – tanították – úgy oldódik föl istenségében, mint egy csepp víz a tengerben. Ezzel azonban Jézusnak épp emberi természete került veszélybe. Hitünk szerint Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember. És a sort folytathatjuk: Szentírás és hagyomány, kegyelem és szabad akarat, hit és jócselekedetek, fides et ratio stb. A történelmünk azt tanítja, hogy az egység sokkal inkább az és-ben valósult meg, nem a kizárólagosnak gondolt doboz- vagy fiók-egységben.
Manapság épp a lelkiségi irányzatok hozzák vissza az egyházba ezt az és-ben megélt egységet: katolikusnak maradnak, nem vitáznak elvont dogmatikai kérdésekről. A megélt hitük immár olyan kérdésekben jön felszínre, mint: új és régi, haladó és maradi, értelem és érzelem, orgona és gitár, gregorián és pop, intézmény és karizma.
Az és összeköt, a vagy választásra kényszerít. Az és megengedi, hogy a különböző irányzatok párbeszédbe kerüljenek egymással, kiegészítsék és kijavítsák egymást, a vagy félbevágja azt, ami különben egész. Mi hogyan képzeljük el az egységet?
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap június 1- jei számában.
