Ismeri az utat és a dolgos hétköznapokat Jobbágytelkétől Marizellig. Hatodikos osztályos kora óta tudta, hogy irodalmat szeretne tanítani. Meggyőződése, hogy a vallásos témájú irodalom tanít, nevel, gyönyörködtet és megindít, lelki gyümölcsöket érlel. Balla Lóránttal, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum irodalomtanárával beszélgettünk.
Mesélj kicsit magadról, eddig életutadról!
1984-ben születtem Jobbágytelkén katolikus családban. Boldog vagyok, hiszen a népdal így beszél szülőföldemről: „Jobbágytelki piros párizs / hej piros az én rózsám is. // Szép az alma az ágtetőn, / de százszor szebb a szeretőm. // Csuhajja!! Szép a falu s a vidéke, / dolgos kezű jámbor népe. // Szebb ott még a fűzfaág is, / mint máshol a gyöngyvirág is. // Csuhajja!” A nagyszüleimtől és a szüleimtől tanultam meg a derekas és lelkiismeretes munkát, az embereken való segítést, a kitartást, a harci kedvet, a céltudatosságot. Kiskorom óta a templom vonzáskörébe kerültem. Nagyon szerettem ministrálni. Imponált, hogy az emberek megdicsérnek, ezért mindig olvastam, szavaltam, részt vettem a misztériumjátékokban. Így kerültem a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Szemináriumi Líceumba. A teológia–filológia szakirány indított arra, hogy teológia–magyar nyelv és irodalom szakra felvételizzem Kolozsvárra. Közgazdaságtanra is készültem, de az Isten úgy adta, hogy nem jött össze. A mesteri elvégzése után magyar nyelv és irodalom tanárként dolgoztam Marosvásárhelyen és Nagykárolyban. Utána megízleltem a nyugati vendégmunkási életet – először konyha- és fürdőberendezőként dolgoztam Németországban, majd pincérként Ausztriában. Innen Kolozsvárra visszatérve a KÉKK (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) titkára és a Verbum kiadó munkatársa lettem. 2016 szeptemberétől dolgozom ismét irodalomtanárként a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban. Tanári pályám minden színhelyén oktattam vallást is, így a teológián tanultakat is alkalmazhattam.
Honnan az irodalom és ezen belül a vallásos irodalom szeretete?
Furcsán hangozhat, de már 6. osztályos koromban jeleztem a tanáromnak és a szüleimnek, hogy irodalmat szeretnék majd tanítani. Petőfi Sándor A puszta, télen című tájleíró versét tanultuk. A „Visszapillant a nap a föld pereméről, / Visszanéz még egyszer / Mérges tekintettel, / S mire elér a szeme a tulsó határra, / Leesik fejéről véres koronája.” – rész a naplemente csodás szépségének leírása. A tanárom kihangsúlyozta, hogy Petőfi ebben a képsorban a királyság bukását fogalmazza meg – ezt kell érteni a sorok alatt. Határozottan felálltam és ezt mondtam: „Ez hülyeség. Falusi vagyok. Sokszor láttam napfelkeltét és naplementét, de abban a királyság születését vagy bukását még soha. Én majd tanár leszek, és elmondom a gyerekeknek, hogy a versben a szépet kell meglátni, nem belemagyarázni.” Ekkor kezdtem vonzódni az irodalom felé. Nagyon megszerettem azokat a könyveket – Tom Sawyer kalandjai, Koldus és királyfi, A Pál utcai fiúk, A rab ember fiai, Nagy indiánkönyv, Grant kapitány gyermekei, Nyolcvan nap alatt a Föld körül, A három testőr, Robinson, Két évi vakáció stb. –, amelyekben sok volt a kaland, amelyet a falusi barátokkal, osztálytársakkal el lehetett játszani. A kalandregényeknek köszönhetem, hogy később megszerettem a hegymászást, barlangászást, túrázást. Középiskolai tanárom – Király László – szerettette meg velem a verseket. Az irodalmat úgy tanította, mintha mesét mondott volna. Belevont ebbe a mesébe, fantáziaországba. Az alázata, úriembersége, egyszerűsége, irodalom iránti tisztelete magával ragadott. A mai napig példaképként tekintek rá. Tőle tanultam meg, hogy az irodalom az egyetlen dolog az életünkben, amely minden kérdésünkre választ adhat. A gyulafehérvári középiskolai tanulmányaim alatt a napi programunkban szerepelt fél óra „lelkiolvasmány”. Ezen alkalmakkal kerültek kezembe olyan könyvek és szerzők – Joni és Quo vadis, Paulo Coelho és Sík Sándor, A kis herceg és Harminc ezüstpénz, Bruno Ferrero és Barsi Balázs –, amelyek megszerettették velem a vallásos irodalmat. Megtanítottak arra, hogy a művekben felfedezzem Istent, a keresztény értékrendet, az erkölcsi mondanivalót. Az egyetemen azokhoz az irodalmi korokhoz vonzódtam, amelyek Isten- és vallásközpontúak voltak: középkor, barokk és egzisztencializmus. Mindig valami többet éreztem ezeknél a szerzőknél. Pázmány szavaival az igazi szerző az, aki „Animis scripsi, non auribus”, azaz a lelkek javára ír és nem fülek gyönyörködtetésére. Minden vallásos témájú irodalom tanít, nevel, gyönyörködtet és megindít, lelki gyümölcsöket érlel. Gábor Csilla egyetemi tanár szerettette meg velem a régiség irodalmát. Szerencsés ember vagyok, hiszen mind általános iskolában, mind líceumban, majd egyetemen olyan tanáraim voltak, akik az irodalom szeretetét megerősítették bennem, támogattak, és a mai napig példaként szolgálnak a tanórák levezetésében, megszervezésében, stílusában.
Több éven át voltál szerkesztőként a Vasárnap (külső) munkatársa. Hogyan alakult ki ez az együttműködés a lappal? És mit szerettél ebben a munkában leginkább, mi ösztönzött?
Nagyon érdekes ennek a története is. A PhD-fokozat megszerzése után egy évig külföldön dolgoztam. Mariazellben kaptam pincéri állást. Nagyon szerettem. Öröm volt átélni az igazi szolgálat lényegét. A hegyek, a kegyhely varázsa és egy közép-afrikai pappal kötött barátság teljesen feltöltött. Nagyon jól éreztem magam, de két váratlan fordulat útjaimat hazavezérelte. Megismerkedtem és udvarolni kezdtem a páromnak Temesváron, valamint Gábor Csilla, néhai Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes és Szőcs Csaba, a Verbum kiadó igazgatója felajánlotta, hogy legyek a megalakult KÉKK titkára, a Vasárnap olvasó-szerkesztője, és segítsek be a Szent Mihály-plébánia irodai munkájába is. Kezdetben csak a lapot javítottam, majd igyekeztem minél többet írni. Először alkalmi és érdekes témák kerültek ki a kezem alól, majd foglalkoztam a heti szenttel, a liturgikus böngészővel, végül pedig az Irodalom keresztény szemmel rovattal. Mindig szerettem és vonzott a vallásos néprajz – ez iránti szenvedélyem élhettem ki a liturgikus böngészők készítése közben. Tanulmányaim alatt megszerettem a jezsuita iskolák és a piarista iskolák pedagógiáját, nevelési elveit: mindenben Istent keresni és felmutatni, mindent Isten nagyobb dicsőségére tenni. Ennek megvalósítására és megmutatására törekedtem negyven irodalmi mű kapcsán. Ez a folyamat megtanított keresztényként olvasni, keresztény értékekre, szerzőkre odafigyelni és mások figyelmét felhívni erre. Remélem, sikerült.
Egyház, irodalom, kultúra. Miként cseng össze benned össze ez a három fogalom?
Úgy gondolom, hogy számomra – aki a kora újkori erdélyi jezsuita prédikációs irodalmat, nemzetszemléletet és szentekről szóló beszédeket kutatom, kedvelem a középkori és barokk irodalmat – egyértelműen összefügg ez a három fogalom. Egymástól elválaszthatatlanok. A középkor művelt és írni tudó emberei elsősorban papok és szerzetesek voltak. Az irodalom elválaszthatatlan a középkorban az egyháztól. A kultúra része a vallás és az irodalom egyaránt. Az egyház az irodalom és kultúra művelője, továbbadója. A keresztény kultúra alapja a Biblia. Meglátásom szerint a Szentírás a legtökéletesebb irodalmi alkotás. Minden irodalmi műfajra találhatunk benne példát. A bibliai történetek akarva-akaratlanul visszatérnek későbbi irodalmi alkotásokban. A szentírási történeteket a legtöbb korban újraírták és újraértelmezték. Ezek a bibliai történetek bennünk vannak. Átadjuk, átírjuk, átértelmezzük és átruházzuk. Ezzel teremtődik meg a keresztény irodalmi kultúra. Ennek a felfedezésére törekedtem minden irodalmi tematikájú írással a Vasárnapban.
Székelyföldről származva, hogy látod, éled meg Temesvár sokszínűségét, többnyelvűségét – egyházon belül is?
Lassan három éve élek Temesváron. Temesvár valóban egy sokszínű és többnyelvű város. Itt még soha nem szóltak rám, hogy beszéljek román nyelven, soha nem nevettek ki vagy néztek le ügyintézés közben, ha nem tudtam tökéletesen kifejezni magamat. Érdekes hangulata van a városnak, hiszen amikor sétálsz, útközben legalább öt nyelvet hallasz. Úgy érzem, hogy nyitottak az emberek egymás iránt, itt már nem a nyelven van a hangsúly, hanem sokkal inkább az emberségen, az elfogadáson és tiszteleten. Nagyon szívesen hangoztatják az itteniek, hogy Temesvár multikulturális város. Én úgy érzem, hogy békében megvannak egymás mellett a vallási és nyelvi közösségek, az elfogadás maximális, de mindenki megmarad a saját körében, az interakció ritka. A színházban látom leginkább a multikulturalitás és a többnyelvűség magasabb szintű megvalósulását. Itt találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a szentmise háromnyelvű: román, magyar és német. Először furcsa volt, de megszoktam. A jelenlévők jól bekapcsolódnak, mindenki tudja a részeket mindhárom nyelven. Nagyon érdekes, ha az ember végigsétál a város temetőiben. A vegyes nyelvű sírok is jól bizonyítják, hogy ez a város mindig többnyelvű, többkultúrájú és többvallású település volt.
Tanárként mik a tapasztalataid, sikereid és nehézségeid: ebben a „mobilos világban” hol, hogy lehet jó kapcsolatba hozni a gyerekeket, fiatalokat az irodalommal?
Több mint tíz éve tanárkodom. Egy világmindenségnek tűnik a korszakváltás, a mentalitásváltás és a generációk közti különbségek miatt. A szüleim nevelési stratégiái és az egyetemen kapott oktatási-nevelési módszerek, elvek mára érvényüket vesztették. A mai fiatalok teljesen más világban élnek, ezért állandóan oda kell figyelnem, képeznem kell önmagam, nyitottnak, lendületesnek, újnak, kreatívnak kell lennem. Fel kell vennem a versenyt a mobiltelefonnal és az internettel, jobbnak kell lennem azoknál. Hogyan teszem ezt? Órán én vagyok az internet, rajtam szörfölnek. Ha unják, „klikkelek”, új témákra terelem a szót, érdekességet mesélek, vitázom velük, ellentétes nézeteket ütköztetek, viccelünk, filmes, zenés vagy színházi adaptációkat nézünk és beszélünk meg stb. A tananyag a régi, de új ruhában kell bemutatni. Az audiovizuális eszközökkel helyettesítjük a könyvet. Igyekszem olyan könyveket adni olvasásra, amelyek online elérhetőek, de nincs kész olvasónaplójuk. Igyekszem minél többet fogalmazásos feladatot adni, hogy a diák önmaga nyilvánulhasson meg, szabadságként élje meg az irodalomórát. Elkérem tőlük az írásaikat, verseiket, reagálok rájuk, megdicsérem őket, a jobbakat közöljük a diáklapban és az évkönyvben. Igyekszem megértetni velük, hogy az irodalom nem lezárt, az irodalmat mi csináljuk, együtt csináljuk. Bátorságra, eredetiségre, őszinteségre és kritikai gondolkodásra buzdítom őket. Minden óra egy harc. Küszködöm a módszer megtalálásával, a mobilokkal, a figyelem és érdeklődés fenntartásával. Fontos elvem, hogy értékekre, értékrendre, erkölcsiségre neveljem őket a szövegek által. Törekszem arra, hogy az író/költőkben felismerjék az önmagukkal rokon lelket. Nem kell az irodalmat mind szeretni, csak meg kell találni azokat a szerzőket, akik rólunk írtak, velünk együtt gondolkodnak, a mi kérdéseinkre adnak választ, azt érzik, amiket mi, olvasók. Erre a találkozásra kell rádöbbenteni minden diákot. Ez az irodalmi tanári hivatásom célja.
Ki a kedvenc költőd, és mit jelent számodra a vers? Mit hozhat a versolvasás a mai ember életébe?
Dsida Jenő egyik kedvenc költőm. Az ő verseiben éreztem meg azt, hogy mi a vers lényege. Emberként és költőként is nagyon tisztelem. Példaértékű az a tartás, emberség, szeretet, vallásosság, amit otthonról hozott magával. A család nagyon vallásos és erkölcsös volt. Mindig közösen imádkoztak. A rózsafüzér volt a kedvenc imájuk. Innen ered a költő mély és őszinte Mária-tisztelete. Nagyon sok versében átszűrődik ez a Mária-élmény – Esti teázás, Arany és kék szavakkal, Mária szobra a kertben, Húsvéti ének az üres sziklasír mellett. Dsidától minden olvasó megtanulhatja a hitet, a lelkesedést, az életszeretet és a pozitív gondolkodást. Köztudott, hogy szívbeteg volt, de mégsem vált búskomorrá. Hitéből, Krisztusból, Máriából és feleségéből, Melindából merített erőt, örömet, életkedvet. Olyan angyali költő volt, akinek soraiban az evangélium szavai élednek újra, az evangélium tanításának eszenciáját ültette át versekbe. Az evangélium hatotta át az életét, a lelkén átszűrődő evangélium eredménye minden verse. A vers mindig a lélek egy könnycseppje vagy harmatcseppje. Könnycsepp, ha a szomorúság, bánat, magány, szeretetlenség témájában hull a papírra – harmatcsepp, ha örömként, boldogságként, reményként, idillként, szeretetként csordul a papírra. A vers a lélek tükre. A vers egy lélek és egy szív kivetülése a papírra. A vers egy élet és élettapasztalat megfogalmazása. Aki a verset megérti, a költőt érti meg. Aki a verset érti, az előtt a költő nyitott könyv. A versolvasásban a saját lelkünk találkozik és társalog egy rokon lélekkel. Dsida számomra az, akiben a vallás és irodalom, az élet és Isten, a lélek és lélek mindig találkozik egymással.
Miért látod fontosnak és hogyan készülsz Ferenc pápa csíksomlyói látogatására?
Nagyon örülök, hogy Ferenc pápa Csíksomlyóra látogat. Két személyes kötődést szeretnék kiemelni. Doktori tanulmányaim alatt szorosabb kapcsolatba kerültem a jezsuita renddel, lelkiséggel, irodalommal és lelkigyakorlattal, ugyanis két 17–18. jezsuita prédikátor – Csete István és Gyalogi János – életművét kutattam. A doktori disszertációmat 2013-ban védtem meg. Ebben az évben pont jezsuita pápa került az egyház élére, aki ráadásul régen irodalomtanár is volt, 1964–1966-ban Santa Fében és Buenos Airesben. A másik egy magánéleti válságmegoldódás, amely az irgalmasság rendkívüli szentévének idejére esik. Ugyanebben az évben kerültem a Verbum kiadóhoz és vettem részt a Sokarcú irgalmasság című könyv korrektúrájában. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretnék elzarándokolni Rómába és egyszer találkozni Ferenc pápával. Ezt egyfajta fogadalomnak is éreztem. Eddig még nem sikerült. Előbb jön el hozzám/hozzánk, mint nekem sikerült volna elmenni hozzá. Számomra nagy ajándék és megerősítés, hogy „meglátogat”. A személyes érvek miatt számomra rendkívüli esemény. Ugyanakkor, mint székely katolikus, aki kiskora óta járt Csíksomlyóra, megerősítő, hitébresztő, közösségformáló eseményként élem meg. A pápa az egyházunk feje. Látogatásával Csíksomlyó lesz néhány órára az egyház bárkája, a pápa meg a kormányosa. Látogatásával Csíksomlyó lesz a világi római katolikus egyház, a romániai katolikus egyház és az erdélyi magyar katolikus egyház hajója, a pápa pedig ennek feje.
