Az újságírói szakmát nem lehet csupán elméletben elsajátítani. Minden történet más és más, minden riport különbözik – vallja Csúcs Mária. Háromgyermekes édesanya, akinek a férje nem csak társa, de állandó munkatársa. Közös hivatásuk pedig a család mellett, több mint két évtizede a közszolgálat.
Mikor kezdődött a ti történetetek: hogy kerültél a képernyőre?
Egyszerű, én soha nem akartam újságíró lenni, így a tévézés sem jött számításba annak idején, fiatalkoromban. Szenzációs volt, amikor 1992 decemberében megalapították a Duna televíziót. Innen jött az ötlet – és nem az én ötletem volt, hanem a Péteré –, ha már a nemzetnek van egy televíziója, legyen a városunknak is. Ezen gondolkoztunk, próbálgattuk ’93 januárjában, hogyan is lehetne megvalósítani. A helyi kábeltévé tulajdonosa, Szőke Béla valahogy vette a lapot, és sikerült meggyőzni őt arról, hogy sokkal könnyebb a kábeltévé népszerűsítése, ha van saját helyi adása. És így született meg a Csíki TV. 1993. május 19-én volt az első adás. Hárman voltunk, akik összedolgoztunk, Csíki Zsolt és Péter volt a műszakis. Képújsággal indítottunk, aztán jöttek a nagy tervek: legyen felvételek, legyenek tudósítások is. ’93-ban nagyon ritka volt a kamera, így kölcsönkamerával készültek az első képek. Érdekesség, hogy amikor eljutottunk arra a szintre, hogy szükség volt szerkesztőkre, felvételiztem ahhoz a tévéhez, amit lényegében mi alapítottunk, persze nem a mi pénzünkből.
Ezután következett az újságírói főiskola Nagyváradon, az Ady Endre Sajtókollégium, majd két évig dokumentumfilm-készítést tanultam Budapesten, a Dunaversitas mesterkurzusán.
Mi szerettél volna lenni?
Igazából orvos, de ez nem jött össze, nem jutottam be az egyetemre, tízen voltunk egy helyre. A brassói Transilvania Egyetemnek volt itt Csíkszeredában egy kihelyezett tagozata, és abban az évben éppen gépgyártás technológiát lehetett választani, szóval azt végeztem.
Tősgyökeres szeredai vagy?
Csíkszeredában születtem, és bár lett volna lehetőségem elhagyni a várost, sőt az országot is, édesanyám könnyei visszahoztak ’87-ben. Mert akkor nagyon terveztem, hogy elmegyek. Egy budapesti szilveszterezés után már nagyjából le is volt szervezve a „továbbmenetel”, de visszajöttünk.
Amikor belevágtatok a tévézésbe, már megvolt a nagycsaládotok is?
Igen, három gyerekünk van, 1992. december 29-én születtek meg az ikrek, „a kicsik”. Én épp itthon voltam velük, és volt mellettük annyi időnk Péterrel, hogy megcsináltuk a Csíki TV-nek az első promóit, az első képeit. Lényegében a fiúk együtt nőttek fel a tévézéssel. Ma már mind a három kicsit a nyomdokainkba lépett: Endre filmművészetit végzett, Péter jogot, de azért kacsingat a tévézés felé, István pedig informatikus, manapság meg a tévézésnek az alapja szinte az informatika…
Rendhagyó életforma a tiétek. Hogy tudtad ezt háromgyermekes édesanyaként úgy kialakítani, hogy mindenkire és mindenre legyen idő?
Ez valahogy úgy magától jött. Sokat nem gondolkoztam, a gyerekek is alkalmazkodtak, ebben a légkörben nőttek fel. Óriási „szerencse”, hogy Péterrel együtt dolgozhatunk, mert ennek sokkal több előnye van, mint hátránya. Nem biztos, hogy egy nem szakmabeli férj megértette volna, hogy nekem se szombat, se vasárnap, sőt van, amikor éjszaka kell dolgozni. A fix munkaprogramtól teljesen független a történet: akkor kell ott lennünk, amikor az esemény történik. Lehet, más akkor már éppen pihen, mi meg dolgozunk. Sokáig éjszakánként készítettük a Csíki harangszót, a heti 20-30 perces adást nem lehetett egy nap alatt összerakni, sokszor biza az éjszakába nyúlt a munka, de reggelre, adásidőre meglett.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted vagy úgy éreztétek, hogy ez most már túl sok, itt meg kell állni?
Sokszor, sokszor. De utána felmerül az a kérdés azonnal, hogy akkor mit csináljunk, ha nem ezt?
Ez hivatás?
Ez valahogy az lett. Hivatás lett!
Én a Duna TV, majd az M1 képernyőjéről „ismertelek” meg. Hogy alakult ki ez a határon átívelő munka?
Csíki tévésként ’95-ben kerestek meg a Duna TV munkatársai, hogy tudósítanék-e nekik. Látták valahol az anyagainkat, és megkerestek. Meglepetés volt. Kezdetben, tehát 2000-ig dolgoztunk a Csíki TV felszerelésével, természetesen a honorárium nagyobb részét a Csíki TV kapta, utána vettük meg a saját kameránkat, úgyhogy 2001-től már saját stúdiónk van, amit folyamatosan építeni kell, hisz mindig hiányzik valami. 2001-ben eljöttem a Csíki TV-től, és azóta szabadúszóként, a saját stúdiónkban dolgozunk.
Nem csak a tévének dolgozol, hisz a Vasárnap hetilap külső munkatársa is vagy…
A Vasárnappal úgy kerültem kapcsolatba, hogy a kezdetektől olvasója vagyok. Tetszett, szerettem, örültem, hogy végre van egy egyházi lap. Meg is tartottam őket, a legelső lapszámtól megvannak nekem, mind a Keresztény Szó, mind a Vasárnap. Az együttműködés története a hargitai Tolvajos tető hármas keresztjénél kezdődött. Óriási esemény volt itt az, hogy 1995-ben felállították ezt a hármas keresztet, ugyanakkor furcsa volt, hogy egy ilyen hatalmas eseményről nem jelent meg semmi a Vasárnapban. Szorgalmasan kikerestem a lapból a szerkesztőség telefonszámát, és megkérdeztem, hogy nem tudtak erről az eseményről, miért nem jöttek ide? A válasz az volt: nincs tudósítónk. Így vállaltam be, hogy ha vannak ilyen események és mi jelen vagyunk, szívesen írok tudósítást a lapnak is. Körülbelül rá egy hétre szentelték fel a Hármashalom-oltárt Csíksomlyón. Az első tudósításom a Vasárnapnak arról készült. Azóta, amikor van időm, írogatok, több mint 20 éve.
Mi ennek a szakmának a titka, vagyis mi az, amit nem lehet csak „saját bőrön” megtanulni?
Szerintem az újságírói szakmát nem lehet csupán elméletben elsajátítani. Minden esemény más és más, minden történet, minden riport különbözik. Nincs kaptafa, nem lehet ezt a munkát sablonszerűen végezni. Hatalmas empátiával és odaadással az emberek felé, ugyanakkor hozzáértéssel, szeretettel, hivatásszerűen érdemes, és én úgy gondolom, másképp nem is lehet. A Duna TV tudósítói közül nagyon sokan kezdtünk együtt ezt a pályát. Negyed évszázad alatt sokan elhagyták, mi maradtunk, de ez a kitartás attól is függ, hogy azért megpróbáltuk a munkánkat alaposan és jól végezni. Talán ez is lehet a nyitja annak, hogy valamiért értékelték a megrendelők és van munkánk.
Van olyan pillanat, jelenet, riport, ami különlegessége miatt egyből beugrik – mert vicces, megható vagy megrendítő volt?
Nagyon-nagyon sok van. Talán amit elmesélnék, az a pályám kezdetéről egy történet, amely egy csíkszeredai tömbházban talált, két hónapos kislányról szólt. Valaki a lépcsőházban hagyta a csecsemőt. A történetről riportot készítettünk, és ez annyira megható volt, mert a kislánynak befogadó szülőket, családot találtunk azzal, hogy nyilvánosságra hoztuk a történetét. A műsor után többen jelezték, hogy szeretnék őt örökbe venni. Végül jó pár hónap múlva egy szerető családba került ez a kislány.
Természetesen szeretem az anyagaimat úgy általában véve, mert ha nem szeretném, lehet, hogy nem is készülnének el. Vannak persze olyan témák is, amiket kérnek – tehát nem én találom ki –, de azt is próbálom odaadással, szeretettel elkészíteni.
Személyesebb vizekre evezve, hogy csináljátok azt, hogy évtizedek óta házasok vagytok, együtt dolgoztok, és „mégis” jól tudtok együtt élni?
Mindent meg tudunk beszélni. Néha kissé hangosabban, máskor kevésbé hangosan. Az az igazság, hogy mi egy-egy forgatáson már csak egymásra nézünk és tudjuk, mire gondol a másik. A tekintetünkkel tudunk kommunikálni egymással, és az a legfontosabb egy-egy ilyen eseményen, főleg ahol nagyon sokan vannak, hogy lássuk egymást. Simán tudunk a tekintetünkkel kérdezni és válaszolni egymásnak. Tudom, vagy inkább érzem, hogy miért nézett most rám, mit szeretne, és akkor intem, hogy igen kell az a rész felvételhez. Viszont egyben a legelső kritikusom is Péter. Ő észrevesz néhány olyan dolgot, amit esetleg én nem vagy nem úgy képzeltem el. Mindent meg tudunk beszélni, és ez jó.
A képes, hangzó és írott tudósítások mellett a dokumentumfilm-készítésben is „otthon vagytok”…
Mint már említettem, dokumentumfilm-készítést a Dunaversitason tanultam, melyet Sára Sándor és a Duna TV vezetősége indított el. Híres magyar dokumentumfilm-rendezőkkel tanulhattunk és dolgozhattunk együtt két éven keresztül. Ez egy szakmai műhely volt, dokumentumfilm-rendezést tanultunk, ami nagyon-nagyon meghatározó volt a szakmai fejlődésemben, és azóta is szeretek dokumentumfilmet készíteni. Elég sokat készítettünk már, vannak olyanok dokumentumfilmjeink is, amelyeket már a Csíki harangszóban sugároztunk. Most ez a Jakab Antal püspökről készülő dokumentumfilm a nagyobb munkánk, olyan szempontból nagyobb, hogy óriási életutat próbál átfogni és belesűríteni képben, hanganyagokban, dokumentumokban 50-52 percbe. Olyan sok anyagot kaptunk és sok interjút készítettünk már, hogy ehhez idő kell, amíg az ember összerakja.
Miért is kettős várakozás számotok a június?
Nagyon várakozunk az egyházmegye óriási történelmi eseményére: várjuk a szentatyát Csíksomlyóra, a városkánkba! Láttuk mi már őt Rómában, de ez így sokkal meghatóbb, hogy eljön Csíksomlyóra, és abban is reménykedünk, hátha bejelenti azt is, hogy Székelyföld óriási püspökét, Márton Áront szentté avatják. Ebben reménykedünk. És a másik óriási esemény, hogy ha a jó Isten is úgy akarja, júniusban születik meg az első unokánk.
Tipikus kérdés, de azért kíváncsi vagyok: ha kifognád az aranyhalacskát… ?
Ezen nem is szoktam gondolkozni. Úgy érzem, mindenünk megvan. Talán azt kívánom, hogy boldogok legyenek a gyerekeink, boldogok, egészségesek és teljes béke legyen az életünkben. Ennyi. Én meg vagyok elégedve.
