A külhoni, nemzetiségi és egyházi élet kiemelkedő képviselőinek tevékenységét ismerték el március 12-én Budapesten. Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes a március 15-i ünnepségeket megelőzően adta át a Magyar Arany Érdemkeresztet. A négy elismerésben részesült erdélyi papot kérdeztük a kitüntetésről és az átvételkor átélt érzelmekről.
Salamon József gyimesbükki plébános
Az év elején a csíkszeredai főkonzulátusról kerestek meg, hogy egy ilyen kitüntetésre terjesztette fel, és elfogadom-e. Természetesen, amikor erre a kitüntetésre gondolok, nem a saját munkám gyümölcsei jutnak eszembe, hanem a gyimesi közösség munkájának elismeréseként tekintek rá. Úgy fogadtam el a kitüntetést és úgy örvendek neki, hogy annak örvendezem, a gyimesiek szem elé kerültek, az ő szenvedésük, helytállásuk értékelését fejezi ki ez az elismerés. Van itt munka, szenvedés, gyümölcs és feltámadás, teológiailag ebben van a remény. Mert itt van elvégzendő feladat bőven, vannak munkálatok, amiket felvállaltak, ami miatt most szem elé kerültem, de ez nem érdem, ezt el kellett végezni, ha kap érte az ember kitüntetést, ha nem. Köszönöm, hogy rám is gondoltak, de eszembe jut, hogy hányan vannak, akik dolgoznak, vannak szórványközösségek, vannak sokan, akik igen komoly, értékes munkát végeznek, akik ugyanannyira megérdemelnének egy elismerést…
Az tehát relatív, hogy ki érdemli meg. Az igaz, hogy itt, a Gyimesekben egy sajátos világban élünk, sok a kihívás, itt mi határon élünk, és sokszor kell ellenszélben helytállni. Itt van például március 15. ünneplése: évek óta megtartjuk, soha sem volt semmilyen probléma, szélsőséges megnyilvánulás, mégis minden évben a hivatalosságok, a helyiek és a megyeiek egymásra licitálva egy hónappal az ünnepség előtt kérdezgetnek, mi lesz a műsor, hogyan zajlik. Ez nem is volna nagy baj, de ugyanakkor a híveket is kérdezgetik, és ez számukra megfélemlítő, van is, aki megijed és emiatt nem meri felvállalni, inkább távol marad. Itt értettem meg, mit jelent a szabotázs, a dezinformálás, az álhír, a lejáratás…
Bálint Emil csíkszeredai plébánosnak két kérdést tettünk fel: milyen szívvel fogadta a kitüntetés hírét; milyen érzés volt átvenni a kitüntetést, ennek fényében hogyan értékeli az eddig megtett utat?
Amikor januárban a csíkszeredai konzulátusról telefonon felhívtak, hogy március 15-e alkalmából javasoltak az elismerésben részesülők listájára és elfogadom-e, nagyon meglepődtem. Személyes meggyőződésem, hogy az emberi elismerések mindig relatív szemléletmódot tükröznek. Nem éreztem, hogy rendkívülit alkottam, csupán a munkámat és a feladatomat próbáltam legjobb belátásom és képességem szerint végezni. Mindig felnéztem azokra a papokra, akik törekednek az igényességre, próbálják Istennek és az embereknek a legszebbet nyújtani: az építészetben, a liturgiában, az igehirdetésben és emberséges magatartásukkal igyekeznek szerethetővé tenni az egyházat. Úgy gondolom, ez az elismerés nem csupán egy személynek szól, hanem azoknak az embereknek is, akik állomáshelyeimen nyitottságukkal, segítőkészségükkel és munkájukkal támogattak egyházi javaink állagának megőrzése érdekében és szellemi, kulturális, nemzeti kincseink továbbadásában.
Felemelő élmény volt a budai várban, a karmelita kolostorban, a díszőrséget álló katonák jelenlétében belépni. Sajátos légkör, ismeretlen mosolygós arcok sokasága fogadott, sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyen, ilyen minőségben is jelen lehetek. Többször felmerült bennem a mit keresek én itt kérdése. Nem az elismerésért dolgozunk, de jóleső érzés, ha az ember azt tapasztalja, hogy értékelik a munkáját, és ez az elismerés onnan jön, ahonnan nem is gondolja, és akkor, amikor nem is várja.
A megtett út nem olyan hosszú, de nem is rövid. Megtanultam, hogy veszteségek nélkül nincs növekedés, erőfeszítés nélkül nincs fejlődés. Az ember csak azért hoz áldozatot, amit magáénak érez. Amikor kérdésedre válaszolva a megtett utamat értékelem, Szent Pál apostol szavai jutnak eszembe: „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek. Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megszégyenítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.” (1Kor 26–29)
Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános
Életem eddigi legnagyobb kitüntetését 2007-ben kaptam, amikor szülőfalum (Farkaslaka) díszpolgárává nyilvánítottak. Azért is emlékezetes számomra ez, mert ugyanezt a címet és ugyanakkor – post mortem – Tamási Áron is megkapta. Hát mi tagadás, jóleső érzéssel vettem át most Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől is az újabb, nagyon megtisztelő kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet.
A miniszterelnöknek és az államfőnek egyaránt hivatali helyet adó, Szent Mihály főangyal oltalma alatt álló, teljesen felújított és kissé át is alakított budai karmelita kolostor óriási trikolórral ékesített dísztermében, a színvonalas kulturális műsor során kereszténységem és magyarságom foglalkoztatott leginkább. Az elismerés indoklásaként leírt és Áder János köztársasági elnök által aláírt díszoklevél szövege így szól: „több évtizedes lelkipásztori szolgálata, a kommunista elnyomás idején Márton Áron püspök elvei mellett tanúsított kiállása, valamint az erdélyi katolikus sajtó újraszervezésében vállalt szerepe elismeréseként”. E téren hálával tartozom élő és már meghalt munkatársaimnak, a kitüntetés nekik is szól, akik segítettek a magyar nyelvet nem csupán „ápolni”, de a lehető legmagasabb szinten meg is tanulni. A nagy nemzeti ünnep mélyen átélt budapesti hangulatában különösen is felemelő és jó érzés volt magyarnak lenni.
Csíki Dénes pápai káplán, kanonok, nyárádköszvényesi plébános
A kitüntetés indoklásában ez áll: „Márton Áron püspök melletti titkári munkájáért, a kommunista diktatúra idején Jakab Antal püspök, illetve Bálint Lajos és Jakubinyi György érsek mellett végzett több évtizedes munkájáért, elismerésképpen”. Őszintén megmondom, nem számítottam erre, nem volt ilyen gondolatom, az ember már megy kifelé az életből, de ha azt mondanám, hogy nem esett jól, nem volnék őszinte. Úgy érzem azonban, mert jól tudom, sokan szenvedtek még a kommunista diktatúra idején, papok, és sokan álltak helyt derekasan, kötelességtudóan. Ezért is érzem úgy, és mondom is: szóljon ez az elismerés mindeniküknek, annak a sok névtelen paptestvérnek, aki becsülettel végezte és végzi a munkáját, s aki csak a jó Istentől kap elismerést.
