Hajdú Gyula pápai prelátust, kanonokot, rektort február 28-án helyezték örök nyugalomra a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébániatemplomban a lelki üdvéért bemutatott szentmise után a helyi temetőbe. Az egykori rektor, kanonok február 26-án adta vissza lelkét Teremtőjének. A lelki üdvéért bemutatott szentmisét Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök az egyházmegye jelenlevő papságával celebrálta, melyen a hozzátartozók mellett részt vettek a gyulafehérvári Megtestesült Bölcsességről nevezett szeminárium elöljárói és tanárai, valamint évfolyamonként egy-egy kispap. A szentbeszédben Székely Dénes kanonok, teológiai tanár, kolozsmonostori plébános emlékezett meg az elhunytról. Az alábbiakban az ő gondolatait olvashatják.
Omnibus moriendum est! Mindenkinek meg kell halni! Két héttel ezelőtt, utolsó találkozásunk alkalmával erről beszélgettünk. Amikor megkérdeztem, hogy van, röviden ezt mondta: „Várom a halált! Már csak ez van hátra!” Omnibus moriendum est! Tudatosan és higgadtan készült a végső számadásra.
Nem csak a világtörténelemben, hanem minden egyes ember életében vannak csillagórák, sorsfordulók. A halál az utolsó kanyar. Ilyenkor egy pillanatra meg szoktunk állni és visszafelé nézünk, hogy ki volt az, akitől búcsúzunk, akit gyászolunk, akiért a Gondviselésnek hálával és köszönettel tartozunk, mert nélküle szegényebbek lettünk volna. Azt mondják, minden ember élete a Gondviselő Isten egy-egy tükörcserepe. Vannak, akikre szívesen emlékezünk vissza, mert valamit visszatükröztek abból a Teremtő Istenből, aki egyedül Jó, és aki maga a Szeretet. Hadd villantsak föl három ismeretlen vagy kevésbé ismert tükörcserepet a rektor úr, Gyuszi bácsi földi életéből:
- Papi jelmondata: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok”
Mons. Hajdu Gyula, pápai prelátus, kanonok, nyugalmazott rektor Háromszék egyik kicsi falujában, Petőfalván született, ahol gyermekkorában meghallotta az Úr hívó szavát, és Izajás próféta szavaival válaszolt: „Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8). Papi pályája 1952. október 25-én kezdődött ezzel a jelmondattal: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10). Ez a dátum csillagóra, sorsforduló volt az ő életében. Ezt ünnepeltük, ezért adtunk hálát 2012-ben Budakeszin a gyémántmisén, és a vasmisén 2017-ben a Pastor Bonus-ban. Hatvanhét éves papi élete alatt sok helyen szolgált. Bejárta az Erdélyi egyházmegyét: Kolozsvár, Csicsókeresztúr, Borszék, Poján, Kézdivásárhely, Brassó, Gyulafehérvár, aztán nyugdíjasként Budakeszi lett második hazája, mert ott volt rá szükség. Rendszeresen bejárt a Ferenciek-terére hetente kétszer is gyóntatni. Lelkesen beszélt a rengeteg gyónóról, a fiatalokról, akik rendszeresen felkeresték feloldozást és lelki-vezetést kértek tőle. Az volt a véleménye, hogy Magyarországon nagyobb a paphiány, mint itthon, s ezért ott kell segíteni.
- A második tükörcserép: numerus clausus.
Jól emlékszem, mert Brassóban négy évig káplánja voltam, Jakab Antal püspök úr többször meglátogatta és a titkos megbeszélgetések a sekrestyében folytak – mi azt gondoltuk kissé hosszúra nyúlt az adoráció. Mikor a főpásztornak 1986-ban szüksége volt rá ‑ tudom ‑ nehéz szívvel (a kinevezés annyira megviselte, hogy preinfarktot kapott és kórházba került), de otthagyta Brassót, és vállalta Gyulafehérváron a papnevelés nehéz feladatát. Több mint egy évtizeden keresztül (1986-1997) lelkiismeretesen végezte a munkát, új utakat, új megoldásokat keresve az akkori nehéz időkben.
Egyszer megkérdeztem, honnan veszi ezeket az ötleteket. Mindig fején találja a szeget! A válasz rövid volt: „sokat imádkozom a Szentlélekhez”. Miközben sikeresen „lavírozott” a nehéz időkben, egy pillanatra sem felejtette el jelmondatát: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).
A Szentlélek segítségével megtalálta a kiskapukat, hogy az állam által ránk kényszerített „numerus clausust” kicselezzék, és senkinek ne kelljen elhagyni a Teológiát. Bárcsak ma is annyi hivatás lenne, hogy ne legyen üres plébánia az egyházmegyében! Most is elgondolkodhatunk a papi hivatások számának drámai csökkenésén. A papi hivatás onnan is ered, hogy példaképre van szükség. Nem szeretnék senkit bántani, de aki papként nem mer feltűnni, aki nem mer kiállni elvei, hite mellett, az ne várja el, hogy követői legyenek. Új evangelizációra, Szent-lelkes papokra van szükség! „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk…” (Róm 8,26) – ha kérjük!
- A harmadik tükörcserép: Akik a hitből élnek, mindent más fényben látnak.
Két évvel ezelőtt a vasmiséjén egy német plébánost idéztem: „Azok az emberek, akik a reményből élnek, messzebbre látnak. Azok, akik a szeretetből élnek, azok mélyebbre látnak. Azok az emberek, akik a hitből élnek, azok mindent más fényben látnak.” (Lothar Zenetti, frankfurti plébános, költő)
Akik a hitből élnek, mindent más fényben látnak. A múltról keveset beszélt, inkább a jelen érdekelte és a jövőért aggódott. A papképzés, az egyházmegye sorsa mindig érdekelte – a szívén viselte! Fizikailag távol, de lélekben mindig itthon volt. Gyuszi bácsi lojalitása az Egyház és a papság iránt elvitathatatlan! Isten, amikor meghívott, hogy papok legyünk, akkor több hitet adott, mint másoknak, többet imádkozott értünk, hogy Péterhez hasonlóan mi is „megerősítsük testvéreinket” (Lk 22,31-32). Sőt, hogy a hitben meg ne fogyatkozzunk, a papszentelésünk óta Isten különleges ajándékát bírjuk: az Ő jelenlétében élhetünk – „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), Őt érintjük a napi szentmisében, Őt osztjuk ki a híveknek.
Isten megadta neki, hogy az eseményeket ‑ legyen áthelyezés vagy kitüntetés, meghurcoltatás vagy akár börtön ‑ ne a véletlennek, hanem a Gondviselésnek tulajdonítsa, és hogy a hitben mindent más fényben lásson. Vállalta a letartóztatást, sőt a börtönt is – s azután mindent más fényben látott. Egyszer említette, de soha többé nem beszélt róla, hogy egy alkalommal a börtönben razziát tartottak a Szentírás miatt. A foglyokat anyaszült meztelenre vetkőztették, úgy vizsgálták. Nála volt a Szentírásból egy lap, amit megevett, hogy ne találják meg, és ne nyomozzanak.
Akkor az ellenségnek volt arca, volt pártnak volt színe, ma nincsen. Akkor vasfüggöny választotta el Nyugatot Kelettől, ma nincs határ. Akkor megfigyelték és lehallgatták az embereket, ma szabadon zsebünkben hordjuk a készüléket. Sokszor apróságnak látszó szavakon és tetteken fordul meg, hogy hűségesek maradunk-e Jézus Krisztushoz. Néha kis dolgokon múlik az élet és a halál. De a feladat ugyanaz, amit Szent Pál írt Timóteusnak: „hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2); a cél is ugyanaz: a ránk bízottakat a hitre vezetni, mert akik a hitből élnek, mindent más fényben látnak, messzebbre és mélyebben látnak.
Ezt a „messzebbre látást, mélyebbre látást” tapasztalhattam meg első találkozásunk alkalmával 1982-ben, amikor káplánja lettem. Ezt mondta: „A hittanórán ne a magyar-himnuszt tanítsátok vagy a székely-himnuszt, azt tanítsák meg a szülők otthon! Ti tanítsátok a Katekizmust – s a többit bízzátok rám.” (NB. 600 gyermek járt hittanórára a Brassó-belvárosi plébánián). Akik nem ezt tették, és meggyült a bajuk a Securitatéval, azokat megvédte, nem hagyta magukra. Felhasználta kapcsolatait és intézkedett, hogy ne helyezzék el.
Rektor úr! Gyuszi bácsi! A nevedben köszönet és hála az orvosoknak, akik fájdalmadat enyhítették, életedet meghosszabbították. Köszönet és hála a Papi Otthon alkalmazottainak, akik ápoltak, gondoztak és arról gondoskodtak, hogy Papi Otthon igazi otthona legyen a beteg és munkában megfáradt papoknak.
Köszönjük, hogy a miénk voltál, hogy általad gazdagodtunk. Haláloddal nem csak egy hosszú földi élet fejeződött be, amiért hálával és köszönettel tartozunk a Gondviselő Istennek, hanem lezárult egy korszak is. A hitvallók, a meghurcoltak, a börtönviselt szürke eminenciások korszaka lassan lezárul. Te már befejezted a munkát, mi még folytatjuk – remélem, a jó harcot! Mi még csak tükörben, homályosan látunk, te már színről színre. Nekünk, akik itt maradtunk és akik „még csak tükörben és homályosan látunk”, üzen paptestvérünk koporsója: fáradhatatlanul munkálni magunk és mások üdvösségét, hitünkkel, szeretetünkkel, megélt hivatásunkkal új utakat, megoldásokat keresni és nyomot hagyni ebben az irányt tévesztett világban, s az emberek szívében.
Hatvanhét éves papi szolgálat után nem szerénytelenség a koporsónál folytatni papi jelmondatod második részét: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, ‑ s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem eredménytelen” (1Kor 15,10). Isten Szolgája Márton Áron, Jakab Antal, Bálint Lajos érsek és a többi szent társaságában imádkozzatok érettünk. Ti ott, mi itt! Isten veled! Nyugodjál békében!
