EVANGÉLIUM
Abban az időben Pilátus maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” (Jn 18,33b-37)
Az ókori keleten a királyt mint isteni lényt tisztelték. Egyiptomban egyenesen az istenekkel egy sorba helyezték, a megszólításban pedig isteneket megillető jelzőkkel halmozták el. Vallási szempontból az istenséget tette jelenvalóvá az alattvalók számára. Mint a hatalom legfőbb birtokosa, törvényhozó, bíró és végrehajtó volt egy személyben. Nem csak az isteneket képviselte, hanem népének képviselője is volt az istenek felé. Gondoskodnia kellett annak jólétéről, békéjéről. Természetesen ritkán feleltek meg ennek az elvárásnak.
Izraelt nem fertőzte meg ez a fajta gondolkodásmód a királyról. Bármennyire jó király volt valaki, soha nem cserélte fel szerepét az Istennel. Tudták, hogy a király Isten kegyelméből uralkodik. A Dávid családjából származó Messiás-királyról azt is tudták, hogy senki nem fog olyan közel állni Istenhez, mint ő. Királyi Messiásra, Megváltóra vártak tehát. Bonyolult dolog lenne a prófétai jövendöléseket végigelemezni Krisztus királyságával kapcsolatban. Elégedjünk meg azzal, hogy két olyan képet találunk az evangéliumokban, amikor Krisztus mint király engedi láttatni önmagát. Az egyik a virágvasárnapi bevonulás Jeruzsálembe. A másik, amikor az elárult, meggyalázott Istenember ott áll Pilátus előtt és királynak mondja magát, aki azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról.
A történelemben, ha jól keresünk, találunk szent és jó királyokat, akik hivatásuk magaslatán álltak. Szeretettel gondoskodtak népükről és alázatos hittel közvetítettek Isten és ember között, Isten kegyelmébe ajánlva hatalmukat. Legtöbb esetben mégis a zsarnokság, elnyomás, önkény volt jellemző. Caligula császárról jegyezték fel, hogy a római cirkuszban a közönség nem az ő kedvencét pártolta. Dühében azt mondta: „Bárcsak egész Rómának egyetlen feje volna, hogy egy csapással leüthetném”. II. Ferdinánd, osztrák császár 1621. június 21-én Prágában hajnali öt órától kilenc óráig 24 embernek üttette le a fejét, amíg ő Máriazellben a kivégzettekért imádkozott. Hányan cselekedtek így, ha hatalmi érdekeik ezt kívánták? Ki tudja megérteni a hatalom ilyen fokú falánkságát és kegyetlenségét? Az embereknek elegük lett a királyságból, és megvolt az okuk rá.
Krisztus királyi hatalma nem ilyen hatalom. Bár nevére „minden térd meghajlik”, s egyszer majd valóban meg fog hajolni, nem a félelem tetteti ezt az emberekkel, hanem a szeretet. Királyi méltóságának szimbóluma nem az arany, hanem a töviskorona. Uralmának jele, mely átöleli az egész világot, összeköti az eget a földdel, a kereszt. Nem elveszi, hanem adja, menti az életet. Övéit nem alattvalóknak, hanem barátainak nevezi. Olyan szépen hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. Én felüdítelek titeket.” Vagy: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok!” Az erőtlen, küzdelemben elfáradt embernek önmagát mint az élet kenyerét kínálja, hogy örök élete legyen. Gyógyítani akarja betegségeinket. Törölni akarja vétkeinket. Ki akar engesztelni az Atyával, hogy visszanyerjük istengyermeki méltóságunkat. A bátortalanoknak, bizonytalankodóknak pedig azt mondja: „Bátorság, ne féljetek! Én veletek vagyok a világ végéig!” Az 1900-as jubileumi évben XIII. Leó pápa helyesen látta azt, hogy ilyen királyra és királyságra van szüksége az emberiségnek, és a 20. század királyának hirdette ki a Megváltót. XI. Piusz pápa 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján elrendelte Krisztus király ünnepét ezzel a mottóval: „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”. Szándéka az volt, hogy az ateizmus, a kommunizmus és az elvilágiasodás burjánzó eszméit megfékezze vele. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztség szentségében Krisztus királyi méltóságában részesültünk. Ez feladatot ró ránk. Szeretni, szolgálni, a béke eszközévé válni, és úgy hordozni a hit fényét, hogy ki ne aludjon. A Szentek életéből olvassuk Szent Ferencről, hogy egy alkalommal rablók támadták meg. A kérdésre, hogy ki ő, azt válaszolta: „A nagy király hírnöke vagyok.” Krisztus követése, kereszténységünk erről szól. Eszközei kell lennünk annak, hogy „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.
László Áron
Megjelent a Vasárnap november 25-i számában.
