Vasárnap az arad-gáji egyházközséghez tartozó Sofronyán 12 órakor kezdődött az 50 évvel ezelőtt, Szent Mihály főangyal tiszteletére felszentelt, a hívek jelentős anyagi hozzájárulásával kívül-belül felújított római katolikus templomban a hálaadó szentmise. Az ünnepélyes szentmisén Sándor Tivadar plébános köszöntötte a főcelebránst, a templomépítő Kóbor György nyugalmazott lelkipásztort, a csáki Caritas igazgatóját, Bakó László püspöki titkárt, Sándor Balázs kórházlelkészt, valamint a templomot megtöltő híveket.
Kóbor György szentbeszédét Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök gondolataival indította: „Eltitkolni a megvalósított dolgokat, elhallgatni az eredményeket, hálátlanság a Teremtővel szemben, aki eddig erőt, bátorságot, kitartást adott. Éppen ezért ma, a prédikáció helyett forgassuk vissza az idő kerekét és az 50 évvel ezelőtt lezajlott templomépítést elevenítsük fel.” Akkor a jelenlegi templom helyén egyszerű pajta állt, maga Aradon harmadik éve volt káplán, amikor az esperese behívta az irodába, mondván: öcsém, itt vannak az építési tervek a sofronyai templomról. Erre maga meglepődve szabadkozott: „Esperes úr, én alig kezdtem el a papi működésemet, egy építkezés számomra túl nagy dolog. Itt vannak a többi paptestvérek – akkoriban 7 pap szolgált Arad-belvárosban –, akik ismerik Sofronyát és több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. Erre az esperes: Valóban így van, de én tudom, miért küldelek téged, majd megismered az embereket és a feltételeket.” 1967. október 7-én történt a templomépítés első kapavágása, amikor kitakarították a területet, illetve a kerítésen átrakták a 2 vagon terméskövet, amit később a templom alapjába és a falak aljába raktak. Ha a munkához 10 segítséget hívott, 20-an jöttek. Nem voltak vagyonosak, a sofronyai egyházközség kasszájában 4600 lej volt, ami 6 havi fizetésnek felelt meg. Eleinte nem haladtak sokra, de megmozdult a falu, hiszen a lakosság nem gondolta, hogy itt valaha még templom épülhet. Megalakították az egyháztanácsot, amelybe maga – talán az egyházmegyében egyedüliként – néhány asszonyt is be kívánt vonni. Az ügyben kikérte a főpásztor véleményét is, aki azt mondta: „Ha jónak látod, vedd be őket”. Nagyon jól tette, mert a 4 egyháztanácsos családanya, amikor segítségre volt szükség, bejárta a falu házait és kétszer annyi segítséget gyűjtött, mint a férfiak. A munka mennyiségét nem lehet elmondani, de a mostani plébános, Sándor Tivadar kispapként vele együtt dolgozott, amikor csak tehette. Nagy dolog történt Sofronyán, ahol templom épült, miközben máshol azokat bontották. Éppen ezért hálás az akkori hatóságnak, a párttitkárt Dunainak hívták, akivel egyszer találkozott, és elmondta neki: jó dolog lesz, ha a katolikusoknak is lesz templomuk. Megértette és az építkezés alatt nem gáncsolta a munkát, ami nem csak a katolikusokat, hanem az ortodox testvéreket is megmozgatta.
Példaértékű az egymás iránti sofronyai türelem
Egyik este, miközben az építkezésen dolgozott, az egyik munkás így szólt: a bejáratnál várja a román pap, aki nem akart bemenni, mert nem volt kellőképpen kiöltözve. A paradicsom termesztésével kapcsolatos munkából érkezett, munkás ruhában. Amikor maga végignézett rajta, megjegyezte: Testvérem, maga nálam sokkal elegánsabb, hiszen én mezítláb, kalap és ing nélkül dolgozom.Erre az ortodox papnak két könnycsepp csordult le az arcán, mondván: Igaza van, mert szegényesen áll előttem, mégis nagy különbség van kettőnk között. Mert én azért dolgozom, hogy a két lányom elvégezhesse az egyetemet, míg maga templomot épít a közössége számára.A találkozásuknak több eredménye lett: az esküvőket és a keresztelőket nem a szabad ég alatt, hanem az ortodox templomban tarthatták, amihez megkapta a főpásztor engedélyét is. Ugyanakkor az ortodox főpásztortól is kért engedélyt, ami soha nem érkezett meg, de helyben ők megegyeztek. Ha náluk esküvőt, keresztelőt tartottak, az ortodox kolléga abbahagyta a munkáját és gratulált a fiataloknak, vagy áldást kért az újszülöttre, majd folytatta a munkáját. Ezen túlmenően, amikor az ortodox kolléga meghallotta, hogy gyűjtést szerveznek az építkezés folytatására, megkérte: keressék meg bizalommal az ő híveit is, mert azok is adakoznak. Meg is keresték és minden házban szeretettel fogadták, erejükön felül is adakoztak a szent célra.
A sofronyai magyarok és románok közötti türelemből, toleranciából nagyon sokan tanulhatnának, mert a helybeli templom építése meghozta a hitben való testvéri egységet. A továbbiakban felidézte a Molnár János harangozóhoz, Katona Mátyás egyháztanácsi elnökhöz és a többiekhez fűződő emlékeit. 1968 nagyszerdáján, amikor a templom még nem volt bevakolva, de a két szentannai kőműves, Wekerle Jákob és Müller Hanz keményen dolgoztak, neki olyan ötlete támadt, hogy a feltámadási szertartást jó lenne a templomban tartani. Azok helyeselték, és szerdától péntek estig egyfolytában dolgoztak, hogy a húsvétot a templomban ünnepelhessék. Eszébe jutott egy történet, amikor vonattal járt ki Sofronyára, mert a robogóját odaadta a két szentannai kőművesnek, hogy a rövidített úton hamarabb a helyszínre érhessenek. Egyik alkalommal négy gyanús külsejű legénykével utazott, azok alaposan szemügyre vették, majd egyik románul megkérdezte: Hallod, mikor szabadultál?Mivel kitérő választ adott, tovább kérdezte: Mennyit, miért ültél? A kérdéseiből csakhamar rájött, hogy a kopasz, nap-barnított feje, az elcsigázott alkata miatt börtönviseltnek nézték, megpróbálták beszervezni egy újabb bűnténybe. Azért nyiratkozott kopaszra, mert a fejére csorgott a festék: akkoriban viszont csak a kiskatonák és a börtönviseltek jártak kopaszon.
A zseniális memóriával megáldott Kóbor György ny. lelkipásztor, a csáki Caritas regénybe illő templomépítéssel kapcsolatos elbeszélése magával ragadta a hallgatóságát. A szentmise végén Sándor Tivadar plébános neki is, Bakó László püspöki titkárnak, továbbá Bakó Antal Mosóczy-telepi kántornak is megköszönte, amiért közreműködésükkel emelték a kívül belül felújított templomért tartott hálaadó szentmise ünnepélyességét. Ugyanakkor a híveknek is köszönetet mondott a sok anyagi és munkában megnyilvánult támogatásért. Az ünnepi hálaadó szertartás nemzeti imánk közös megszólaltatásával zárult. A templomból kivonult hívek idősebb tagjaival az egykori plébánosuk szívélyesen elbeszélgetett.
Információ és fotó: Balta János/ Nyugati Jelen
