Tizennyolc generáció, 724 felvételiző diák, 481 végzős teológus. Közülük 45 kivételével mindenkiről tudja, hogyan sikerült elhelyezkedniük, hány gyerekük van, milyen a viszonyuk az egyházzal. A „nagyközönség” leginkább a Státus alapítvány elnökeként figyelhetett fel Holló Lászlóra, elsősorban a marosvásárhelyi iskolaügy kapcsán. 25 éves papi hivatása apropóján beszélgettünk.
Úgy tudom, önnek nagyon fontos a család. Miért választotta mégis a papi hivatást? Voltak ezen az úton járó nagy példaképei?
Hogy a válaszomat mindjárt egy erős felütéssel kezdjem, azt mondhatom, hogy az Isten, haza, család hármasa az, ami meghatározta a neveltetésemet. Így a család rendkívül fontos érték az életemben. Édesapán korán meghalt, én mindössze tizenkét éves voltam, a testvéreim öt és tíz évvel kisebbek. Ekkortól édesanyám egyedül nevelt három fiút. Ha most magunkra tekintek, azt kell mondanom, hogy nyilvánvalóan jó munkát végzett. Összetartotta a csonka családot. Úgy nevelt, hogy összetartunk testvéreimmel és ma is szeretjük egymást. Úgy érzem, egyszerűen kijelenthetem, hogy mindenben hagyatkozhatunk egymásra.
Ami a papi példaképeket illeti, örülnék, ha azt mondhatnám, hogy kiváló példaképeim voltak, akik nyomdokaiba lépve, őket tudatosan követve éltem az életemet. Mégis sokkal hétköznapibb a történet. Azt hiszem, hogy a 139. zsoltár szellemében válaszolhatok: Isten már édesanyám méhében kiválasztott és meghívott a papságra. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha más szerettem volna lenni, mint pap. Sőt mi több, már harmadik osztályos koromban egy fogalmazásban, egy „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdésre válaszolva meg is írtam: pap leszek, ha nagy leszek. Sajátosnak tartom, hogy bár én bevallottan papnak készültem és a családom felmenői közül mindkét ágon kerültek ki papok, ez a szentelésem előtt valahogy soha nem került szóba.
Csíkszentimréről származik. Mit „örökölt” otthonról, a szülők természetéből, és mik a legféltettebb „csíki kincsei”?
Tulajdonképpen amikor a csíkszentimrei szülészeten megszülettem, a család még Csíkszentsimonban lakott. Négyéves koromban költöztünk Csíkszentimrére. Így aztán mivel ide szocializálódtam, csíkszentimreinek tartom magam. Egyszerű földműves családba születtem bele. A szüleim talpig becsületes emberek voltak. Ahogy ez fiúgyermekek esetén rendszerint lenni szokott, édesapám volt az első erős ember, az első követendő példakép az életemben. És ő tényleg egy becsületes és erős ember volt, aki igazi harcot vívott a családjáért. Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy az úgynevezett 1962-es kollektivizálás, termelőszövetkezet-szervezés után, a hatvanas évek második felében és a hetvenes években megveszekedetten perelt az akkori kollektívgazdaság ellen, visszakövetelte a jogtalanul elvett földjeit. Példa nélkül való, hogy tizenöt éves pereskedés után 1978-ban meg is nyerte a pert. Ekkor visszaadták, kimérték a korábban elvett földjeinket, és így magángazdaként értük meg az 1989–90-es változást. Ugyanakkor édesapám rendkívül innovatív természetű is volt. A hetvenes években – némelyek kétkedése közepette – nagy mennyiségben fekete ribizlit, epret termelt Csíkban. Tejbegyűjtő központot hozott létre, gyapjúfeldolgozó manufaktúrát vásárolt. A gazdálkodás mellett tulajdonképpen ez utóbbi biztosította a család számára a viszonylagos gazdasági jólétet a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években. Édesanyám csendes társként támogatta, a halála után pedig erős asszonyként továbbvitte mindazt, amit édesapám elkezdett. Hogy mit tanulhattam ebből? Becsületet, az adott szó szentségét, kitartást a jogaink védelmében áldozatok árán is. Ezeket ma is pótolhatatlan kincseknek tartom. Az innovációs készségre is jó lett volna szert tenni, de azt valahogy inkább a testvéreim örökölték.
Tanulmányai során több évet töltött külföldön. Soha nem gondolt arra, hogy ott maradjon? Mennyire volt ígéretes a „nyugati jövő”, és mi hívta haza?
Összességében öt és fél évet töltöttem az ausztriai Innsbruckban tanulással. Nyugodtan állíthatom, hogy az egész idő alatt egyetlen percig sem gondolkodtam a nyugati jövő ígéretességén. Boldogemlékű Bálint Lajos érsek úr tanulni küldött, én igyekeztem tanulni, hogy hazatérve itthon kamatoztathassam a megszerzett tudást.
„Gyimes-élmény” Tirolban. Hogy is szól ez a történet?
Három és fél éves innsbrucki tartózkodás, illetve a mesteri tanulmányaim befejezése után, 1993 augusztus 14-én szentelt pappá dr. Jakubinyi György érsek úr, akkor segédpüspök. Ezt követően egy évig érseki titkárként szolgáltam Gyulafehérváron, majd visszatértem Innsbruckba. Ekkor boldogemlékű Reinhold Stecher innsbrucki megyés püspök a doktori tanulmányaim idejére egy gyönyörű szép alpesi plébániát, a hétszáz lelkes Imsterberget bízta rám. A falu a festői Alpok oldalában feküdt, és a gyönyörű szép plébániatemploma mellett további négy kápolnája is volt, amelyek egy-egy falurészben, egy-egy völgyben helyezkedtek el. Ez engem egy kissé Gyimesre emlékeztetett. A hívek bevallása szerint ezekben a kápolnákban emberemlékezet óta nem volt szentmise. Hát én bevezettem heti egy-egy szentmisét az illető falurész számára. Talán mondanom sem kell, hogy ezért a gesztusomért mindjárt a szívükbe zártak. Hogy láthassák, honnan származom, 1996-ban elhoztam egy autóbusznyi zarándoknépet a csíksomlyói búcsúra is. Megérdemeltek minden törődést, hiszen a közösségben a templomlátogatás szombat előesti miséken és a vasárnapi egy szentmisén ötvenszázalékos volt.
Nagyon szeret táncolni. Ennek „hasznát vette” egyetemi lelkészként Brassóban, majd Kolozsváron. Lehet a tánc eszköz a pap kezében (lábában) arra, hogy megszólítsa a fiatalokat? Mit gondol a rétegpasztorációról?
Nem tagadom, tényleg szerettem táncolni, de az már a múlté. Teológuskoromban olvastam egyszer valami régi könyvben, hogy a papnak nem szabad táncolnia, hacsak nem táncmestertől tanult. Az imsterbergi plébánosságom idején a faluból egy tucat fiatal tánciskolába iratkozott. Egy fiú hiányzott a csapatból, hát meghívtak engem is. Társasági táncok alaplépéseit tanultuk. Aztán hazatérve, az egyházmegyében első lelkipásztori állomáshelyem Brassóban a belvárosi plébánia segédlelkészi feladata lett, ahol az egyetemi ifjúság pasztorációját is rám bízták. Ekkor derült ki, hogy pasztorációs haszna lehet a táncismeretnek is. A fiataloknak vasárnapról vasárnapra az esti szentmise után társasági tánclépéseket tanítottam, és mondhatom, hogy ennek a pasztorációs fogásnak nagy sikere volt. Hát ez a történet. Kolozsvárra a teológia karra kerülve szintén megbízást kaptam az egyetemi lelkészség vezetésére is, de itt már „nem jött be” ez a fogás. Mindennek megvan a maga helye és ideje.
A rétegpasztoráció szükséges és hasznos, mert más-más igényt elégít ki. Más a gyerekek, a fiatalok, a családosok és az idősek igénye. Ha a lelkipásztori munka ezeknek az igényeknek igyekszik megfelelni, hatékonyabb lehet. Bármelyik végzéséhez karizma szükséges. Én nem éreztem magamban egyikre sem kiemelkedő készséget. Csupán pap akartam lenni, aztán a Gondviselés rendelése szerint paptanár lettem.
Huszonöt évből több mint húszat a teológia karon töltött. Nyomon követi az egykori diákok életének további alakulását. De hogyan és miért fontos ez?
Szeretem a diákjaimat. Érdekel a sorsuk alakulása. Felelősséget érzek az elhelyezkedési lehetőségeikkel kapcsolatban. Ezért aztán tíz évvel ezelőtt és most, húsz év után is készítettem egy-egy felmérést, melyekben azt keresem-kutatom, hogyan sikerült elhelyezkedniük és megállniuk a helyüket az életben. Így most pontosan tudom, hogy 2000 és 2016 között tizennyolc generáció 724 hallgatója felvételizett, és ebből 481 hallgató végezte el sikeresen a teológiát. Ezek közül negyvenötöt nem értem el, de a többiről tudom, hogyan sikerült elhelyezkedniük, hány gyerekük van, milyen a viszonyuk az egyházzal. A feldolgozott adatokat nemsokára publikálni is fogom.
Kíváncsi vagyok papi életének legszebb élményeire, illetve a jelmondatára kitérve (Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad), melyek voltak azok a legnehezebb helyzetek, amikor éppen ez az erő nyilvánult meg?
Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy alapvetően nyugodt természetű ember vagyok, nincsenek nagy hullámzások az életemben. Nincsenek nagy örömek és nagy bánatok. Egyszerűen csak jól érzem magam a bőrömben, mert úgy érzem, hogy papnak lenni jó. Mondhatnám, hogy legszebb élményem volt a papszentelésem, de a teológia kápolnájában a mindennapi szentmise a nap kezdetén, amire a diákjaimat is buzdítom, ugyancsak elemi erejű örömet, megnyugvást, erőt kölcsönöz. A papi jelmondatomként is azért választottam a Fil 4,13-at, mert határozottan érzem, hogy szükségem van Isten segítségére, és azzal aztán mindent megtehetek, minden jó.
Beszélgetésünk rögzítése és ennek megjelenése között magyar állami kitüntetést vett át a kolozsvári főkonzulátuson. Mit jelent ez önnek?
A személyek közötti kommunikációban jelentős szerepe van a dicséretnek és a szidásnak. Mindkettő motivációs tényezőként hat. Egy kitüntetés dicséretet jelent. A tapasztalat azt mutatja, hogy rendszerint nem a munkáját alapossággal és jól végző ember kap kitüntetést, hanem az, aki valamilyen szempontból kitűnik, vagy elég sokat élt, hogy kiérdemelje. Én tizenegy éve vagyok az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának alelnöke, illetve elnöke, és ilyenként tűntem ki a kollégáim közül. Különösen a Marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum alapítása, megszüntetése, majd újraalapítása körüli hercehurca eredményezte azt, hogy az egyetemi közösségemen túl is ismertté váltam. Néha jelzik ismerőseim, hogy láttak a televízióban, vagy olvasták a velem készült interjúkat az újságban. Azt szoktam mondani, hogy elég baj az nekem, hogy szükségessé vált a nyilvánosság elé állnom. Jobban szeretném, ha interjúk és tüntetések nélkül működne az, aminek működnie kell.
Most természetesen nagyon örülök annak, hogy Orbán Viktor miniszterelnök előterjesztésére Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozta nekem. Ugyanakkor a fentiek szellemében egy kissé úgy vagyok vele, mint amikor valaki újságolja nekem, hogy megismerte a kisebbik öcsémet. Elég baj az, ha megismerte, öcsém ugyanis onkológus. Ha választhatnék, inkább azt választanám, hogy maradjon a kitüntetés, és haladjon a Státus ingatlanainak a visszaszolgáltatása és a katolikus iskolaügy.
Elnöke az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának. Melyek az intézmény legfontosabb aktuális feladatai, célkitűzései? És mit mondana el a marosvásárhelyi iskola újraindulásával kapcsolatban?
Az Erdélyi Római Katolikus Státus intézménye évszázadok óta a katolikus ügy támogatására működik az erdélyi egyházmegyében. A 2005-ös alapítványként való újjáalapítása óta is ugyanez lenne a feladata. Mivel 1948-ban államosították teljes vagyonát, most legfontosabb feladata hajdani ingatlanainak visszaszerzése lenne. Jelenleg is negyvenegy perünk van folyamatban a legfelsőbb bíróságon és különböző törvényszékeken. Addig is, amíg hasznot hozó ingatlanait, erdőit és mezőgazdasági területeit vissza tudja szerezni, szűkös anyagi lehetőségei által a katolikus oktatás ügyét próbálja segíteni Kolozsváron a Római Katolikus Teológia Kar és Marosvásárhelyen a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum támogatása által. Hasonlóképpen az Alapítvány illetékességi körébe tartozik a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum ingatlanának adminisztrálása.
Az Ökumené doktori iskola mellett idén beindul egy újabb doktori képzés. Miben látja ennek fontosságát?
Az Ökumené doktori iskola intézményes formáját tekintve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Kara keretében működik. Idén, augusztus 3-án a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Doktori Intézete jóváhagyta a Vallás, kultúra, társadalom nevű doktori iskola létrehozását a Római Katolikus Teológia Kar keretein belül. Ez számunkra kiemelkedő történelmi esemény, ugyanis a Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel király által 1581. május 12-én alapított kolozsvári jezsuita akadémia örökébe lépve, első alkalommal nyújt az erdélyi római katolikus teológiai oktatás háromszintű alap-, mesteri és doktori, tehát teljes teológiai képzést.
Mit jelent az ön számára – szülőfaluja után – a diákokkal is megünnepelni ezüstmiséjét?
Hagyományosan a pap ezüstmiséjét a hívei körében, a plébániáján ünnepeli. A szülőfalujában talán már el is feledték. Én ragaszkodtam az augusztus 15-éhez, Nagyboldogasszony ünnepéhez, ami az első szentmisém napja volt. Ezen a dátumon az én „híveim” éppen a szélrózsa minden irányába szétszóródva megérdemelt vakációjukat töltötték. Mivel nekem a szentelésem és az első szentmisém is szülőfalumban volt, és a faluközösség tagjai nem is felejtettek el, sőt talán még szeretnek is, kézenfekvőnek tűnt, hogy ott ünnepeljek.
Most azonban, hogy nemsokára visszatérnek az én „híveim” is Kolozsvárra, úgy vélem, méltó, hogy az ő körükben, velük közösen is hálát adjunk és rájuk is kérjem Isten áldását az ezüstmisés áldás szertartása szerint. Mert ha úgy tartja a mondás, hogy érdemes egy újmisés áldásért egy csizmát elkoptatni, hát egy ezüstmisés áldás is megérhet legalább egy topánkát.
Ha huszonöt év múlva beszélgetnénk, milyen megvalósult tervekről mesélne szívesen?
Szeretnék arról beszámolni, hogy a Státus Alapítvány konszolidálódva működik, támogatja a hét hajdani státusfőgimnáziumban zajló katolikus felekezeti oktatást, és van Kolozsváron egy nagyobb épület, amelyen nagybetűkkel ez a felirat áll: Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium.
Az interjú rövidebb változata megjelent a Vasárnap 2018. szeptember 30-i számában.
