Tanévkezdés környékén gyakran elmélázom azon, milyen lenne, ha én is gyakorló pedagógus lennék. Aztán a szakavatottak újra meg újra felvilágosítanak, hogy ez a világ legszebb szakmája, csak ne lenne az a sok papírmunka. Az elhivatottság mérője talán az az elszántság, amit a hosszú évek bürokráciával töltött kínszenvedései sem tudnak megtörni. Azokat a tanárokat pedig, akiknek még iskolán kívüli tevékenységekre is futja, tiszta szívünkből becsülhetjük. Balázs Mihály a székelykeresztúri Zeyk Domokos Technológiai Líceum tanára, akit nem közelgő névnapja alkalmából kerestem meg erre a beszélgetésre, a leghitelesebb pedagógusok sorát erősíti.
Miért lettél közgazdász, illetve közgazdaságtan tanár?
Középiskolai tanulmányaimat a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium matematika–fizika osztályában végeztem. Nagyon jó tanáraim voltak, akik megszerettették velem a reál tantárgyakat. Nagyon szerettem a mateket, a kémiát és a közgazdaságtant. XI. osztály végére már tudtam, hogy olyan szakmát választok magamnak, amelyhez a matek is kell. Így végül a közgazdaságtan mellett döntöttem. Nem tanárnak készültem, de a jó Isten a tanári pálya felé irányított. Nagyváradon végeztem az egyetemi tanulmányaimat, nagyon szerettem a várost, de mindig is hazavágytam. 2004-ben hazajöttem Keresztúrra, és Portik-Hegyi Kelemen atya munkatársa lettem. Mellette tanultam meg a gyerekekkel, fiatalokkal való munkát. Ez az időszak áldás volt az életemben, nagyon sokat tanultam Kelli atya mellett. Amikor 2005-ben megkértek, hogy tanítsak a Zeyk Domokos Technológiai Líceumban, éreztem, hogy Isten eddig erre készített fel, ezért tanárnak álltam.
Egy nagyon összetartó és mindig fiatalodó közössége van a plébániátoknak. Mennyiben volt ez meghatározó alapja életednek, különösen mondjuk az egyetemista éveid alatt?
Soha nem készültem tanárnak. Visszatekintve viszont egyértelműen látom a jó Isten tervét és vezetését. A szüleim vallásosan neveltek, minden vasárnap templomba jártunk, gyerekként rendszeresen ministráltam. Ha jól emlékszem, ’95-ben, amikor kilencedik osztályos voltam, kezdődtek el az ifjúsági órák az akkori gyakorlati éves teológus vezetésével. Nagyon szerettem ezeket a találkozásokat, főleg a jó hangulat miatt. Szombat esti programunk mindig az ifjúsági óra volt. Egy idő után a plébániát második otthonunknak tartottuk. Szabadidőnkben ott fociztunk, asztaliteniszeztünk, filmet néztünk, társasjátékoztunk. A plébánia mindig nyitva volt, és ez számunkra természetes volt. Most már látom, hogy ez Kelemen atya tudatos közösségépítő terve volt. A terv működött, az ifjúsági órákon rendszeresen 30-35 fiatal vett részt. Itt tanultam meg kifejezni a gondolataimat, itt szereztem barátokat (néhányukkal még mindig rendszeresen találkozunk) és közösségi élményt. Ez nagymértékben meghatározta a későbbi életemet. Az egyetemi évek alatt is az értékrendszeremnek megfelelő emberek társaságát kerestem. Isten nagy ajándéka volt számomra a Kovász közösség, ahol hitben növekedhettem. Nagyváradon ismertem meg a karizmatikus megújulást, és itt döntöttem tudatosan Isten mellett. A Váradon megtapasztaltakat próbáltam átadni a keresztúri ifi-közösségnek, amikor havonta egyszer-kétszer hazakerültem. Tehát az egyetemi évek alatt sem szűnt meg az otthoni életem, ezért akartam az egyetem befejezése után mindenképp hazajönni. A kapcsolatom a szülővárosommal nagyon erős volt, a tevékenységek és az emberek által. Annak ellenére, hogy Nagyvárad közel került a szívemhez, a legstabilabbnak és kiteljesedettnek szülővárosomban éreztem magam. Éreztem, hogy otthon szükség van rám. Ezért tértem haza.
Szóval nem hazakerültél, hanem hazatértél, mert hazavágytál, és hallgattál erre a belső hívásra. Milyen volt elkezdeni tanítani a szülővárosodban? Mik voltak az első tanári élményeid?
Egyértelműen hazavágytam, soha nem merült fel bennem, hogy Nagyváradon maradjak, vagy hogy külföldön boldoguljak. Hiszem, hogy Isten nem véletlenül helyezett Székelykeresztúrra. Nem könnyű a tanári pálya, de szép hivatás. Az elején nagyon nehéz volt, emlékszem, az első néhány hétben gyomorideggel mentem be órára. Nem egyszerű feladat lekötni harminc fiatal figyelmét ötven percen keresztül. Sokat segítetek azok a módszerek, gyakorlatok, amelyekkel az ifjúsági munka során találkoztam. Rengeteg közösségépítő játékot ismertem, melyeket rendszeresen használtam, és azóta is használok a tanórákon is. Pedagógussá válni egy folyamat, és az ember a saját hibáiból tanul a legtöbbet. A legfontosabb, hogy az ember ne veszítse el a humorérzékét.
Néhány diákoddal részt vettetek egy nemzetközi környezeti nevelési programban, amelynek keretein belül megterveztetek és kiviteleztetek egy gyümölcsaszaló gépet. Miért tartod fontosnak az iskolán kívüli tevékenységeket?
Fontosnak tartom a nonformális oktatást és nevelést. Mivel alapvetően a diákok önkéntes részvételén alapszik, ezért a diákok hatékonyabban el tudnak sajátítani bizonyos készségeket. Az iskolám nagymértékben támogatja a nonformális nevelést, jelenleg is fut egy Erasmus projekt ebben a témakörben, amelynek az iskolánk is részese. A tanár a diákot és a diák a tanárt ezen tevékenységek által tudja leginkább megismerni, a megismerés pedig a bizalom alapja. Az általad említett projekt lassan már hét éve zajlott, azóta már több kisebb-nagyobb projektben vettem részt diákjaimmal. Élményszerű voltuk miatt a diákok többsége szereti ezeket a tevékenységeket. Első nagy projektem az „aszalós” volt, amelynek során diákokkal megterveztük és kiviteleztünk egy sör kollektoros aszalót, amit aztán ők mutattak be a keresztúri és marosvásárhelyi nagyközönségnek. A projekt különlegessége és megvalósításának módja miatt nagy sajtóvisszhangot kaptunk, így Székelyföldön számos, a miénkhez hasonló „gépezet” készült. Két évvel ezelőtt a Hargita Megyei Tanács által szervezett gyerektáborban építettünk egy hasonló aszalót, gyerekek közreműködésével. Jelenleg is egy projektötleten gondolkodom, Zeyk Tévét szeretnék beindítani diákok közreműködésével. Az iskolai eseményeket híradó formájában szeretnénk bemutatni. Ehhez keresek most pályázati forrást.
Mesélj egy kicsit a családodról is. Hosszú éveket vártatok első gyermeketekre…
A feleségemmel, Kingával, most szeptemberben ünnepeljük tizedik házassági évfordulónkat. Nagy kegyelem, hogy ő a feleségem, mert nagyon jól kiegészítjük egymást. A tavaly született a lányunk, Dóra. Érdekes megtapasztalni, hogy Isten hogyan formál(t) bennünket szülővé. Mihelyt gyermeked lesz, megváltoznak az életedben a súlypontok és a prioritások. Az út kezdetén vagyunk, de szeretném megköszönni az Úrnak az elmúlt közel másfél év minden pillanatát. Nehéz kifejezni, hogy milyen érzés az, amikor egy gyermek az életed része lesz.
Ha előhozom az itthon maradás – vagy hazatérés kérdését, mi jut először eszedbe?
Nagy a Nyugat csábítása, tanárként látom, hogy nagyon sok szülő külföldön dolgozik, a gyereket pedig a nagyszülőre, rokonra bízzák. A közvetlen szülői jelenlét és nevelés megszűnik. Telefonon vagy interneten keresztül nem lehet gyermeket nevelni. Sok szülő csak azt látja, hogy mit nyer, ha a külföldi boldogulást keresi, viszont azt nem, hogy mit veszít.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2018/38 lapszámában.
