EVANGÉLIUM:
Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni.
Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” (Mk 9,30-37)
„Valaha én is úr akartam lenni, / ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.” Milyen igaz Simone Weil gondolata az ember Istennel és embertársaival való kapcsolatáról.
Az evangéliumból azt halljuk, hogy Jézus a legnagyobb áldozatra készül. Az apostoloknak igencsak oda kellene figyelni szavaira, de ők mással vannak elfoglalva. Jézus politikai sikerére gondolva azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük. Olyan tanítást kapnak a nagyságról, az első helyről, mely ma is erőforrása az egyháznak. De szeretjük mi is az első helyről szóló vitát. Szavakkal, szavak nélkül folyik a küzdelem. Ki az első, az ügyesebb, a hatalmasabb, az erősebb? Szolgálatunk, munkánk ennek ellenére sokszor olyan kényszeres, kedvetlen, lelketlen. Sokan nem is annyira a munkától, mint inkább a kényszerűségtől fáradnak el. Szelídségünk, türelmünk nehezen bírja a próbát, de az irigység, önzés annál szívósabban. A szolgaság valóban megalázó, a szolgálat viszont öröm, mert a szabadságra és az önkéntességre épül. Az Istent kereső embernek tudnia kell, hogy csak akkor tud eljutni hozzá, ha minden útjába kerülő emberben Krisztust látja, őt szereti és szolgálja.
Az evangélikus Jakob Künzler nevét valószínűleg többen ismerik. Svájcban született 1871-ben. Heten voltak testvérek. Szülei korán meghaltak, és a testvérei rokonokhoz kerültek. Őt a keresztapja fogadta be, ahol eltartásának díját meg kellett keresnie. Ácsmesternek tanult, de mindig erősen vágyott arra, hogy különös módon szolgálja az embereket. A konfirmáció alkalmával döntötte el, hogy nem névleges, hanem igazi keresztény lesz. Kórházban ismerte meg a betegápoló diakónusokat, és ezt a hivatást választotta. Lelkesen segédkezett a betegek gondozásában, különösen a sebészeti beavatkozásoknál. Ekkor érkezett a hír arról, hogy a törökök milyen rettenetes népirtást műveltek az örmények között. Az örmény népirtásnak ez csak a kezdete volt. Elhatározta, hogy segítségükre siet. Megtanult törökül, örményül és arabul, de beszélte a francia és angol nyelvet is. „A toll vonakodik leírni, amit hallottam és láttam” – írja életrajzában. A legsötétebb pillanatokban sem veszítette el kedvét, lelkesedését. Rendkívül nyugtalanította az árván maradt örmény gyermekek helyzete. Amerikába ment, ahol „hivatásos koldusként” előadásokat tartott és pénzt gyűjtött. Visszatérve Törökországba több mint nyolcezer gyermeket mentett át Szíriába. Közben elveszítette a jobb kezét, de nem a kedvét. „Vidám nyomorék” akart lenni. Amit tett, alig lehet bárkinek a munkájához hasonlítani. Nem volt tudós. Nem beszélt teológiáról. Belső életéről nem szívesen nyilatkozott. Hogyan sikerült neki mégis mindez? Megvalósította, amit eltervezett: „Isten irgalmának jelét állítani”. Lám, a jézusi első hely! A szolgálat hősies fokon. Lángoló szív, mely osztani tudta magát függetlenül attól, hogy ki kéri.
Nemrég egy olyan vállalkozóval beszélgettem, aki nem az irodaasztal mögül osztogatja alkalmazottainak a parancsokat, hanem reggeltől estig velük vállvetve dolgozik. „Ezt a földet két »ostoba« nép lakja – mondta –, akik ahelyett, hogy tennének valami nagyon szépet ezért a népért, földért, azon vitatkoznak, hogy kié az elsőbbség.” Igaza van. Vannak, akik életük gyertyáját igaz szeretetben, szolgálatban égetik el. Hála Istennek még léteznek ilyenek, de kevesen. Szóból, elképzelésből, véleményből nincs hiány. Sok a „hozzáértő”, de amikor tenni kell, elapad a forrás.
Milyen szépek Babits Mihály szavai: „Én végig jártam az egész országot, mint tanár. Voltam Baján, Szegeden, Fogarason. A magyarság aludt körülöttem, de én ébren voltam. Kis lámpásnak éreztem magamat, mely a sötétségben ég. Messze kultúrák világító olaját szívtam és égettem magamban. Szépséget akartam teremteni, teljesen elvonatkoztatva az unt és vérszegény kortól.” Szépséget teremni, ez a mi hivatásunk is; ezt nem lehet másképp, csak igaz szolgálattal.
László Áron
Megjelent a Vasárnap szeptember 23-i számában.
