Ha gyökereinkben Krisztus, tekintetünkben a hajnal

0
27
Fotó: Sipos Enikő

A Romániai Rendfőnöknői Konferencia (CRSM) meghívására érkezett Temesvárra Rómából Pina Riccieri nővér, a Szent Pál Leányai Kongregációjának tagja, aki másfél napos konferenciasorozatot tartott az október 27–30. között zajlott szerzetesi képzési alkalmon. Előadásai során a nővér olyan gondolatokat, kérdéseket fogalmazott meg, amelyek nem csak szerzetesi közösségek tagjainak, de mindenki számára hozhatnak új felismeréseket keresztény mivoltuk saját megélésében. A találkozó központi témája az identitás volt, amit már a cím sugallt: Krisztusba gyökerezve, hogy életet fakasszunk az Egyházban és a világban. Megszentelt élet ma: identitás, odatartozás és küldetés. Az előadó a Ki vagyok? és Merre tartunk mi, szerzetesek? kérdésekre kereste a választ.

A szerzetesi jelenlét egy élő és tapintható valóság

Ha a romániai szerzetesi élet valóságából indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy bár a kilencvenes évek elejebeli óriási számszerű növekedéshez képest ma alig vannak új belépések, a szerzetesi jelenlét mégis egy élő és tapintható valóság. A szerzetesi élet jelen van a helyi közösségekben, az oktatásban, a lelki kísérésben, a kommunikációban, a szegények szolgálatában és azokon a zarándokhelyeken, ahol népek és hagyományok találkoznak. Örökölt történelmünk van, megélt hűségünk, és olyan termékenységünk, amely gyakran csendes marad. Szerzetesi közösségeink akkor is őrzik az imádságot, gyakorolják a befogadást és a reményt egy-egy vidéken, amikor létszámuk nagyon lecsökkent, vagy tagjaik megöregszenek.

Nemcsak a szerzetesség, de keresztény közösségeink is mélyreható változások közegében élnek: nehezebbé válik az értékek továbbadása, átalakulnak az intézmények és a szolgálatok, és új együttműködésekre van szükség. Ezek a változások azonban nem törlik el a szerzetesi élet ajándékát. A változások arra hívnak, hogy felismerjük: milyen élet sarjad tovább, és milyen formát kell öltenie ma.

Ebben a konkrét valóságban – nem pedig azon kívül – hangzik fel a kérdés: Kik vagyunk ma mi, szerzetesek? Kik vagyunk ma mi, keresztények? Milyen életet vagyunk hivatottak fakasztani az egyházban és a társadalomban?

Krisztusban gyökerezni nem azt jelenti, hogy mozdulatlanok vagyunk. A gyökér táplálja és megtartja a növényt, hogy az növekedhessen, a fény felé nyújtózhasson, és gyümölcsöt teremhessen. Ez egészen más, mint a félelemből fakadó ragaszkodás, amely visszatart és mozdulatlanná tesz.

Pál apostol gondolkodásában ez a két szempont együtt van jelen: a gyökerezés és az úton levés. A Krisztussal való kapcsolat olyan stabilitást ad, amely nem bénít meg, hanem képessé tesz a mozgásra.

Akkor fakasztunk életet, amikor valaki a velünk való találkozásnak köszönhetően szabadabbá válik arra, hogy egész szívvel válaszoljon Istennek. Amikor a tekintély nem függőséget teremt, hanem képessé tesz a gondolkodásra, a választásra és a szolgálatra. Amikor egy intézmény nem csupán működik, hanem láthatóvá teszi az emberekkel való bánásmód evangéliumi formáját.

Még akkor is, ha számszerűen törékennyé válunk, lehetünk mélyen életet fakasztóak és nyitottak a jövőre. Gyakran elfelejtjük ezt és csak a mennyiségre koncentrálunk, mintha az garantálná az életet és a minőséget, hányszor hallottuk templomainkban, pont úgy, mint egyéb rendezvényeken: „gyertek, hogy minél többen legyünk”. Az identitásunkat a számok nem határozzák meg!

Identitás: tapasztalat és újraértelmezés, evangéliumi szabadság

Az identitás személyes kérdés elsősorban: Ki vagyok én azon túl, amit teszek, azon túl, hogy milyen közösséget vezetek, milyen művet irányítok, milyen ruhát viselek, milyen címen szólítanak? Ki vagyok akkor, amikor fogynak az erőim? Amikor másoktól kell függenem? Amikor az intézetem, szervezetem, plébániám kisebbé válik, átalakul?

Az identitásunk nem egyszer s mindenkorra adott kép. Folyamatosan újra kell értelmeznünk önmagunkat kapcsolataink és tapasztalataink fényében. És itt van feladatuk a mai fiataloknak, akik megérlelt tapasztalat nélkül szeretnének vezetői szolgálatot vállalni.

Mi történik ezzel szemben napjainkban? Gyakran átélünk valamit, és azonnal kommunikáljuk. A közösségi média is erre ösztönöz bennünket. Gondoljunk csak a Facebook kérdésére: „Mire gondolsz?” Ma már szinte nincs időnk valóban gondolkodni, és korunk egyik korlátja éppen ez, hogy nehezen tudjuk magunkévá tenni mindazt, amit intenzíven és sokféleképpen átélünk a mindennapjainkban.

David Kolb amerikai pszichológus és neveléselméleti szakember kidolgozta a tapasztalati tanulás modelljét. Szerinte akkor tanulunk, amikor reflektálunk arra, amit átéltünk, és a tapasztalatot új ismeretekké és cselekvésekké alakítjuk. A influenszer stílus a keresztény életet is kihívás elé állítja: még le nem ülepedett lelki megmozdulásainkat tanúságtétel címén gyakran kitesszük a nyilvánosság porondjára.

A világ történései miatt érzékelhető félelem sokakat megingat, keresik a biztos pontokat, még a szabadságuk árán is. Másrészt viszont semmire se vágynak jobban, mint a szabadságra. Ha egy fiatal kopogtat a szerzetesi közösség ajtaján, a szabadságát félti leginkább. Ilyen kérdések szoktak felmerülni bennük: mennyi fizetésem lesz, lesz-e telefonom, találkozhatok-e a barátaimmal, hova mehetek szabadságra?

Hogyan lehet lemondani arról, hogy azt tegyek, amit akarok? Az evangéliumi szabadság viszont egészen másról szól: hogyan hallgathatok a saját lelkiismeretemre, hogyan vállalok felelősséget egy közös tervért, hogyan maradhatok nyitott Isten újdonságaira?

Az evangéliumi szabadság abban mutatkozik meg, hogy felismerjük, kik vagyunk valójában, anélkül hogy azonosítanánk magunkat egy kapcsolati szereppel, egy birtokolt tárggyal vagy személlyel. Az evangéliumi szabadság abban mutatkozik meg, hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni egy közös tervért, hogy elköteleződünk egy közösség és egy küldetés mellett anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat, vagy védekező álláspontra kényszerülnénk.

Az evangéliumi szabadság abban mutatkozik meg, hogy nem kapaszkodunk semmibe, hanem engedjük, hogy Isten új utakra vezessen, a korlátok és a törékenység tapasztalatán keresztül is.

Mindenki hivatása: az élet fakasztása

Hogyan lesz belőlünk életfakasztó?
Hát először is vágyakoznunk kell rá. E nélkül az éltető belső lendület nélkül semmi sem történhet. Az a személy, aki már nem vágyakozik, aki felhagyott a reménnyel, nehezen tud bármit is életre hívni.
Másodsorban az életet világra kell hozni, megszülni vagy új életre kelteni. Ez a bátorságot jelenti, hogy valami újat kezdjünk.
Harmadsorban gondoskodást jelent. Kísérni kell azt, ami megszületett, hogy növekedjen, fejlődjön és megérjen.
Negyedsorban pedig szükség van az elengedésre. Az elengedés az önállóság és a bizalom támogatását jelenti, eljön a pillanat, amikor a stafétát tovább kell adni. Az elengedés nehéz, de szükséges. Aki ajándékot kapott, annak képesnek kell lennie továbbadnia azt, hogy az élet nemzedékről nemzedékre folytatódhasson – ahogyan Mária is tette.

Mitől lesz jövőnk?

Attól, ha felegyenesedünk, úgy, ahogy a meggörnyedt asszonnyal történt: az Úr meglátta, magához hívta és szólt hozzá (Lk 13,10–17). Akinek a tekintete a földre szegeződik, a múltba és a fájdalomba merevedik. De Krisztus megadja mindenkinek a tágasság ajándékát: aki felegyenesedik, az messze láthat, szemlélheti a remény hajnalának hasadását.

Homa Ildikó SSS

Az írás megjelent a Vasárnap 2026/45. számában.