A Pongrácz Szent István vetélkedő idei nyertesei és felkészítő tanáraik doberdói zarándoklatának második napja a szálláshely kápolnájában bemutatott szentmisével kezdődött. „Külön örvendtem, hogy a szentmise énekei között olasz is volt” – mondta az egyik fiatal. Egy további résztvevő azt jegyezte meg, hogy a szentmisén elhangzó szentbeszédek gyönyörűen kiegészítik a zarándoklat meghittségét és pont azt nyújtják, ami szükséges.
Az egykori front helyszíneinek megismerése San Martino del Carso falu központjában kezdődött, ahol Gianfranco Simonit, a Karszti Barlangász Csoport (Gruppo Speleologico Carsico) jelenlegi elnöke várta a zarándokcsoportot. Korabeli fényképeket mutatott, melyek drámaian mutatták, hogy a jelenleg gondosan rendezett tér az egykori harcok véres helyszíne volt. Egy nagy ciszterna állott itt, amely felfogta és összegyűjtötte az esővizet, és az osztrák-magyar hadsereg itt harcoló katonáinak értékes vízforrást jelentett. Nagy valószínűséggel a közeli lövészárkokban harcoló fiatal Márton Áron is többször megfordult itt, és a ciszterna megvédéséért vívott harcokból is kivette részét.
Az erdélyi jó termőföldhöz szokott zarándokok számára furcsa látni a szinte csak kőtengerből álló karszti talajt, amely mindenhol üregeket, barlangokat rejt az út, a házak, az udvarok alatt, gyakran 6 méter mélységben, akár tornaterem-méretben, vagy szűken szaladó 70-100 méteres hosszban.
A bevezetés után a csoportot az egyik ház udvarán fogadta a tulajdonos. Mint kiderült, ahol most a háza áll, az udvaron és a kertjében annak idején ádáz harcok folytak. Itt volt ugyanis a védekező lövészárkok 16-os szakasza, amelyet az egyenetlen, dimbes-dombos csupa kőből álló karszti talajba kemény munkával alakítottak ki annak idején a magyar katonák. Megrendítő volt hallani az aknaháborúról, amikoris a magyar katonáknak sikerült 20 méteres alagutat fúrni az ellenséges lövészárok alá és azt berobbantani. Az így keletkezett 9 méter mély és 20 méter átmérőjű kráter elfoglalásáért és megtartásáért vívott harcban pár nap alatt kétezer katona esett el. Megrázó tudni azt, hogy a robbantásban halálukat lelő olasz katonák egy részének holtteste ma is ott fekszik, többméter mélyen.
Az embert lelke mélyéig megérinti az egykori lövészárkok egy szakaszában sétálni, bemenni a magyar katonáknak védelmet nyújtó több kavernába, ahol akár több száz katona is összezsúfolódott, hogy védelmet kapjon a nehéztüzérség gyakran záporozó lövedékei előtt. „Számomra megelevenedett a történelem – vallotta az egyik fiatal. Nem tudjuk megköszönni őseink nagy áldozatát, amellyel számunkra nyugodt és békés életet teremtettek. És alig pár évvel voltak idősebbek, mint mi”. „Megható, hogy milyen kedvesek az itteni emberek, saját udvarukra is beengednek és szeretettel fogadnak” – tette hozzá egy további diák.
A Karszti Barlangász Csoport San Martinóban létrehozott múzeumának (Museo della Grande Guerra) meglátogatása következett, amelyet 2007. június 30-án nyitottak meg. A gyűjteményt az egyesület önkéntesei gondozzák, a kiállított tárgyak majdnem mindegyike a környező területeken fellelhető kavernákból és egykori lövészárkokból került elő. A kiállítás megtekintése után az egyik diák megjegyezte, hogy bár száz évnél is régebbiek ezek a fegyverek, a katonák személyes és mindennapi használati tárgyai, egészen közel hozzák az akkori tragikus eseményeket és a tankönyvektől eltérő módon ismertetik meg a történelmet. „Köszönöm, hogy nem csak azt mesélték el, amit fontosnak tartottak, hanem a kérdéseinkre is készséggel válaszoltak” – tette hozzá egy másik diák.
A múzeum meglátogatása alkalmat nyújtott a barlangászcsoport néhány további tagjával való megismerkedésre is. Később az egyik zarándok megjegyezte, hogy milyen kedves, hogy legtöbbjük egyszerű közvetlenséggel csak „don”-nak, atyának szólítja az érseket. Vendéglátóink ezután nemcsak termet biztosítottak ebédünk elfogyasztásához, hanem hideg itallal, házi süteménnyel is kedveskedtek.
A közel 40 fokos hőség próbára tette a zarándokcsoportot, így az a döntés született, hogy a délutáni program tengerparti kikapcsolódás lesz. Az öröm és köszönet mellett kedvesen jegyezte meg az egyik fiatal: „holnapra erőt gyűjtünk és ami máról elmaradt, holnap annál nagyobb figyelemmel fogjuk követni”.
A nap ott végződött, ahol kezdődött. Pontosabban nem a kápolnában, hanem a ház szomszédságában álló templomban, amelyet a fiatalok kifejezett kérésére este annyival később zártak be, hogy ott végezhessük hálaadásunkat. Az esti ima visszavezetett a Nagy Háború szomorú emlékeihez, a hazájukat életük feláldozásával védő déd- és ükapáinkhoz.
Az első napról készült beszámolót elolvasva fogalmazódott meg: „Megrázó belegondolni József főherceg szavaiba: «őrült gyilkolás, vad mészárlás, bestiális öldöklés». De még megrázóbb, hogy azóta még mindig tartanak az ilyen események ember és ember között.”
