Melega Ferenc István vagyok, a szatmári egyházmegye diakónusa, a Máramaros megyei Aknasugatag településről származom. Fontos számomra a hit megélése a mindennapokban, az emberekkel való őszinte kapcsolat és a folyamatos lelki fejlődés. Szeretek nyitottan fordulni mások felé, hiszen úgy gondolom, hogy a személyes találkozásokon keresztül tudjuk a leginkább megtapasztalni Isten jelenlétét az életünkben. Szabadidőmben szívesen olvasok, különösen lelki irodalmat és szépirodalmi műveket, mert ezek egyszerre segítenek elmélyülni és új nézőpontokat felfedezni. A sport is közel áll hozzám, elsősorban a labdarúgás, amely kikapcsolódást és feltöltődést jelent a mindennapokban.
Papi jelmondatként nem is egy, hanem két szentírási igét választottam, mert úgy érzem, csak együtt fejezik ki igazán azt az életprogramot, amelyet papként követni szeretnék. Az egyik Jézus felszólítása Lukács evangéliumából: „Legyetek irgalmasok, amint a ti Mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36), a másik pedig Szent Pál apostol szavai: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22).
A teológiai tanulmányaim és eddigi lelki utam során egyre inkább azt tapasztaltam, hogy ez a két ige mélyen összetartozik. Arra hívnak, hogy minden emberben felismerjem azt, amire az üdvössége szempontjából a leginkább szüksége van, és hogy minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy ebben segítsem őt. Ez számomra elsősorban azt jelenti, hogy jelen legyek az emberek életében, és ezáltal Krisztust is jelenvalóvá tegyem számukra. Ennek a gondolatnak személyes gyökerei is vannak. Életem mélypontjaiban magam is megtapasztaltam, mit jelent egy segítő kéz, egy odafigyelő jelenlét vagy egy bátorító szó. Megélhettem azt, hogy Krisztus embereken keresztül éreztette velem felemelő és megtartó szeretetét. Ezért különösen fontos számomra, hogy én is továbbvigyem Krisztust oda, ahol a legnagyobb szükség van rá, és hogy szolgálatom által mások is megtapasztalhassák az ő közelségét és irgalmát. Szeretném, hogy ez a két ige egész papi szolgálatom során emlékeztessen arra, hogy az emberek üdvösségéért való szolgálat nem csupán egy feladat a sok közül, hanem a papi élet legfontosabb küldetése. Hiszem, hogy az Úr jelen akar lenni minden ember életében – az örömben és a bánatban, a sikerben és a kudarcban egyaránt –, és papként arra kaptam meghívást, hogy ennek az isteni közelségnek eszköze legyek.
Nem tudnék megnevezni egyetlen pontos pillanatot vagy eseményt, amikor egyértelműen tudatosult bennem Isten hívása. Sokkal inkább egy fokozatosan kibontakozó útról beszélhetek, amelynek során az Úr lépésről lépésre vezetett. Amit azonban bizonyossággal állíthatok, hogy a szülőfalum templomának csendjében tapasztaltam meg először igazán az ő jelenlétét és hívását. Az imádság csendjében éreztem meg azt a gyengéd, mégis határozott hívó szót, amellyel szolgálatára hívott. Körülbelül hét-nyolc éves koromban kezdtem ministrálni, és rövid idő alatt megszerettem ezt a szolgálatot. Az oltár közelében valami olyat fedeztem fel, ami mély örömmel töltött el, és gyermeki szívvel úgy éreztem, hogy ott vagyok igazán otthon. Ekkor fogalmazódott meg bennem először a vágy, hogy egyszer én is pap legyek, és egész életemet Isten és az emberek szolgálatának szenteljem.
Az út azonban nem volt mindig egyenes és akadályoktól mentes. Voltak időszakok, amikor inkább saját elképzeléseimet igyekeztem követni, és nehezen fogadtam el azt az utat, amelyre az Úr hívott. Mégis azt tapasztaltam, hogy Isten türelmes szeretete mindig visszavezetett. Embereken, eseményeken és élethelyzeteken keresztül újra és újra megerősített abban, hogy az ő akaratát keressem és kövessem. A szemináriumi évek alatt is voltak nehezebb időszakok, amikor saját gyengeségeimmel és korlátaimmal szembesülve méltatlannak éreztem magam erre a hivatásra. Ilyenkor különösen sokat jelentettek számomra a Szent Pál apostolnak mondott szavak: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9). Ezek a szavak nemcsak vigasztalást, hanem erőt és reményt is adtak. Újra és újra megtapasztaltam, hogy az Úr kegyelme valóban elegendő, és hogy szeretetével, gondviselésével nap mint nap kíséri az életemet.
Nehéz lenne egyetlen papot vagy személyt megnevezni példaképként, hiszen a sor valóban hosszú lenne. Hálával gondolok valamennyi plébánosomra, valamint azokra a papokra, akikkel az évek során szorosabb, barátibb kapcsolatba kerültem. Mindannyian hozzájárultak valamilyen módon hivatásom kibontakozásához, és példájukkal segítettek jobban megérteni, mit jelent Krisztus szolgájának lenni. Ugyanakkor nem csak a papokra tekintek fel. Talán még inkább csodálom azokat a hétköznapi embereket, akik csendesen, különösebb feltűnés nélkül igyekeznek teljesíteni Isten akaratát abban a hivatásban, amelyet kaptak. Az ő hűségük, kitartásuk és mindennapokban megélt hitük számomra állandó emlékeztető arra, hogy az életszentség nem elsősorban rendkívüli dolgokban, hanem a hétköznapok hűséges megélésében mutatkozik meg.
A szentek közül különösen közel áll hozzám Vianney Szent János és Pio atya. Vianney Szent János életében leginkább az ragad meg, hogy egész papi szolgálatát a lelkek üdvösségének szentelte. Rendkívüli szeretettel és türelemmel fogadta az embereket, hosszú órákat töltött a gyóntatószékben, és mindent megtett azért, hogy Krisztushoz vezesse a rábízottakat. Pio atyában pedig mély imádságos lelkülete, az Eucharisztia iránti szeretete és a szenvedő emberek iránt tanúsított együttérzése áll közel hozzám. Mindkettőjük életpéldája arra emlékeztet, hogy a pap legfontosabb feladata Istenhez vezetni az embereket, és ezt csak mély imaéletből, Krisztussal való személyes kapcsolatból lehet hitelesen megélni.
A papszentelésre gondolva egyszerre van bennem öröm, hála, izgalom és bizonyos fokú félelem is. Talán természetes, hogy egy ilyen fontos életesemény előtt az ember sokféle érzést hordoz magában. Mindezek mellett azonban leginkább a bizalom van jelen bennem: annak a bizalma, hogy aki meghívott erre az útra, az a továbbiakban is vezetni fog.
Jövőmet és papi hivatásom alakulását illetően nem szeretnék részletes terveket szőni. Sokkal inkább szeretném nyitott szívvel hagyni, hogy Isten vezessen, és akár meg is lepjen engem. Többször megtapasztaltam már, hogy az ő útjai bölcsebbek és szebbek annál, mint amit én magam előre elterveznék. Éppen ezért bárhová is küld majd az Úr, ott szeretnék teljes szívvel és minden tőlem telhető módon szolgálni. A papi szolgálatban talán a leginkább a szentmise bemutatását várom, hiszen az Eucharisztia mindig különleges helyet foglalt el az életemben. Emellett nagy örömmel tölt el annak a gondolata is, hogy emberekkel találkozhatok, megismerhetem életüket, és velük együtt építhetem Isten országát. Különösen fontos számomra, hogy azok, akik távol érzik magukat Istentől, megtapasztalhassák az ő irgalmas és szerető közelségét.
Ha van valami, amitől tartok, akkor az talán az, hogy sokszor még most sem érzem magam teljesen késznek erre a feladatra. Ugyanakkor tudom, hogy a papi hivatás nem emberi tökéletességre épül, hanem Isten kegyelmére. Ezért bizalommal tekintek a jövőbe, és igyekszem nap mint nap ráhagyatkozni az ő segítségére, gondviselésére és irgalmára. Olyan pap szeretnék lenni, aki közel van az emberekhez. Hiszem, hogy Krisztust csak akkor tudjuk hitelesen elvinni másokhoz, ha személyesen is jelen vagyunk az életükben, ahogyan Jézus is személyesen szólította meg az embereket. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ehhez elengedhetetlen a Krisztussal való mély és élő kapcsolat. Ezért szeretnék egyszerre imádságos és közvetlen pap lenni, olyan, aki az emberek között él. Ferenc pápa szavaival élve: olyan pásztor, aki „juhszagú”, mert osztozik a reábízottak életében, örömeiben és küzdelmeiben.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mit jelent számomra a papi hivatás, talán ezt mondanám: A papi hivatás számomra azt jelenti, hogy Krisztus szeretetének és irgalmának eszközeként jelen legyek az emberek életében, és segítsem őket az üdvösség felé vezető úton.
