Hogyan tanuljuk meg kollektíven azt, hogy „nem a mi dolgunk”? – jött szembe a mondat nemrégiben. Arra már nem emlékszem, hogy hol bukkantam rá, mert csak a kérdést jegyeztem fel hirtelenjében magamnak. S arra gondoltam, hogy a mindennapjaink milyen sok területére igaz lehet ez a mondat. A régen minden más volt nosztalgiája nélkül is érezhető sokszor, sok esetben, hogy ahogy szaladunk előre az időben, egyre inkább elhatárolódunk egymástól, egymás gondjától, bajától, problémájától. S talán nem csak…
Amikor a gyerekeket várjuk délután az iskola előtt, az anyukák gyakran mondják, ők ebben a korban már régen egyedül jártak suliba és haza, gyakran busszal, villamossal. (Falun felnőve én nem szólnék hozzá, ott másak voltak a távolságok, körülmények, más volt eleve az ismertségi szint is, amiért amúgy sem mertek volna bántani.) De valahogy ott mocorog az emberben, hogy manapság nem szívesen engedsz el, főleg hosszabb távon, kisgyereket. A beszélgetések közben ízlelgetem magamban a mondatokat, hogy vajon hol is van a határ, amikor el mersz engedni egy kisdiákot magában? Hogy engedsz el valakit egy nagyvárosban, aki még nem tudja megvédeni magát, amikor nemrégiben egy fiatal lányt majdnem megvert egy illuminált állapotban lévő, agresszív férfi a buszon, és senki nem sietett a segítségére. Illetve az egyetlent, aki indult, a felesége rántotta vissza „semmi közöd hozzá” felkiáltással… Itt jutott eszembe, hogy amikor egyetemistaként vonattal jártam haza, az idősebbek valahogy mindig figyeltek rám. Sose éreztem, hogy egyedül lennék hagyva.
Megtanítjuk-e egymást segítséget kérni és segítséget nyújtani? Megtanítjuk-e egymásnak, milyen igazán közösséggé lenni? Futnak tovább a mondatok a fejemben, s gondolkodom, vajon hogyan lehet orvosolni ezt az általános érdektelenséget.
Nemrég ünnepeltük a BBTE Római Katolikus Teológia Karának 30 éves évfordulóját. Egykori diákjukként sok emlék előjött az ünnepi eseményeken, de az egyik legmarkánsabb mégis az volt talán, hogy ott valóban igazi közösség vett körül. Kis csoportban talán könnyebb is ezt létrehozni, kialakítani, talán amiatt is lett ez ilyen erős, mert voltak emberek, akik mindig igyekeztek jobban összefogni a dolgokat, talán mert a felsőbb évesek is támogatóbbak voltak, mint amit más egyetemeken tapasztaltam. És nagyon sok ilyen talán van még, ami miatt máig öröm visszatekinteni. Az igazi receptet nem tudom. Talán a hely szelleme, talán a gondviselés, talán a kis csoport ereje, de megtanított arra, hogy sosem szabad közömbösnek lenni.
