Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke a 777 portálon megjelent írásban értékelte az országgyűlési választásokat, amely után a gyógyulás, az egység és az önvizsgálat szükségességéről írt, hangsúlyozva a kölcsönös tisztelet, a közjó és az egyház megújulásának fontosságát az új politikai helyzetben. Török Csaba egyetemi tanár, az esztergomi bazilika plébánosa, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tévéreferense a Szemlélek portál publikált írásában ugyancsak a magyarországi országgyűlési választások körüli hangulatról fogalmazta meg gondolatait, ,,amit a magyar közvélemény a katolikus véleménynek tartott, igazából nem volt sem a katolikus közösség egészét reprezentáló megszólalás, sem valódi, önálló és szabad vélemény. Nemritkán inkább hangulatkeltésnek, megfelelési vágynak, rosszul értelmezett közéleti szerepvállalásnak kellene neveznünk ezeket”, írta. E két állásfoglalás, mérvadó vélemény segíthet a történések közt eligazodni.
Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke: A parlamenti választásokat a TISZA Párt igen nagy többséggel nyerte meg, amihez a választás másnapján püspöki konferenciánk nevében gratuláltam, és azt kívántam, hogy a megalakuló új parlament és kormány a kapott felhatalmazással nemzetünk igazi javát szolgálja. Egy választási kampány mindig indulatokkal, heves érzelmi reakciókkal jár, és számos sebet ejt. A választás után a gyógyulásnak van az ideje.
Ha másképpen is ítéljük meg, mi az, ami igazán lényeges, minek van nagyobb, és minek kisebb súlya egy ilyen döntés meghozatala során, fontos, hogy tiszteletben tartsuk egymás véleményét, még akkor is, ha valamivel nem egészen értünk egyet. Fontos, hogy megőrizzük, esetenként helyreállítsuk családjainkban, keresztény közösségeinkben és egész nemzeti közösségünkben is a szeretet, az összetartozás, a kölcsönös tisztelet és a közjóért való közös munkálkodás lelkületét.
Hazánk világnézetileg sokszínű közösség, ahol hívők és nem hívők, a világról különböző módon gondolkodó emberek egyaránt teljes jogú tagjai a nemzetnek. Öröm volt tapasztalni azt, hogy a fiatalok nagy számban vettek részt a választáson, ezzel is kifejezve, mennyire fontos számukra hazánk jövője. Őszinte szívvel kívánom minden fiatalnak, hogy ezt a lelkesedést és tenni akarást őrizzék meg, váltsák tettekre, éljenek úgy, hogy általuk is szebb legyen a világ. Az utóbbi években hallható kritikus hangok, és sok más hasonló jel (pl. a templomba járók számának vagy a papi és szerzetesi hivatások számának csökkenése) önvizsgálatra is hív minket: hol és miben mulasztottunk, hogyan lehetnénk hitelesebbek, vannak-e élő, vonzó közösségeink? Fontos, hogy meghalljuk azok hangját is, akik eltávolodtak az egyháztól, vagy kritikusak velünk szemben.
Az új helyzet az egyházak számára új lehetőséget is jelent. Arra hív, hogy az egyház eredeti küldetésének megfelelően a lelkek üdvét szolgálja, a hit, a remény és a szeretet örömhírét élje és hirdesse. Ehhez elengedhetetlen, hogy újragondoljuk lelkipásztori feladatainkat, megerősítsük saját közösségeinkkel és a társadalom különböző csoportjaival való kapcsolatunkat, és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy az evangélium tiszta üzenetét tudjuk továbbadni szavainkkal és életünkkel.
Bízunk abban, hogy az új kormányzat társadalmunk egységét építve végzi majd a szolgálatát a jogállam kereteit megőrizve. Magától értetődőnek tartjuk, hogy működését az átláthatóság, a korrupció elleni következetes fellépés, a jog előtti egyenlőség és a kiszámítható jogalkotás fogja jellemezni. Azt is reméljük, hogy külön figyelmet fordít a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, az oktatás minősége és az egészségügyi ellátás javítására és hogy mindent megtesz a kiszolgáltatott csoportok védelmére.
Isten a történelem ura, „ő az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég” (Jel 1,8), az ő kezében van az idő és az örökkévalóság. Ezzel a bizalommal folytassuk életünk útját, tegyünk a földi haza jobbításáért, építéséért, de még inkább építsük Isten országát, járjuk a hit, a remény és a szeretet útját!
Török Csaba katolikus teológus: Ezerarcúak vagyunk, s nincs az egyházban „politikai uniszónó”. Normális körülmények között azt mondanám: ez a legtermészetesebb. Ám ma, Magyarországon, sokan meglepődnek ezen. Létezik egy fordított jelenség is: aki az előző hónapokban mindenhol hangoztatta az álláspontját, számomra akár túl agresszívan, harsányan vagy mérlegelés nélkül, most hirtelen elhallgatott. Néha azt is észre kell vennünk, aki nem beszél. Így kellett volna lennie korábban, s így kell lennie a jövőben. Ez is természetes.
Egyházunk nehezen reagál a gyökeres váltásokra. Természetünknél fogva szeretjük a lassú mozgásokat, a finom lépéseket, a folyamatosság megtörését nem sugalló változásokat. Olykor épp azért válunk túlzóan sietőssé a választásainkban, mert idejekorán elébe vágva a folyamatoknak minimalizálni szeretnénk az átalakulást. Azt is mondhatnánk, közösségünk jobban szereti a biztonsági játékot és a kiszámíthatóságot, mint a spontaneitást, a rizikóval járó kreativitást és a bizonytalanság tudatos felvállalását (amely magában rejti a hibázás, sőt a kisebb-nagyobb bukás lehetőségét is). Ez emberileg még megérthető lenne. Csakhogy van itt egy további, figyelembe veendő szempont. Igen gyakran „lelkipásztori bölcsességnek” vagy éppenséggel „felelősségérzetnek” álcázzuk a félelmeinket, szorongásainkat és tanácstalanságainkat, vagy éppenséggel hatalmi-intézményi pragmatikánkat. Ez nem helyénvaló.
Nem hinném, hogy a 310-es, 320-as évek krízisei kisebbek vagy kevésbé egzisztenciálisak lettek volna, mint napjaink kihívásai. Amikor a Római Birodalom nyugati felében az utolsó nagy üldözés után életbe lépett a milánói ediktumként ismert türelmi rendelet, keleten még zajlottak a keresztényellenes támadások. Róma már a nagy bazilikáit építette, amikor Egyiptomban még arról vitatkoztak, hogy a szabadság előtti legutolsó években elbukott, hitüket megtagadott papok vagy püspökök visszatérhetnek-e hivatalaikba, skikre hallgassanak a hívők: elbukott elöljáróikra vagy a hitvallók és a vértanúk kritikus tekintélyére?
…bár egyetlen hívő közösség vagyunk, nem csak hazánk valóságát, de még egyházunk belső viszonyait is elképesztően eltérő módon ítéljük meg. Még magunk között sem beszéltünk arról, mely döntések születtek kényszerből, külső nyomásra, s melyek valóban a Lélek bennünk ható erejének a gyümölcsei. Milyen állapotban vagyunk? Nem tudtuk felmérni, milyen állapotban vagyunk: emberileg, intézményesen, anyagilag. A legelkötelezettebb templomba járóknak sincs fogalmuk az egyház valódi helyzetéről, a politikai beágyazódás következményeiről és a felszín alatt megbúvó krízisekről. A plébániák fenn tudják-e tartani az ingatlanjaikat, pásztoraikat, szolgálattevőiket, a hit terjesztésére irányuló köteles szolgálatukat? Régebben teljesen természetesnek vettük, hogy csak ott létezhet önálló plébánia, ahol a közösség biztosítja a templomot és plébániaházat (olykor annak megépítését, de legalább megfelelő fenntartását), a szolgálattevők ellátását és bérezését. Ha ma visszatérnénk ehhez az évszázados elvhez, vajon plébániáink hány százaléka szűnne meg azonnal?
Hogy a papságnak aggodalmai vannak, az világos. De a hívő közösség felmérte-e, hogy a pénzzel és intézményhálóval, finanszírozással, projektekkel elfedett űrök valóságosak, ott vannak, s jövőnk tekintetében nem kevés megoldandó feladatot bíznak ránk. Lehet, hogy nincs is paphiány, csupán egyházszervezetünk létezik olyan dimenziókban, ahol a közösség már nem tudja hordozni azt? Ha „visszazsugorodnánk” a valódi méretünkre, hirtelen elég papunk lenne, már ha ténylegesen lelkipásztorkodást, s nem egyebeket várnánk el tőlük?
Mi a küldetésünk? A szinódusi folyamat mottója – közösség, részvétel, küldetés – nem is sejtett aktualitásra tesz szert itt és most. A kihívásra nem válaszolhatunk állami vagy önkormányzati támogatással, pályázatokkal, forrásmenedzsmenttel. A plébánia valósága nagyon hamar megmutatja, csak annyik vagyunk, amennyit odaadunk: időt, energiát, elköteleződést, önkéntes felajánlást akár pénzben, akár szolgálatban.
Ferenc pápa gyakran hangoztatta a parrhészia, a nyílt, olykor fájdalmas, mégis szókimondóan őszinte beszéd fontosságát. Ennek hiányában nem látjuk meg a valóságot s nem leszünk képesek jó, evangéliumi válaszokat adni az idők jelei által nekünk szegezett kérdésekre. Az egyházban senkinek nem kell(ene) elnémulnia azért, mert országunkban politikai változások zajlanak. Csupán adjunk újra hangot az elnémítottaknak, a mesterségesen felerősítetteket pedig szorítsuk rá a kórus összhangzatába való szelíd belesimulásra, a többiekre való odafigyelésre.
Olyan pillanat jutott osztályrészünkül, amikor az őszinteség, a töredelem, az alázat és a szelídség elengedhetetlen. „A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). A Lélek templomai vagyunk, s egyházunk nem a miénk (vö. 1Kor 6,19). Arra rendeltettünk, hogy „gyümölcsöt hozzunk”, méghozzá maradandót (vö. Jn 15,16). Lehet, hogy éppen most kellene megértenünk, mi ennek az útja? Elképzelhető, hogy a félelmeink és szorongásaink, elhallgatásaink és elhallgattatásaink, ki nem mondásaink és valóság előli meneküléseink pontosan arra világítanak rá, hogy hitünk olyan megújulására lenne szükség, amelynek révén visszanyerjük a hitelességünket? Hiszem, hogy teljes magyar társadalmunknak javára válna nem pusztán a krisztusi üzenet formális kimondása, de egy olyan tanú-egyház, amely érzi és igyekszik érteni a világot, amelyben él, s épp ezáltal képes azt Krisztus elé vinni, mégpedig Flüei Szent Miklós imájának megfelelően: „Uram, Istenem, vedd el tőlem, ami gátol feléd! Uram, Istenem, add meg nekem, ami segít feléd!”
A teljes írások elolvashatóak: 777/Magyar Kurír; Szemlélek
