A villáminterjú is talán olyan, mint amikor egy futót látunk, kis sarkítással megfogalmazva: egyik pillanatban itt van, a másikban már messze jár. Ma, amikor az 1848-as eseményekről emlékezünk meg minden fronton, mi igyekszünk az úgynevezett mikroforradalmak hírének vagy témájának is helyet engedni. A sport és így a futás maga is új szempontokat kíván, és hogy miképpen robban ki egy ilyen privát mikroforradalom? Valljon erről a vele készült villáminterjúban Pászka Gáspár, a Kolozsvári Állami Magyar Színház sajtókapcsolatokkal és
online kommunikációval foglalkozó munkatársa.
Ma minden a kényelem mellett szól, miért kezdtél sportolni?
Sajnos éppen a kényelemnek vannak olyan „mellékhatásai”, amelyekkel idővel szembe kell néznünk. Nem mondhatnám, hogy fiatalabb koromban kifejezetten sportos alkat voltam. Az azonban, amikor már több éve irodai munkát végeztem, miközben egyetemre is jártam, egyre inkább éreztette a hatását: azt vettem észre, hogy a testem mintha ellenem fordulna. Ez az érzés különösen a pandémia időszaka után erősödött fel.
Ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy szeretnék végleg szakítani a dohányzás káros szokásával. Ebben meglepő módon a könyvek nyújtottak segítséget. Allen Carr Leszokni a dohányzásról című könyvét egy hét alatt elolvastam, és miután letettem, többé nem gyújtottam rá, pedig lassan már elmondható volt rólam, hogy mindig a számban volt a cigi. Ennek már lassan négy éve.
Szoktam viccesen mondani, hogy tulajdonképpen csak felváltottam egy másfajta függőségre: a futásra. Ebben is egy könyv segített közelebb kerülni a sporthoz és jobban megérteni annak szemléletét: Christopher McDougall Futni születtünk című kötete. A szaladás számomra nemcsak sport, hanem meditáció is. Rengeteg pozitív hatása van, nemcsak a testre, de az elmére és a lélekre is. Amellett, hogy kezdtem fittebbnek is érezni magam, azt vettem észre, hogy a stresszt is jobban kezelem, illetve kiegyensúlyozottabb lettem.
Hamar lejár a sport instakompatibilitása, és tulajdonképpen megterhelő is – miért tartasz ki?
Nem tudnám pontosan megmondani, mikor született meg az a bizonyos szikra, amely végül oda vezetett, hogy két barátnőmmel elhatároztuk: lefutjuk a kolozsvári maratont. Valószínűleg egy klasszikus „ha te beiratkozol, akkor én is” pillanat volt. Számomra mindenképpen sokat jelentett, hogy nem egyedül vágtam bele. Bár futni alapvetően egyedül szeretek, mégis jó érzés volt tudni, hogy ebben a folyamatban végig egymás mellett vagyunk. Támogattuk egymást, megosztottuk a tapasztalatainkat, és volt kivel megbeszélni az edzések örömeit és nehézségeit is.
Lehet, hogy egy kicsit felelőtlenek is voltunk, hiszen mindössze három hónapot szántunk a felkészülésre, de amikor végül sikerült teljesíteni a távot, rendkívül büszkék voltunk magunkra. Ha a futás addig egyfajta „függőséget” jelentett számomra, akkor egy maraton célba érkezésének érzésére már nehéz szavakat találni. Valami egészen különleges: egyszerre felszabadító, megható és felemelő élmény. Ez az érzés a második maratonomnál is meg volt, és remélem, hogy még sokszor megtapasztalhatom. Ahogy a legtöbb dologra, úgy a futásra is igaz, hogy annyit kapsz vissza, amennyit beletettél.
A futás számomra nemcsak fizikai kihívást jelentett, hanem egy közösséghez való tartozást is. A futók világában egy olyan támogató szubkultúrát találtam, amelyben az emberek őszintén örülnek egymás sikereinek – még akkor is, ha korábban sosem találkoztak személyesen. Talán meglepő, de a közösségi média is képes ezt erősíteni. A futók körében népszerű Strava alkalmazás például éppen erre épül: megoszthatjuk az edzéseinket és eredményeinket, amelyeket a követőink „kudókkal”, vagyis elismerő visszajelzésekkel jutalmaznak. Sok olyan hobbi futót követek, akikkel soha nem találkoztam, de őszintén örvendek a sikereiknek, és ők is az enyémeknek. Ezek az apró gesztusok is hozzájárulnak ahhoz az érzéshez, hogy egy olyan közösség része vagyunk, amelyben minden megtett kilométer számít.
Talán éppen ez a futás egyik legnagyobb ajándéka: miközben egyéni sportnak tűnik, valójában sokszor közösségi élménnyé válik, és minden egyes futással egy kicsit közelebb visz önmagunkhoz is.
Fotók: Pászka Gáspár személyes archívuma
