Vannak életutak, amelyek csendesen, mégis következetesen rajzolnak ki egy belső irányt: a természethez való visszatérést, az értékek tiszteletét, a közösségek szolgálatát. Ezek az utak nemcsak szakmai döntésekből állnak, hanem gyerekkori emlékekből, meghatározó találkozásokból, hosszú figyelemből és felelősségvállalásból is. Egyes hivatások nem érnek véget a munkaidő lejártával, mert szervesen összekapcsolódnak a mindennapi élettel, a családdal, a hittel és az emberi kapcsolatokkal. Amikor a szakmai út szolgálattá válik, és a közösség, valamint a belső csend keresése is részévé lesz, a munka válasszá alakul egy mélyebb hívásra. Ezekben a megtartó terekben rajzolódik ki az egyensúly keresése: jelen lenni egyszerre szülőként, társként, szakemberként és hívő emberként. Emberközelben MÁRTON JUDIT műemlékvédelmi szakmérnök.
Hogyan mutatnád be magad néhány mondatban azoknak, akik nem ismernek? Kicsoda Márton Juti?
Harmadik leányként születtem, nővéreim szerető kényeztetése vett körül. Édesapám örvendett harmadik kislányának, de amit egy fiának szánt volna, azt nekem próbálta átadni. Télen, nagy hóban is magával vitt vadászatra, erdőben nagyokat gyalogolva kapcás csizmában.
Magamról azt mondanám: az a Juti vagyok, aki szereti a szabadságot, aki a természetben érzi igazán jól magát. Eszembe jut egy gyerekkori élmény: Háromszéken a patakról mentünk hazafele a homokos utcán, és elkezdett cseperegni az eső. Csodás érzés volt a nyári esőben mezítláb hazamenni.
Egy másik kép: édesanyámmal a réten vagyunk, a ház mögötti dombon. Érzem a mező illatát, hallgatom, ahogy gyógynövényekről mesél. Elevenen él bennem ez a pillanat: az illatok, a lágy szellőben ringó virágok, édesanyám jelenléte és az a mély boldogság, amit akkor éreztem.
Ezek az emlékek segítettek tudatosítani, hogy a természetközeliség az, ahol igazán otthon vagyok, ahol feltöltődöm.
Munkám során sokat jártam szórványtemplomok felújításaihoz. Hazafelé gyakran megálltam egy-egy domboldalon: messzire néztem, gyógynövényt gyűjtöttem, és éreztem, ahogy megtalálom nyugalmam, új erőre kapok, és folytatni tudom az utamat.
Tehát ez a szabadságérzés már gyerekkorodtól végigkísért. Milyen volt a gyerekkorod?
Korán elkerültünk otthonról. Egy tehetségkutatás során a nagyobbik nővéremnek javasolták, hogy járjon művészeti iskolába, mi pedig követtük őt. Tízéves korunktól a marosvásárhelyi művészeti iskolába jártunk rajz szakra. Bár messze voltunk a szüleinktől, a szabadságunk mellett azt is pontosan tudtuk, hol vannak a határok, milyen keretek között élhetünk.
A bentlakásban nyolcan voltunk egy szobában, a folyosón több lányszoba, egyetlen nevelővel. Reggeltől estig iskolában voltunk: délelőtt a közismereti tantárgyak, délután a szakórák. A műtermi foglalkozások különösen meghatározóak voltak. Sokat tanultunk abból, amikor egy-egy óra végén közösen értékeltük egymás munkáit.
Tízévesen azért a honvágy erős lehetett.
Nekem ebben szerencsém volt. Amikor ötödik osztályban Vásárhelyre kerültem, a középső nővérem már nyolcadikos volt, és bentlakóként szobatársak lettünk. Valamennyire akkor ott ő anyai szerepet is töltött be számomra. Voltak nehezebb időszakok is, csak vasárnap volt szabadnap, és csak kéthetente engedtek haza. Jól tanultam, a tantárgyversenyeken kötelező volt részt venni. A felkészülések és a versenyek miatt előfordult, hogy hat hétig sem jutottam haza. Szüleim időnként meglátogattak, de az üzemanyaghiány miatt az utazás sem volt egyszerű. Még az is szabályozva volt, hogy vasárnaponként páros vagy páratlan rendszámú autók közlekedhettek.
Hogyan fordult végül az érdeklődésed a képzőművészettől az építészet és a műemlékvédelem felé?
Abban az időben a képzőművészeti egyetemeken alig volt hely: Kolozsváron szakonként mindössze három. Magyarként nem igazán volt esély bekerülni, ezért középiskola végén úgy döntöttem, hogy olyan irányt választok, ahol több lehetőségem van.
Tanulmányaimat a vásárhelyi Bolyai Farkas líceumban folytattam. Két matematika-tanárnőm is volt, akiket nagyon tiszteltem, példaképként tekintettem rájuk, sokáig úgy gondoltam, én is matematikatanár leszek. A líceumi évek végére azonban letisztult bennem, hogy olyasmit szeretnék tanulni, ami a művészethez, az alkotáshoz kapcsolódik. Így fordultam az építészet felé.
Építészeti tanulmányaidat Kolozsváron végezted. Hogyan találtál rá végül a műemlékvédelemre? Vagy inkább ez talált meg téged?
Diákként csatlakoztunk a Kistestvérek ferences közösségéhez, lelki vezetőnk Böjte Csaba OFM volt. 1990-ben Csaba atya meghívást kapott a tusnádi műemlékvédelmi konferenciára. Úgy gondolta, jobb lesz, ha én megyek, ezért elküldött maga helyett.
A konferencia meghatározó élmény volt számomra. Rendkívül színvonalas előadásokat hallhattunk, kiváló magyarországi műemlékvédelmi szakemberektől. Ezt követően rendszeresen részt vettem a műemlékes konferenciákon, és mindegyik tovább erősítette bennem az érdeklődést a műemlékvédelem iránt. A rendezvény egyik főszervezője későbbi tanárom, Szabó Bálint volt.
Amikor államvizsgatémát kellett választanom, megkérdeztem Szabó Bálintot, mit szólna hozzá, ha műemlék-felújításból államvizsgáznék. Bátorított, de figyelmeztetett: ez lenne az első államvizsga műemléktemplom-felújításról. Pozitív tapasztalat volt, sikeresen vizsgáztam. Ezt követően műemlékes feladatokon, műemlék-felújításokon kezdtem dolgozni az Utilitas irodánál. Itt tovább mélyült a szakmai elköteleződésem. Közben elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen a műemlékvédő szakmérnöki képzést is.
Később a gyulafehérvári főegyházmegye műemlékvédő szakembereként dolgoztál. Milyen volt ez az időszak?
Húsz évet dolgoztam a gyulafehérvári főegyházmegyében. 1999 januárjától szakmai tanácsadóként kezdtem az egyházművészeti bizottság keretében. Nagy hangsúlyt fektettünk az épített örökség megmentésére, dokumentálására, a veszélyeztetett templomok, ingóságok és kegytárgyak nyilvántartásba vételére.
A pusztuló templomok felmérését a Budapesti Műszaki Egyetemmel együttműködve végeztük, Istvánfi Gyula és Veöreös András tanárok vezetésével. Hallgatói csoportok érkeztek a helyszínekre egy-egy hétre, de volt olyan év is, amikor két-három hétig tartott a felmérési időszak. Elsősorban veszélyeztetett templomokat mértünk fel, de kolostorokra is sor került.
Több alkalommal a gyermekeim is jelen voltak a munkákon: tartották a mérőszalag vagy a szintező végét. Természetes módon kapcsolódtak be ebbe a világba.
Van olyan templomfelújítás, amely különösen meghatározó volt számodra ebben az időszakban?
A legmeghatározóbb egy olyan épületegyüttes, ahol tapintható, érzékelhető ezer év történelmi múltjának, imáinak a falakba, terekbe örökített lenyomata: a gyulafehérvári székesegyház és a püspöki palota felújítása, amit tíz éven keresztül vezettem. Rendkívül összetett, izgalmas és nagy felelősséggel járó folyamat volt. Egy szakmailag erős csapat dolgozott együtt: az egyházművészeti bizottság tagjaival közösen beszéltük át és döntöttük el a fő irányvonalakat.
Egy ilyen jelentőségű épületegyüttes esetében nem jó hibázni – különösen úgy, hogy Erdélyben a műemlékvédelem még gyerekcipőben járt. Folyamatosan mérlegelnünk kellett a fontossági és sürgősségi szempontokat, és ezek mentén újítottuk fel a székesegyházat és püspöki palotát. Tapasztalt szakemberek képviseltek minden szakterületet. Szakmai tanácsadóként Káldi Gyula budapesti építész is részt vett. A közös gondolkodás, az egymás „csiszolása” szakmailag mindannyiunknak sokat adott. A székesegyházat Magyar Örökség díjjal tüntették ki 2023-ban.
Kiemelném még a marosvásárhelyi minorita templom és kolostor barokk épületegyüttesének felújítását, amelyet ma a jezsuiták működtetnek. A munka során sikerült az udvart visszanyerni az autóktól az emberek, gyerekek, az Élet számára. Barátságos tér jött létre, ahová jó megérkezni, és amelyet gyakran használnak kültéri szentmisékre, közösségi alkalmakra. A vásárhelyiek ma Jezsuita Udvarként ismerik. Az udvaron újraéledt a régi kút, és közmunkával játszótér is épült, természetes anyagokból. Jó volt látni, ahogy emberek összefognak, és a gyerekek számára környezetbarát, emberi teret hoznak létre.
Számomra mindig fontosak voltak a pusztuló templomok. Szakmai pályám is azzal indult, hogy ezek az épületek legalább nyilvántartásba kerüljenek, dokumentálva legyenek. Több veszélyeztetett templom megmentését is sikerült így elindítani.
Különösen szép történet a 18. században épült székelybői templomé. Ez az épület nem szerepelt a műemléki nyilvántartásban, ezért nagyon nehéz volt támogatást szerezni a felújítására. Már az első felmérések során, akár diákokkal dolgoztunk, akár művészettörténészekkel leltároztuk a műtárgyakat, megfogalmazódott bennem, hogy ezt a templomot meg kell menteni. Láttuk, ahogy János bácsi, a fél karú harangozó a tetőtérben edényeket tologatva próbálta megakadályozni, hogy a templom stukkódíszei tovább ázzanak.
A faluban kevesen élnek, de Drócsa László plébánosnak sikerült megszólítani az embereket, és közmunkával elindítottuk az első beavatkozásokat. Később kisebb támogatásokat is sikerült szerezni, végül megvalósult a templom teljes felújítása. A jezsuiták lelkigyakorlatos házat indítottak a faluban. A templom így nemcsak megmaradt, hanem életre is kelt: emberek kapcsolódnak egymáshoz és a jó Istenhez.
Az új építkezések közül különösen szép tapasztalat számomra a marosvásárhelyi Szent Család-templom és a hozzá kapcsolódó közösségi ház építése. Örvendek, hogy bábáskodhattam a megszületésénél, részt vehettem az építésében, és megtapasztalhattam, ahogy a közösség együtt formálódik a templommal.
Említetted, hogy a gyermekeid is részt vettek a munkában. Hogyan tudtad összehangolni a hivatást és a családi életet?
A családi életünk és a feladatvállalásunk szorosan összefonódott. Böjte Csaba lelki vezetőként arra bátorított, hogy aki úgy érzi, megtalálta élete párját, az ne halogassa az elköteleződést. Mivel Andrással úgy éreztük, hogy egymásra találtunk, szentségi házasságot kötöttünk még az egyetemi évek alatt, én harmadéves voltam. Nyitottak voltunk az új életre, így ötödév végén megszületett Andris. Andris részt vett az államvizsga előkészítésében is – igaz, még a pocakomban. Amikor államvizsgáznom kellett volna, világra jött, így télen került sor a dolgozatom megvédésére.
Amikor Budapestre jártam a műemlékvédelmi szakmérnöki képzésre, megszületett Panni. Minden gyerekszületés új színt, új realitást hozott az életembe. Gyerekeink érkezésével egy-egy új élethelyzet jött létre. Akinek a szakmája és a családja egyaránt fontos, annak nem könnyű megtalálni az egyensúlyt: mikor mire mennyi időt lehet, és mennyi időt jó szánni lelkiismeret-furdalás nélkül.
Később megszületett Dorka. Akkoriban az egyházmegye műtárgyállományának nyilvántartásba vételén dolgoztunk. Dorka pici volt, anyatejes, ezért abban az időszakban a marosi kerület anyagát leltároztuk részben azért is, hogy el tudjam látni körülötte a teendőket.
A műtárgyak nyilvántartásba vételét Lovag Zsuzsa, Hajtó Kolba Judit, Németh Annamária budapesti művészettörténészekkel végeztük. Tőlük rendkívül sokat tanultam szakmailag és emberileg is. Nőként, asszonyként is nagyon sokat kaptam tőlük. Jóval idősebbek voltak nálam, akkortájt mentek nyugdíjba, mégis tele voltak energiával, és hatalmas tudással rendelkeztek. Úgy érezték, ezt jó kezekbe adhatják tovább. Én ezt nagy ajándéknak éltem meg. Szép időszak volt az életemben, a mai napig nagyon hálás vagyok érte.
Ehhez erős támaszod lehetett a férjed. Hogyan volt ő jelen?
András valóban erős támaszom. Amikor elkezdtünk Tusnádra járni a konferenciákra, mindketten diákok voltunk. Többnyelvű konferenciák voltak, szállodákban tartották. Diákként nem volt anyagi keretünk a költségeket fedezni, ezért András bekapcsolódott fordítóként. Jól beszélt németül, románul, angolul, és orvostanhallgatóként művészettörténeti, régészeti és építészeti előadásokat tolmácsolt német nyelvre és fordítva. Nyitott volt a szakmám iránt, érdekelte mindaz, amiről szó esett, és ez a nyitottsága máig megmaradt. Előfordul, hogy felemleget egy-egy gondolatot, részletet az előadásokból, néha olyant is, ami nekem már kikopott az emlékezetemből.
Később, amikor Budapesten tanultam, volt, hogy az egész család együtt ment „vizsgázni” (Panni kisbabaként, András pedig segített Panninak gondját viselni, amíg én vizsgáztam). András szerepére a „társ” szó kevésnek tűnik, nagyon sokszor azt éltük meg, hogy egyek vagyunk.
Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Kolozsvár és a terepmunkák… Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a sok várost a családi élettel?
András a Gyulafehérvári Caritasnál kezdett dolgozni, ma is ott dolgozik igazgatóként. Ez sok utazással járt. Marosvásárhelyen éltünk, de igazából mindegy volt, honnan indul az ember a feladatok ellátására. A kapcsolatunkat kezdetektől távkapcsolatban éltük meg. Én Kolozsváron tanultam, ő Marosvásárhelyen. A házasságkötés után egy évre, amikor elvégezte az orvosi egyetemet, átjött Kolozsvárra, a gyakorlóévét itt kezdte a szülészeten. Én akkor kezdtem az ötödévet. Andris születésére hazaköltöztünk. Mindkettőnk munkája sok terepmunkával járt, sok szervezést és mozgást igényelt az, hogy össze tudjuk hangolni a feladatokat. Erős szülői-családi hátterünk volt, amelyre mindig lehetett támaszkodni. Óriási ajándék volt szüleink támogatása a gyerekek körüli teendőkben.
Fiatal korodban, de gondolom, már gyerekként is, vallásosan neveltek a szüleid. Fiatal korodban Böjte Csaba volt a lelki vezetőd. Mennyire határozta meg mindez az életedet?
A szüleim mellett a keresztszüleim is fontos szerepet játszottak ebben. Egyik keresztmamám édesanyám nővére, tőle sok figyelmet, szeretetet kaptam. A másik keresztszüleim egy református lelkész házaspár voltak. Gyerekkoromban sok időt töltöttem náluk. Amikor szüleim elutaztak vagy sok munkájuk volt, vigyáztak rám, a velük töltött idő is hatott rám. Középiskolás koromban egy református közösségbe jártam, a marosvásárhelyi vártemplomba. Horváth Levente volt a lelkipásztor. Meghatározó szerepe volt abban, hogy megszerettem a szentírásolvasást, és abban is segített, hogy meghalljam benne a jó Isten szavát, és arra alapozzak, abból merítsek.
Később megismertük Csaba atyát. Ifjúkori indulásunknál meghatározó szerepe volt, amit ő akkor fontosnak látott, amit képviselt, mi nagyon komolyan próbáltuk követni. Úgy gondoltuk: olyan út ez, amely segít megmaradni az evangéliumban, irányt szab az életünknek.
Az utóbbi évtizedben a lelki életemnek a meghatározója a Dobogókőn megtapasztalt többnapos csendes lelkigyakorlatok voltak, majd ezt követően a mindennapok lelkigyakorlatai. A lelkigyakorlat-kísérővel való beszélgetések, a többnapos elcsendesedések, a jó Istenhez való fordulások segítenek visszatalálni a belső csendhez, és itt tudok megerősödni az utamon.
Ahogy érzékelem, a munkád mindig egy hármas úton találkozik: ott van a szakma, ott van a hit, és ott van a közösség.
A közösségi lét számomra meghatározó. Meggyőződésem, hogy kapcsolódásaink által tudunk kiteljesedni és közben formálódni. A közösség tükröt tart: visszajelzést ad, segít, hogy az ember a helyére kerüljön. Én nagyon sokat kaptam a Kistestvérek közösségétől, megtartóerő számomra, nemcsak a mindennapokban, hanem a nehezebb időszakokban is. Szakmailag és emberileg is sokkal szegényebb lennék ezek nélkül a kapcsolódások nélkül.
Mit jelent számodra a szolgálat a szakmádban?
A szolgálat és a szakmám összefonódása egy korai élményben gyökerezik. Hatodikos osztálykiránduláson voltunk Gyulafehérváron. Elmentünk a templomhoz. Élénken él bennem az emlék: dél körül járhatott az idő, kint világos volt, bent félhomály. Megérintett valami, anélkül, hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni, mi.
Fontos számomra, hogy azok a terek, ahol a jó Istennel találkozunk, valóban segítsék a kapcsolódást. Hiszem, hogy az épített környezet hatással van arra, hogyan vagyunk jelen, hogyan tudunk elcsendesedni, figyelni, megnyílni, találkozni, nemcsak a jó Istennel, de egymással is.
Gyulafehérváron a felújítások alkalmával nagyon sok időt töltöttem a székesegyházban. Természetesen más érzés úgy belépni egy templomba, hogy konkrét feladatom van, megoldandó kérdések várnak, és más, amikor egyszerűen elmerülhetek a csendjében. Amikor sikerül befele figyelni, a lelkem a jó Istenhez fordítani, akkor érezhetővé válik a Szent Jelenlét.
A jó Istenhez nem csak ezekben a szent terekben tudunk kapcsolódni. Egy dombon, egy mezőn ugyanúgy meg tud érinteni – és meg is szokott, mint amikor gyerekkoromban a befagyott Maroson korcsolyáztam. Különleges, felemelő élményként él bennem, ahogyan a ropogó jégen, a havas tájban, a szabadság és egy lelket betöltő érzés megtapasztalásában voltam jelen.
A kolozsvári Szent Mihály-templomban a szentély látványát változtattad meg, közelebb hozva az oltárt az emberekhez.
A liturgikus tér kialakításánál László Attila főesperessel az volt a célunk, hogy az oltár a lehető legközelebb kerüljön az emberekhez, segítve a szentmise történéseiben való aktív részvételt. Azt tapasztalom, hogy sokszor nehéz közel menni. Mintha lenne bennünk egy belső félénkség, egyfajta tartózkodás. Pedig a jó Isten közel jön – és közel is van. Fontosnak tartom, hogy a tér segítse ezt a közeledést. Bízom benne, hogy idővel valóban belakjuk az oltár körüli teret, hogy hagyjuk magunkat bevonzani és részt venni az Ünnepben. Legyen mindez a jó Isten nagyobb dicsőségére, AMDG!
Most a kolozsvári Szentháromság-templom felújításának előkészítésén is dolgozol. Miben más ez a munka?
Kiemelkedően értékes barokk templomról és berendezéséről van szó. Fontos, hogy a felújítás után ez a hely élő maradjon. Külön kihívás, hogy a sokféle közösség, amely a templomot használja, mind otthonra találjon benne. Ne csak a templomtér legyen használható, hanem az összes rendelkezésre álló tér támogassa ezt a sokszínűséget.
Szeretném, ha mindannyian otthon érezhetnék magukat: azok, akik az ifjúsági miséket szeretik, ugyanúgy, mint akik inkább az orgona hangjához, a kórushoz kötődnek.
Fontos feladat a terek közötti kapcsolatok kialakítása: hogy a karzatok, a kórusok használhatók legyenek. A kripta is olyan örökség, amelyet látogathatóvá szeretnénk tenni. Ezek a szempontok vezetik a munkát, a megőrzés, és az, hogy a templom valódi otthonná válhasson az ott jelen lévő közösségek számára.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/5. és 2026/6. számában.
