Ha statisztikát készíttetnénk a tavalyi év cikkeinek (és portálunk bejegyzéseinek) szóhasználatáról, minden bizonnyal a zarándok(lás) és a remény(ség) kerülne messze túlsúlyba. Talán alig akadt beszámoló, ami nem a remény évét emlegette volna és/vagy amelyben legalább egy bekezdés ne arról szólt volna, hogy egy csoport zarándokolt. Időszerű és aktuális kifejezések voltak ezek, és tulajdonképpen most sem veszítettek üdeségükből. Viszont kicsit megkoptak a használatban. Hiába a tartalmas jelentés, amit lefednek e szavak, ha eltompultunk velük kapcsolatban.
A jelenség egyébként nem csak minket érint, nem kell megijedni. Létező dolog, a nyelvészet ismeri és emlegeti is, neve a szemantikai kiüresedés, és a kifejezés részben azt is jelenti, amiről itt szó van: annyit használunk egy szót, hogy „kötőszóvá”, töltelékké válik. Ugyanerre a jelenségre vonatkozik a pszichológiai berkekben használatos szemantikai szaturáció: az elkoptatott, túlhasznált szavaink átmenetileg jelentésmentessé válnak számunkra. A hétköznapi beszédhasználatban is van erre számtalan példa. Hányszor mondjuk például, hogy őszintén, szó szerint, kiváló, nagyszerű – csak úgy beszúrva egy mondatba, egy párbeszédbe, de igazából már nem tudunk ezzel semmit sem kifejezni. Talán már a hatásvadász címszavakat is ide sorolhatjuk, a hihetetlen, tragédia és felfoghatatlan kifejezéseket. Azt mondják, nő az ingerküszöbünk, ezért van mindez. Lehet, hogy így is van, de ingerküszöb ide vagy oda, meglehet, hogy nem bánunk jól a szavainkkal.
Van egy nagyon kedves ismerősöm, aki a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében polgári nevelést kapott, és ebbe bizony beletartozik a választékos szóhasználat is. Mikor nagyon felháborítja valaki vagy valamilyen esemény, akkor szokta kissé visszafogott hangon, de erővel kijelenteni: disznó (disznóság). Ennél durvább jelzőt tőle évtizedes barátságunk alatt sosem hallottam. Számára ez nagyobb súllyal bír, mint a társadalomban röpködő változatos káromlások és trágár kifejezések. Megfogalmazza azt is, hogy embertelen, emberhez nem méltó az, amiről vagy akiről szó van. És nem kell tovább cifráznia. Egyetlen szóval kifejezhető minden, amit mondani akar.
Nincs arra trükk, hogy hogyan őrizzük meg a magunk számára a szavaink jelentését, hogy ne kelljen újabb kifejezéseket megalkotnunk, feltalálnunk a spanyolviaszt. Vélhetően eztán is sokszor fogunk a reményről írni, és a zarándoklatról. De óvatosnak kell lennünk – mind a szerkesztőknek, mind az olvasóknak. Belső munkát, odafigyelést igényel, hogy ne csupán üres betűsor, bevett kifejezés legyen e két szó, hanem a tartalma is megmaradjon.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap idei 6. lapszámában.
