Szent II. János Pál pápa közel harmincnégy éve hirdette meg a betegek világnapját. Ez alkalommal sok szempontból szokott szó esni a betegségről, a betegek pasztorációjáról és az ötödik szentségről. Alábbi írásunkban nem teljesen megszokott módon a beteg és a társadalom többi része közti úgynevezett senki földjéről, annak mibenlétéről lesz szó, az oda való belépés lehetőségeiről.
Ki a beteg?
Kézenfekvő a válasz: arról a személyről van szó, akinek konkrét tünetei vannak, amelyekről diagnózist bocsátottak ki számára, kezelik, hogy vagy meggyógyuljon, vagy a hátralévő életének minősége a lehető legjobb legyen, emberi méltósága megmaradjon. A beteg állapot azonban jóval több a papírra vetett sorok puszta tényénél, az állandó orvosi felügyelet és kezelés szükségességénél. Sőt, egyben akár kevesebb is ennél. A betegség ugyanis mentális értelemben határrá vált a többség és a kisebbség között, amely elszigeteli az érintettet. Természetesen messze nem olyan mértékben, mint a szentírási szövegekben szereplő leprásokat például, de tapintható az egészségesek és a betegek (ezen belül is a különböző diagnózissal élők) közötti határ.
Hogy ez a határ hol és hogyan képződik meg, több szempontból is vizsgálható. Amíg a beteg ember látható tüneteket nem produkál, addig a többség, az egészségesek irányából nem feltétlenül érezhető elhatárolódás, de rögtön más a helyzet, hogyha fizikai síkon tapasztalható elváltozás. A tömeg nehezen tudja kezelni, mondhatni nem szereti, ha a kisebbség a maga láthatóságával „tüntet”, kitűnik, megmutatkozik. Míg elvi szinten teljes az elfogadás, szentírási szakaszokkal is alátámasztva lehet beszélni és retorikai csúcsokat elérni a betegség és a betegek kapcsán, a valóság sokkal mellbevágóbb. Nehezen tudunk mit kezdeni egy halálos diagnózis híre hallatán, a rákos ember látványával, a kerekesszékes személlyel vagy a Down-kórossal. Ez az elképzelt eszköztelenség – mit mondjak neki?, mit kérdezzek tőle?, egyáltalán, hogyan beszéljek hozzá ezentúl? – pedig lassan, de biztosan megképezi az úgynevezett senkiföldjét, a határzónát, amely a két állapot között húzódik, és nő észrevétlenül, napról napra.
Ugyanakkor a határzóna másik felén élő embernek is meg kell küzdenie a maga részét. A betegség híre, a jövőről addig alkotott elképzelés és álmok elengedése, elgyászolása, az újratervezés önmagában is sok energiát igényel, de annak tudata, hogy az egyén immár más, mint a többség, képes falakat építeni. Talán a szégyen munkál, talán a gyász, talán egyéb szorongató érzések uralkodnak el, és a lakás négy fala biztonságosabbnak tűnik, a társas kapcsolódások elkerülése pedig megtartónak, vagy legalábbis elviselhetőbbnek a tapintható – vagy elképzelt – elutasításnál. Ugyanis nincsen arra recept, hogyan kell felvenni a beteg státust, azaz betegnek lenni, betegként viselkedni a közösségben.
Van-e bejárás a senki földjére?
Természetesen a legegyértelműbb válasz erre az, hogy a senkiföldjén sem kell máshogy viselkedni és létezni, csak mint azelőtt – akár betegként, akár környezetként vagyunk jelen. Csakhogy ez többnyire az elméleti sík, a gyakorlat pedig ehhez képest mutathat egészen mást. Ismerős az a magatartás, amikor a beteg minden találkozásnál a tüneteiről és gyógyszereiről beszél, a nehézségeiről és az elveszített álmairól, vagy éppen úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, és a korábbi életvitelét próbálja erővel is folytatni, pedig ez már megterhelő neki. De az is ismerős, amikor a környezet, a család és a barátok próbálják a korábbi szokásokat és életvitelt, közös sportolást és programokat fenntartani, annak ellenére, hogy a beteg fizikailag esetleg már nem tud úgy teljesíteni. Természetesen mondhatjuk ezekre a viselkedési formákra, hogy a gyász szakaszainak különböző megtestesülései – például a tagadásé vagy a bánaté –, de a helyzet racionalizálása legfennebb első lépés a megoldáshoz, és csak ritkán maga a megoldás.
A közös hang megtalálása és az elhatárolódás elkerülése sok tudatosságot és odafigyelést igényel. A tudatosság pedig jóllehet mára minden területen kulcsszóvá vált, nem is olyan egyszerű dolog. Eleinte huzamosabb ideig igényli az állandó odafigyelést, és a hétköznapok sodrában ez bizony megterhelő. Ehhez hozzáadódik a tehetetlenség érzése, ami mindenkiben ott munkál, látva a beteget, akin semmiképpen sem tud segíteni. Ez a két nagy téma pedig együttesen elvezet oda könnyen, hogy a „nem akarunk zavarni” kulcsmondattal gyakran eltűnnek a barátok, családtagok.
De mégis ki a beteg?
Bizony, érdemes erre a kérdésre visszatérni. Korábban szó volt a diagnózisról és az állapotváltozásról, mint fő ismérvről, amelyből eredezik a határzóna, a senki földje. De ha végiggondoltuk, amiről szó volt, elég egyértelmű, hogy a beteg gyakran nem igényel sem diagnózist, sem kezelés. A társadalmi folyamatok és az emberi sors fordulói nyomán olyan személyekre is ráillene a „beteg” megjelölés, akik egyébként klinikai tünetekkel nem rendelkeznek, de valamikor valamiért megképződött körülöttük vagy bennük a senki földje, és távolságtartással élnek ők maguk, vagy éppen ezt tapasztalják másoktól: a magányos emberek, az elváltak, az özvegyek, a kiábrándultak, a megtörtek, az elutasítottak, az idegenek, és így tovább… mindazok, akik a pasztorációban nem találják a helyüket, mert a szentmisén kívül semmi sem szól nekik, és gyakran még a prédikációból sem tudnak táplálkozni. Nagyon könnyű az elméletet közvetíteni számukra, miszerint a szentségek, főként az oltáriszentség vétele kisegíti őket minden bajukból. A hétköznapok érdessége azonban éppenséggel nem ezt támasztja alá. Jóllehet az Úr Jézus a szentségben hozzájuk lép, de az emberi kapcsolatokon ez nem valószínű, hogy segít. Nem azért, mert Jézus ne azért jött volna és ne azért jönne mai napig is, hogy ezt a törésvonalat megszüntesse!
Jézus Krisztus a senki földjén
Ha az Újszövetséget olvassuk, számtalan példát találhatunk arra, hogy Jézus működése során olyan igazi senki földjéken járt, ahova nemcsak egyszerűen nem volt tanácsos belépni, hanem egyenesen tilos volt az ószövetségi tanítások szerint. A leprások és a vérfolyásos asszony szó szerint a társadalom peremén éltek, tisztátalanként. Jézus azonban nem restellte szóba elegyedni velük, sőt, ráadásul meg is gyógyítani őket. Ezek az esetek nem pusztán a tünetmentességet hozták magukkal, hanem helyreállították a szóban forgó emberek társadalmi helyzetét. Már különösebb figyelmeztetés nélkül mehettek társaik közé, nem kellett állandó tisztátalanság tudatában óvakodniuk attól, nehogy mások hozzájuk érve szintúgy tisztátalanná váljanak.
De gondoljunk csak arra, amikor a szamáriai asszonnyal szóba áll, vagy a százados szolgáját meggyógyítja. Utóbbi eset mondhatni elnézhető, hiszen egy olyan ember kapcsán olvassuk az evangéliumi szakaszt, akinek nagy hite volt, bár származása miatt peremre szorult – na nem a társadalom összeségét tekintve, hanem a római katonai mivolta miatt a helyiek szemszögéből értékelve. A szamáriai asszonnyal teljesen más a helyzet. Egy olyan személyt szólít meg, aki még a pogányoknál is alávalóbbnak minősült a korabeli zsidó társadalom szerint. Tehát önmagában a vele történő kapcsolatba lépés is felháborító. Ráadásul nő is, akiket szintén nem tartottak sokra akkoriban, részben ezt őrzi az evangéliumi párbeszéd hangneme is. És – horribile dictu! – öt férj után nem házasodott meg, hanem csak úgy együtt élt valakivel. Három erős érv ellene. Mégis a névtelen szamáriai asszony lesz az örömhír vivője az „örök ellenség”-hez, azaz földijei számára. Olyan senki földjét számol fel ezzel a Megváltó, amelyre akkoriban reménysége sem lehetett sem a nőnek mint egyénnek, sem pedig a népének.
A szentség, ami összeköt
A betegek kenetéről számos teológia írást lehet olvasni, magának a szentségnek a kialakulásáról, a róla szóló megfontolásokról (filozófiákról), e helyen ezért eltekintünk mindennek a felvázolásától, és egy igen jelentős dologra irányítjuk a figyelmet. A II. vatkiáni zsinat óta már csak a köznyelv használja az utolsó kenet megnevezést, az egyház betegek kenetéről beszél. Ha csak a megnevezést ízlelgetjük, már akkor is érezhető a különbség, nemhogy akkor, ha a kifejezések tartalmát is végiggondoljuk.
Pusztán nyelvi megközelítésből értékelve: az utolsó kenet a kibúcsúzás aktusa, az elkerülhetetlen, várt vagy éppenséggel félt vég jele. Sajnos, ma is tartja magát ez a nézet, hogy a beteghez nem hívnak papot, „nehogy megijedjen, hogy itt a vég”. A betegek kenete kifejezés pedig arról szól, amit az egyház jelenleg is tanít, a nehézségben, a bajban, az elszigeteltségben a szentséggel siet a (súlyos) beteg segítségére. Nem azért, mert az ötödik szentség fájdalomcsillapítóként hatna – bár akár ez is megtörténhet, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Hanem azért, mert – visszanyúlva a szentség szentírási alapjához, a Jakab-levél szóhasználatához – megszabadít és talpra állít. A pap kapcsolatot teremt a beteggel, a senki földjére lépve szolgáltatja ki a szentséget, és ezzel a cselekedetével az egyháznak azt a felfogását is közvetíti, hogy az érintett személy továbbra is ugyanúgy a közösség része, mint korábban. Ha fizikailag nem is szabadítja meg és állítja talpra a beteget a szentség, a közösséghez tartozása szempontjából helyreállítani igyekszik azt a törést, az a senki földjét, amely létrejött korábban.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap február 8-ai lapszámában.
