Szalézi Szent Ferenc, az írók és újságírók védőszentjének ünnepe – amelyet temetése napjának évfordulóján, január 24-én tartanak – a sajtó, a média, és általában véve a kommunikáció irányába fordítja figyelmünket. A közösségi oldalak és a mesterséges intelligencia (MI) korában szembenézésre és (ön)reflexióra sarkall, miközben a történeti kontextus tükröt is tart.
Ajtók alatti résekben eljuttatott üzenet
Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) ha ma élne, feltehetően használná a modern kommunikációs technológiák nyújtotta lehetőségeket, de valószínűleg a felhasználási módja eltérne az átlagostól. Életében hasznosította kora technológiáit, hogy a krisztusi üzenetet eljuttassa az emberekhez. Chablais, a savoyai hercegség egyik tartománya a Genfi-tó déli partján fekvő vidék, amelyik a reformáció következtében kálvinista ellenőrzés alatt állt, és mintegy ötven évig tiltották a katolikus hit gyakorlását, a katolikus papok prédikálását pedig korlátozták. A savoyai herceg visszaszerezte a terület feletti politikai ellenőrzést, de a vallási valóság nem követte automatikusan ezt, így Szalézi Szent Ferenc számára missziós küldetésének helyszínévé vált a 16 század legvégén.
A zárt szószékek helyett ő az ajtók alatti réseken juttatta el üzenetét az emberekhez. A katolikus tanokat bemutató röplapjait – amelyek főként rövid, kérdés–válasz formájú magyarázatok voltak – sokszor nyomdában készítették, és éjszaka vagy titokban csúsztatták be az ajtók résein keresztül a házakba, így az emberek zavartalanul olvashatták otthonaikban. Emellett házak ajtajára, kapukra vagy nyilvános helyekre is kiragasztották ezeket, ahol szélesebb közönséghez is eljutottak, de ez kockázatosabb volt. A hagyomány szerint Szalézi módszere hatékonynak bizonyult és több tízezer ember tért vissza a katolikus hitre.
Az általa használt terjesztési módon kívül valószínűleg az is hozzájárult a sikeréhez, hogy a korára jellemző gúnyolódó, agresszív, az ellenfeleket démonizáló stílus helyett inkább magyarázott, megszólította az olvasóit. Később az írásait kötetekbe szerkesztve is népszerűsítették. Ez a békés stílus és az általa praktikusan felhasznált technológia és terjesztési mód minden bizonnyal hozzájárult, hogy később ő lett többek között az írók és újságírók védőszentje.
Éppen Szalézi Szent Ferenc élete során, a 17 század legelején jelentek meg Európában az első, szakmai szempontok szerint újságnak nevezhető kiadványok, amelyek nyomtatott formában, periodikusan megjelenő, aktuális híreket közlő, nyilvánosan terjesztett lapok voltak. Azóta folyamatosan fejlődött a sajtó eszköztára, a szakma önképe és működési módja, ami a huszadik század során jelentős bővülésen, átalakuláson ment keresztül a rádió, majd a televízió, az ezredforduló környékén pedig az internet megjelenésével. A huszonegyedik század elején aztán megjelentek a közösségi oldalak, amelyek teljesen új közeget teremtettek meg az információk terjedésének. Demokratizálódott a nyilvánosság abból a szempontból, hogy a sajtó szűk rétegével szemben sokkal több ember fért hozzá az információk szélesebb körben való terjesztéséhez. Ez lassan lebontotta a médiamunkások kapuőr szerepét, vagyis annak az eldöntését, hogy mi az, ami megjelenjen a nyilvánosságban, és mi az, ami nem. Néhány éve pedig a mesterséges intelligencia térnyerése formálja aktívan a kommunikációs közeget.
A jelenvalóvá tevő reprezentációk
Ahhoz, hogy megérthessük korunk változóban lévő kommunikációját, egy picit érdemes hátrébb lépni. Doktori dolgozatom írása közben, a hírek terjedésének tanulmányozása során Dan Sperber nyomán ismerkedtem meg jobban a reprezentáció fogalmával. A latin eredetű kifejezést magyarul úgy fordíthatnánk le, mint ami valamit jelenvalóvá tesz. Sperber a szakirodalomból kiindulva a reprezentációk két nagy típusát különíti el, amelyek jelentősen segítik annak megértését, hogy miként is kommunikálunk mi emberek. Eszerint az információk és a kulturális dolgok mentális és nyilvános reprezentációkon keresztül terjednek. A mentális reprezentációk azok, amelyek az ember elméjében a világ sajátos „tükörképét”, lenyomatát adják. Ezek a mentális reprezentációk teszik jelenvalóvá számunkra a külvilágot, a környezetünket, s végső soron önmagunk, énünk, valamint más emberek és az ő gondolataik leképezését. A mentális reprezentációk leegyszerűsítve az agyunkban tárolódnak, és mindazt tartalmazzák, amit a világról tudunk és hiszünk.
Mindez viszont csak számunkra hozzáférhető, „nem látunk bele egymás agyába”. A mentális reprezentációinkat nyilvános reprezentációk révén tesszük mások számára hozzáférhetővé. Ilyenképpen nyilvános reprezentáció az emberi beszéd, a levél, a könyv, az újság, egy szobor, festmény, film, zenedarab, vagy egy bejegyzés a közösségi médiában. A nyilvános reprezentációk az emberek mentális reprezentációit igyekeznek jelenvalóvá, hozzáférhetővé tenni mások számára, tulajdonképpen ezek révén valósul meg a kommunikációnk. Amikor egy nyilvános reprezentációval találkozunk, mentális reprezentációt hozunk létre róla. Így tulajdonképpen a kommunikáció ennek a két reprezentációnak a folyamatos váltakozása révén jön létre: a mentális reprezentációinkat nyilvános reprezentációk révén fejezzük ki mások számára is hozzáférhető módon, és ezek a nyilvános reprezentációk aztán mentális reprezentációt váltanak ki az elménkben, amikor találkozunk velük.
Szalézi Szent Ferenc belátta, hogy hiába prédikál a szószéken, ha az emberek nincsenek jelen. Lefordítva ezt az előbbi fogalmakra, az általa létrehozott nyilvános reprezentáció nem váltott ki másokból mentális reprezentációt. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, a nyilvános reprezentációkat el kellett juttassa az emberekhez, ezért választotta a házakba becsúsztatott röpiratokat.
Évezredek óta úgy kommunikálunk, hogy a fejünkben lévő mentális reprezentációkat nyilvános reprezentációk formájában juttatjuk el embertársainkhoz, amelyek aztán ismét mentális reprezentációkat váltanak ki. Ezt alkalmazza a sajtó is. Ebben hozott valami egészen újat a mesterséges intelligencia.
Szintetikus nyilvános reprezentációk
A szöveg-, kép-, hang- és videógeneráló MI-k térnyeréséig a nyilvános reprezentációkat emberek hozták létre, így tulajdonképpen mindig mentális reprezentáció állt egy adott kép, szöveg vagy egyéb alkotás hátterében, az alkalmazott technológiától függetlenül. A segédeszközök és különböző technológiák használata csak kiegészítette az emberek eszköztárát, így például a nyomdagép lehetővé tette egy nyilvános reprezentáció sok, szinte azonos másolatának létrehozását, de ezek tartalma nem változott meg az ember aktív közreműködése nélkül. A rádió nagy távolságokba tudta és tudja eljuttatni az egyébként önmagában térbelileg korlátozott beszédhangot, a televízió pedig ezt képi, vizuális tartalommal egészítette ki, de mindig az ember maga volt az alkotó, ő formálta a tartalmat. Az internet és a közösségi oldalak térnyerése sem változtatta meg ezt az alapműködést.
Egészen más a helyzet a mesterséges intelligencia esetében. Bár első ránézésre könnyen úgy tűnhet, hogy az ember a formáló erő, ugyanis a számítógép, az adott MI számára ő adja az utasítást, de alapvetően eltérő folyamat zajlik le, mint más technikai eszközök használatakor. Hiába az ember adja a háttérben az úgynevezett promptot, az utasítást nyilvános reprezentációk formájában, az MI által létrehozott szintetikus nyilvános reprezentáció egy teljesen új tartalmat jelent, ami nem a létrehozó ember mentális reprezentációjának jelenvalóvá, hozzáférhetővé tétele. Az MI által létrehozott nyilvános reprezentáció hátterében számos nyilvános reprezentáció áll, amelyet az MI betanítása során a rendelkezésére bocsátottak, és ezekből alkot az utasítás nyomán egy egészen új, szintetikus nyilvános reprezentációt.
Az MI által létrehozott szöveg, kép, hang, videó nem feleltethető meg egyetlen ember vagy egy embercsoport mentális reprezentációi nyilvános változatának. Sokkal inkább ágensként, aktorként, alkotóként jelenik meg az MI, amelyik nem mentális reprezentációt formál nyilvános reprezentációvá, hanem statisztikai és egyéb algoritmikus eljárások során számtalan nyilvános reprezentációra támaszkodva hoz létre egy új nyilvános reprezentációt. Azért nevezem ezt szintetikus nyilvános reprezentációnak, mert különböző részekből, alkotóelemekből mesterséges úton létrejövő, de az ember számára is értelmezhető nyilvános reprezentáció a folyamat végeredménye.
Minél „jobb” az MI, annál inkább igaz a kijelentés, hogy az ember által nem megkülönböztethető az MI által létrehozott szintetikus nyilvános reprezentáció az ember által létrehozott nyilvános reprezentációktól. Ha látunk egy szöveget, ma már nem tudjuk, hogy egy ember írta-e, vagy egy gép hozta létre, hogy egy zene egy program alkotása, vagy először egy ember fejében fogant meg, hogy egy kép vagy videó létező dolgokat reprezentál, azokat teszi jelenvalóvá, vagy MI „találta ki”. Ugyanakkor nemcsak a tartalmak előállításában, hanem azok terjesztésében is aktív szerepet kap az MI, ugyanis a közösségi oldalakon az algoritmusok döntik el, hogy egy-egy nyilvános reprezentációt kik számára tesz elérhetővé.
Talán nem az a gond önmagában, hogy az MI szintetikus nyilvános reprezentációkat képes létrehozni, sokkal inkább az, hogy ezt az emberek sokszor más emberek félrevezetésére használják. Ma már a politika, a reklámipar, de egyre inkább a hétköznapi emberek is szintetikus nyilvános reprezentációkat hozatnak létre az MI-vel. Azt azonban már nem jelzik, hogy ezek legtöbbször nem a valóságra utalnak, de azt sem, hogy fikciós alkotásként kellene őket értelmezni. Ezek a tartalmak elménk ajtójának rései alatt beférkőznek a fejünkbe, de Szalézi röpirataival ellentétben ezek könnyen szétfeszíthetik „elménk otthonát”. Ennek nyomán egyre esetlegesebbé válhatnak a valóságról kialakított mentális reprezentációink, ami egyre nehézkesebbé teheti a világban való eligazodásunkat.
