Rövidnadrág, póló, széles mosoly és egy jóízű beszélgetés. Bár félórát kértünk, kétszer annyit kaptunk a költözködés „csúcsforgalmában”, néhány pillanatnyi várakozás után pedig még helyben készült, vasalt inges fotót is. A kolozs-dobokai főesperesi kerület új elöljáróját, Kémenes Lórántot kérdeztük. (Az interjú rövid, szerkesztett változatát a Vasárnap hetilap 2018/31 számában olvashatták.)
Mi volt az első érzés, gondolat, amikor erről a kinevezésről értesült, és milyen érzésekkel érkezik Kolozsvárra?
Érzések szintjén én egyetlenegy dolgot érzek most hangsúlyosan: részvéttel jöttem ide. És aki ezt hallja, ezt olvassa, azt gondolja, hogy gyászlobogókat lengetek Kolozsvár Főterén, folyamatosan hamuban ülök, és nem pogácsát sütök, hanem sajnáltatom magam… És eközben azt hallom: pedig milyen helyen vagyunk, azta mindenit!… egy életben egy embernek egyszer adatik meg… és ez pont most, és csak itt, és csak nekem… Ezek valamilyen módon nem tudnak rám hatni, sokkal inkább a részvét az, ami most mozgat, vagyis az, hogy tudatosan, szabadon, örömmel és szeretettel részt vegyek abban, ami itt zajlik. Ez nem egy velem induló történet, ez egy olyan eddigi csapatmunkának az eredménye, amit valamilyen módon kézbe veszek azzal a csapattal, aki itt van: a város és a környék lelkipásztoraival, munkatársakkal és mindazokkal, akik hiszik, hogy a Mesternek szép tervei vannak velünk.
Ha az itt megtapasztalt érzésekről kell szólni – úgy érzem, hogy sokakban kérdések torlódnak fel, esetleg félelmek fogalmazódnak meg. Pedig ebben az élethelyzetben mindennek helye van, csak épp ennek nincs. Itt senki alatt, senki fölött nem rezeg a léc, nem arról szól, hogy új seprű jól seper, mindenkit ki innen, majd hozza Lóripap a saját embereit… Nem. Igyekszünk ezt az örökséget úgy továbbvinni, ahogyan a számítógépes opciók egyike sugallja: mentés másként. Átmentjük. Természetesen más lesz valamilyen módon, de remélem, hogy az lesz, amit Jézus szeretne, hogy emberarca legyen az egésznek. És ha emberarca van, akkor lesz benne mosoly, lesznek benne könnyek, lesznek benne érzések. Magyarán: lesz benne élet, mert ezt együtt képesek vagyunk/leszünk megteremteni. Na, én valahogy ezekkel az érzésekkel érkezem.
Úgy fogalmazott, ez nem egy induló történet, de azt hiszem, az olvasók kíváncsiak az Ön induló történetére. Utazzunk egy kicsit! Miket nevezne meg mérföldköveknek az életében?
Mindenekelőtt Gyergyószentmiklóst: a helyet, ahol, nem emlékszem, de állítják, hogy megláttam a napvilágot, a helyet, ahol sokkal több mindent kaptam, mint amire szükségem lenne, de kínosabb pillanatokban olyan jó visszanyúlni ahhoz a helyhez, ami sokak szerint – szerintem is – abszolút leépülőben van. Akárhányszor hazamegyek, csak azt látom, hogy szürkébb, mégis, amikor találkozom hazai emberekkel, akkor valami kivirul, valami, amit szavak nélkül érzünk, amit ott kaptunk… Egy következő hely Esztergom. Életem olyan hat esztendejét élhettem meg ott, amiért örökre hálás vagyok. Majd pedig Borzont, Baricz-kanyar… Sok száz, sőt több ezer gyerek táborhelye. Emellett az örök szerelem Marosvásárhely, ahol először élhettem meg azt, hogy Jézus közvetlen munkatársa vagyok. Ilyen kopottabb mérföldkő Róma, feledhető is, és utána jön az újabb szerelem – mert az első az mindenből kitörölhetetlen –, és ez rövid ü-vel: Tür, ahol nemcsak a pap, hanem mindenki tűr, egyik a másikat… Amikor megszületett a dokumentumfilm, nem véletlen, hogy ezt a címet kapta: Türben tűrni kell?! Tizenegy év nem volt rövid idő itt, viszont akkora iskola volt számomra, ami után úgy érzem, hogy tényleg bármi jöhet, mert megtanultam, sőt, mi több, megtapasztaltam azt a csodát, ami addig titok volt számomra, ami addig érthetetlen volt számomra, ami addig negatív volt számomra, és ezt maga a Mester mutatta meg lépésről lépésre, hogy megértsem, miért jó az a hely.
Miért jó az a hely, ahol tűrni kell? Róma után mélyszórványba kerülni…
Szanatóriumba. Róma után ez szanatórium volt nekem, legalábbis a kezdet, fenyőfa alatt éldegéltem, sátorban, de ez nem zavart engem, mert nagyon-nagyon sok jó ember mondta, borzasztó, hogy oda elhelyeztek. „Isten háta mögött vagy, de jövünk és segítünk!” És akkor nem nyavalyogni kell… Amikor már túl sokszor hallottam ezt, hogy „az Isten háta mögött vagy”, akkor kicsit felkaptam a vizet: hogy lehet ilyet mondani? Hát itt is élnek emberek… És csak jöttek ezek a megjegyzések. Addig volt gondom ezzel, amíg maga a Mester, maga Jézus azt mondta nekem, hogy kövessem őt. Akkor döbbentem meg, döbbentem rá arra, hogy miközben őt követem, leginkább a hátát látom. Innen jött e felismerés: a világon a legjobb hely az Isten háta mögötti hely! És attól a pillanattól kezdve én önként és dalolva azt a helyet keresem, ami az Isten háta mögött van. Ott biztonságban érzem magam. Remélem, Kolozsváron is előttem fog menni, és én nem akarom őt megelőzni.
2000-ben, a nagy jubileum évében szentelték pappá szülővárosában. Ettől „még nagyobb ünnep” volt a papszentelés?
Ünnep volt az, hogy otthon, az enyémek között kaphattam meg ezt a szentséget. Ez azért külön lökést adott, mert azon ritka fickók közé tartozom, akik bár igaz, hogy elmentek itthonról – és ezt tudatosan választották –, visszajöttek. Miután „időhúzásból” elvégeztem itthon egy főiskolát turizmus-marketing-menedzsment szakon, és már tovább nem akartam húzni az időt, akkor azt mondtam: na jól van, nézzük meg, hogy még mindig kellek-e? És Jézus azt mondta, gyere. Azt hiszem, épp egy Katolikus Kalendárium volt a kezemben, abban néztem, hol van szeminárium Magyarországon. És elmentem. Vonatra szálltam. Esztergomban leszálltam a vasútállomáson. Megkérdeztem merre van a szeminárium. Begyalogoltam, mert nem volt pénzem buszjegyre. Akkor még ilyen jó hosszú hajú rocker voltam, azóta csak a haj változott… Úgy copfosan, karlánccal, meg a legenyhébb attribútumokkal megérkeztem. A portás néni mondta, hogy szól a rektor atyának. Ez nekem olyan idegenül hangzott. Egyszer csak egy ilyen ducibb bácsi rövidnadrágban jön a lépcsőn. Gondoltam magamban, majd érkezik egyszer a rektor is. Odajött hozzám, és megkérdezte: „na, lélek, kit keres?” Bemutatkoztam, mondtam, hogy szeretnék beszélni itt valakivel, mert úgy érzem, itt a helyem. Kiderült, hogy ő a rektor: rövidnadrág, rövid ujjú, csak így lazán… Egy beszélgetés után elküldött a prefektushoz. Akkor hallottam életemben először ezt a szót, idegenkedtem is tőle, mert nálunk csak gonosz bácsik voltak az ilyen prefektusok. És ott is a rövid ujjú, rövidnadrág… „Na, helló!” Én meg azt sem tudtam, mit mondjak. A beszélgetésünk végén két mozdulatot mutatott: olló mozdulat – a hajamra utalva, és a csuklómra, hogy jó lenne, ha eltűnne onnan is, ami nem oda való. Másfél hét múlva kezdődött a konkurzus, amire visszavártak. Vissza is mentem, és már akkor elmondtam, én azzal a szándékkal jönnék, hogy haza akarok menni. Azt hiszem a napjukat feldobtam, mert mindenki nevetett. Még ekkora bődületet nem mondott itt senki. A filozófiatanárom, a mostani Beer Miklós püspök úr, akivel egy napon szenteltek – őt püspökké, engem pappá – azt mondta: „nyugodtan maradj, innen még senki nem ment haza, te sem fogsz”. Aztán tényleg úgy alakultak a dolgok, hogy nagyon-nagyon emberien, őszintén kezelték ezt az én vágyamat, kérésemet. Diakónusnak már a gyulafehérvári egyházmegye számára szenteltek Esztergomban. Pappá értelemszerűen itthon, és így mondhatom simán hazajöttem.
Azt mondta, hogy tovább már nem akarta húzni az időt, és jelentkezett a szemináriumba. Miért húzta az időt?
Tizennyolc évesen még nem éreztem magam – most sem, de akkor különösen nem éreztem magam – arra érettnek, hogy azt mondjam, igen. Vannak olyan kalandok, amikbe bele lehet vágni csak úgy… Erre én egy picivel több időt szerettem volna szánni.
Mikor merült fel először ez a „hivatásérzés kérdés”?
Talán az első impulzust azt – a jó Isten nyugosztalja – nagyapámtól kaptam, amikor nagyanyám összes létező alsólepedőjét magamra terítve, a háromlejes mustáros pohárban málnaszörppel addig miséztem, amíg az öreg felkiáltott: „Na végre, jól van, legalább lesz aki ingyen eltemet.” És ez akkor egy komoly impulzust adhatott nekem ezen az úton. (Nevet…)
De nagyapám folyamatosan azt szerette volna, hogy tanár vagy jogász legyek, mert ezek A szakmák, a többi az vicc. Aztán amikor látta, hogy boldog vagyok abban, amit éppen teszek, ahogyan ezt a szolgálatot megélem, akkor teljes mértékben belenyugodott, és a sors iróniája az, hogy a temetésén nem lehettem otthon, éppen kórházban feküdtem. Ez nem adatott meg neki…
Hamut is, pogácsát is emlegettünk. Milyen hamuban sült pogácsát kapott a tarisznyájába otthonról?
Városi gyerek vagyok, kemencénk soha nem volt. De azt hiszem, hogy az a szabadság, amit én már gyerekként megkaptam abban az időben, amikor tényleg nem mondhatjuk, hogy mi mindenünk volt… Annak ellenére, hogy milyen időket éltünk, mi szabadok voltunk. Így visszagondolva, látom, hogy mi mindent jelentett ez az ősöknek. Az osztályfőnöki órán, amikor le kellett írni, mi leszek, ha nagy leszek, akkor leírtam, hogy pap. Rögtön aznap délután hívatlan látogatók jelentek meg nálunk, és azonnal elmondták, hogy másnap újra fogok írni, de meg kell változtatni a dolgot. Megkaptam otthon a szentleckét: meg kell változtatni a dolgot. És én megváltoztattam: pont fordítva írtam le… Ez egy olyan pont, amit elfogadtak otthon, és ez megadta nekem a szabadságot, mert sokszor úgy csempészték a tarisznyába a dolgokat, hogy észre sem vettem – csak amikor belenéztem, láttam, mennyi minden van még benne, amit otthonról hozok.
Az tűnt fel nekem, hogy olyan természetesen mondja ki Jézus nevét… Hadd kérdezzem meg, ki az Ön számára Jézus?
Én leginkább csak Mesternek hívom. Lehet azért, mert van egy csomó elfojtott dolog bennem, amit még soha nem tudtam kiélni egy mester mellett, hogy ott barkácsoljak és úgy tanuljak tőle, ahogy ő Józseftől. Nekem a Mester az, aki tudja, mit akar velem, és ezt csak ideig óráig titkolja. Az, aki hagyja, hogy felfedezzem, de nem erőlködik azon, ha éppen eltelt két hét és azt sem mondtam neki, félkalap… Az, aki azt mondja: egyetlen egy dolgot tettem: nagyon konkrétan emberré lettem, és téged is erre hívlak. Ő nekem ez: az Élet, akinek emberarca van, aki megszólítható, aki tud mosolyogni, és aki tud visszakacsintani.
Szeret barkácsolni?
Jó volna. Elektronikával foglalkoztam egy jó ideig. Meg most is nagyon szeretek szétszedni dolgokat…
És összerakni?
Összerakni is szeretném, most már vannak hála Istennek nagyon jó youtube hackerek, akik meg is mutatják, hogy azt, hogyan kell. És vannak nagy sikerélményeim, úgyhogy most is hoztam ide munkát, éppen egy ilyen ledes fényorgonán dolgozom, ami a legújabb technológia, és azzal még nem vagyok annyira képben, de remélem – bár nem ezzel biztatnak –, hogy lesz annyi szabadidőm, hogy ezt is befejezzem.
A zene is a hobbija?
Kiskoromtól nagyszüleim hatására megfertőződtem a zenével, hegedültem három évig. Azt nagyon szeretném most újra elővenni, mert szinte azt sem tudom, hogy kell megfogni. Viszont hosszabb ideig zongoráztam, ezért ez megmaradt, de sajnos elcsúszott: amolyan haknizenész lettem. Átmentem lakodalmas, bálos dologba. Viszont ez jól jött, mert amikor Türben templomot kellett felújítani, akkor egymás után adtuk ki a Slágerparty Lóri atyával sorozatot, amiben a ’70-es, ’80-as, ’90-es évek nagy magyar slágerei szólaltak meg újra, egy sajátos hangszerelésben, egyszemélyes zenekarral. Volt néhány zenekar, akikkel együtt játszottam, csak aztán rajtam kívül jórészt mindenki megnősült, férjhez ment, de én folytattam. Több mint húsz évig ment ez, és mindig ez volt az ajándékom, hol az ifjú párnak, hol a keresztelendőnek, hol ennek, hol annak, hol a katonaságba indulónak, bárkinek. Többek között két dolgot soha nem tudok pénzért csinálni: az a fényképezés meg a zene. Mind a kettő ott van a hobbitoplistán. Persze, nem hiszem, hogy én leszek az Agapé vendéglő Sramli Lórija, de azért néha jól esik leülni és kicsit megmasszírozni azokat a billentyűket. Minden dalnak számomra a szövege az, ami elsősorban üzen. Azon túl, hogy nagyon-nagyon szeretem az anyanyelvemet, keresem azokat az apró nüanszokat, amelyek szépen kidomborítanak egy-egy érzést, egy-egy tartalmat. Ezek a dalok sokkal mélyebbek, mint amit első hallásra, a felszínen közölnek. Egy-egy dal nekem nagyon-nagy impulzust tud adni. Persze, folyamatosan igerészekkel kellene „dobálózni”, és azt mondani, hogy ott ezt mondja az ige, ott azt mondja az ige, az így erősít meg, az úgy erősít meg… Ez mind igaz. Emellett, számomra van egy apokrif evangélium, és az a magyar zenei kincstár, ahol olyan mély szövegeket tettek le az asztalra, ami egy-egy élet-lelkigyakorlatnak is nevezhető. Hát, ezekből is táplálkozom, ezek azok a hobbik, amik összeraknak engem, és leszek az, aki vagyok.
Kedvenc zenész, zenekar vagy énekes?
A keményebb műfajnak vagyok a rajongója, persze attól még belefér minden más. Gregorián szkólában is énekeltem kilenc hónapig a Monostoron – ez még ki is maradt a mérföldkövek közül, ugyanis ott voltam diakónusként. A szkóla tényleg mérföldkő volt, csodálatos volt beépülni egy olyan csapatban, amelyik azután egy álmot szólaltat meg.
Nem szűkülök be egy kimondott együttes zenei világába, ezért nem is szeretném majd azt olvasni a címlapon, hogy AC/DC papja vagy éppen Judas Priest. Na nem…
Tankcsapda…
Tankcsapdát is örömmel játszom. Legutóbb egy búcsú utáni vacsorán próbáltuk előadni a Mennyország tourist című dalukat, ez is a miénk… Már ha vannak ezek a dalok, akkor éljünk velük. Persze, nem kell elmenni a teljes extrém világba, de nem is kell ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy olyan bandára, akik azért érző lények, akik emberek, és úgy tudnak hatni, hogy közben adják magukat. Nem tudok én teljesen azonosulni azzal, hogy a rockzene az a sátán zenéje. Lehet, hogy vannak benne vonások… de ugyanúgy a könnyűzenében is van, és el tudnám képzelni, hogy a klasszikusban is van, mert egy teljesen posztmodern klasszikusnak nevezett mű valószínűleg negyedóra után olyan érzéseket hoz elő, amelyek ha tettlegességig fajulnak bennem, akkor az igenis a sátán műve lesz. Tehát nem, nem szeretek sem általánosítani, sem úgy mindent egybevonni. Meghallgatom, és ha belefér, akkor rendben van…
Van, akinek a Baricz-kanyarról egy autós borulás jut eszébe, de azért ez így szebb, hogy Önnek meg a táborok. Gyerekek, fiatalok és Kolozsvár, mint egyetemi város… Milyen a kapcsolata a kicsikkel, nagyobbacskákkal, hogy tudja őket megszólítani?
Egészen egyszerűen: szia, én Lóri vagyok, te ki vagy? Az én kedvenc színem a zöld. És rögtön mondja: az enyém a kék. De hát én nem kérdeztem… És megvan a kapcsolat. Szeretek alapvetően gyerekek között lenni. Az elmúlt több mint húsz év minden nyara igazából erről szólt, és ez a nyár is erről kellett volna szóljon, de mivel „közbejött” itt egy-két ilyen helyezés, a második részét, azt picit most pihentetjük. Majd meglátjuk jövőre mi lesz, ezt ne kérdezze, mert fogalmam nincs. Nem is ismerem a kolozsvári közösséget. Számomra egy fehér folt. Az pedig, ami pletykákból, jó- vagy rosszindulatú beszólásokból érkezik, azok mindaddig nem tudnak érdekelni, amíg nem válnak saját tapasztalattá. Van, akivel az irigység mondat dolgokat, van, akivel tényleg a jó szándéka… ki-ki a saját szemüvegén keresztül lát. Lassan már én is szemüveget csináltatok, úgyhogy majd azon keresztül nézem a dolgokat… És ahogy azokkal együtt látjuk, akiknek már van itt tapasztalata, és azt mondják, hogy ezt lehet, ez így is működhet, akkor abba belevágunk – akár gyerekprogram, akár fiatal program. Lesz két fiatal pap munkatársam, akikkel nagyon remélem, hogy tényleg kissé ki tudjuk fordítani a sarkából ezt a várost, és nem csak egy hétre lesz magyar Kolozsvár főtere, amikor Magyar Napok vannak. Ez amúgy számomra már kilencéves zarándokhelyé vált: Türből természetes volt, hogy esténként be a buszba, vagy az autóba, vagy bárhogy, és akivel csak lehetett jöttünk fel Kolozsvárra, mert itt kaptunk valamit. Most adnunk is kellene ennek a városnak valamit. Ez egy nagyon szép kalandnak tűnik, hogy adjunk valamit – akár a gyerekeken keresztül, és ők majd szépen bevonzzák a szülőket is. Van erre egy tizennyolc évvel ezelőtti marosvásárhelyi tapasztalat, azt újraírjuk, hisz azóta nagyon-nagyon sok minden változott, és próbálunk új ötleteket megszületni hagyni, hogy átszűrődjön rajtunk, és remélem, októbertől neki is tudunk fogni egy gyerekpasztorációnak, ifjúsági pasztorációnak, s ha tudunk segíteni, akkor az egyetemi lelkészségbe is örömmel oda-vissza betársulnánk. Nagyon-nagyon nagy ez a terület, fel kell térképezni, a Donát úttól a Hajnal negyedig – most tanulom ezeket a részeket, mert eddig tényleg csak az volt a szempont, hogy lehet inkább kikerülni Kolozsvárt, átvágni a Hajnal negyeden, most meg már pálya is van, be sem kell jönni… Szóval, meg kell keressük azokat a pontokat, ahol elfogadnak, ahol hisznek abban, hogy együtt valami nagyon-nagyon szépet tudunk tenni, valami nagyon normálisat, nagyon emberarcút. Persze, ennek ára van, és nem kicsi. Nagyon-nagyon sok előítéletet, bedobozolt igazságot fel fogunk robbantani. Nem hiszek én abban, hogy nem kell a gyerekeknek egy olyan miliő a templomban, ami az övék – lásd gyermekmise. De abban sem hiszek, hogy egy városban hét gyermekmisének kell lennie. Ezért szeretnénk a fiúkkal minél hamarabb leülni – fiúknak nevezem azokat a papokat, akik már nagyon-nagyon régóta itt húzzák az igát –, és együtt átgondolni alapkérdéseket: liturgiák, gyerekpasztoráció, ifjúság. Mit tudunk úgy egyben megálmodni, hogy minél szélesebb közösségi élménye legyen annak a gyereknek. Ne az legyen, hogy a Szent Mihályban meg tudják csinálni, mert annyi a pénz, de nálunk ez nem megy…. Nem pénz kérdése a gyermek, és nem allűrkérdés. Ezekből az allűrökből nagyon-nagyon sokat le kell vetkőznünk, és persze, hogy ez fájni fog… Én nem hiszem, hogy Jézus úgy ment oda mindenhová, hogy előtte Mária ráadta a vasalt inget, nyakkendőt – Uram, bocsá’ – a papi civilt, vagy beöltöztette szépen az egyedi szabású reverendájába, és azt mondta: „fiam, most az emberek közé mész, most így kell menni, most itt viselkedni kell”. Én azt hiszem, ugyanolyan fekete koszos lábbal ment oda Péterékhez, mint amilyen az ő lábuk is volt, és ha éppen csak egy rövid tunikája volt, akkor azt vette magára, ebből ő nem csinált gondot. Hát, ez ne legyen gond közöttünk sem. Olyan szép az, amit Ferenc pápa mond – és úgy tudom sajnálni szegényt, mert nagyon egyedül látom –, hogy abból addig nincs pasztoráció, amíg nem nyájszagú a pásztor. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nekem minden este halálra kell innom magam azokkal, akiknek ez az útjuk…
Számomra fontos ott lenni azokkal az emberekkel, akik tényleg ezt az országot szeretnék építeni, ami az Atyának a birodalma, és hogyha ebben hiszünk, akkor a többi az mellékes, a többi az csak ilyen ráaggatott allűr, cím, amitől jó esetben hányingerünk van – nekem legalábbis –, és én már most elnézést kérek mindenkitől azért, hogy ha azzal fognak füttyenteni utánam: főesperes úr! és én megyek tovább… Ezt ne vegyék majd zokon, mert ez egy cím, meg fogom tanulni úgy, ahogy meg fogom tanulni a házszámot is, és ezeket az alapkérdéseket. Csak ne ezek mögé bújjunk el, hanem – megint csak ismétlem magam –, Jézus után szabadon, ember arc…
Turizmus, marketing, menedzsment és a média… Marosvásárhely: Gaga rádió, a balázsfalvi rádióban hiánypótló magyar műsor (javarészt már csak nevükben magyar, otthon inkább románul beszélő hallgatóknak)… Miért volt ez fontos?
Igen, van egy jórészt magyar falu, Magyarpéterfalva egy teljesen református falu, hozzájuk is szólt a műsor. Ébredés volt a címe. Sajnos múlt időben kell mondanom. Július végével megszűnt. A legfájdalmasabb bejelenteni az országos audiovizuális tanácsnak, hogy szüneteltetjük, egyelőre nem mondunk le róla, de szüneteltetjük. Innen képtelen vagyok csinálni, annyi minden lesz, hogy ezt nem fogom tudni vinni. Az utód pedig egyelőre még nem érzi, és ez így becsületes, hogy nem mond rögtön igent rá, de hátha kerül valaki, aki ezt valamikor továbbviszi. Egy nagyon-nagyon szép, több mint nyolcéves kaland volt. Azelőtt egy évig román műsort vezettem, így kerültem be a rádióba. Amikor előálltam a magyar műsor ötletével, az volt a reakció, hogy pihentessük kicsit… Két évig kértük a lehetőséget, míg egyszer csak úgy az ölünkbe hullott, akkor hirtelen mindenki váltott, és mindenkinek jó lett.
Az utóbbi években pedig, minden születésnapkor – mert az Ébredésnek van születésnapja – megnyitjuk a rádió kapuit, és a stúdió tele lesz magyar emberrel. Akkor bejön a rádió igazgatója, és magyarul köszönti a hallgatókat… Előtte megkér, írjam le neki azt, amit mondani szeretne, én pedig fonetikusan leírom neki, és ő elmondja. Most talán ő sajnálja a legjobban, hogy ez a műsor véget ér… De Kolozsváron is van ilyen, olyan, amolyan rádió… Azt nem ígérem, hogy fülön csípjük a hallgatókat, de az sincs kizárva. Ez egy szerelem lett Vásárhely óta, a Gaga óta, ahol hétről hétre olyan impulzusokat próbáltunk adni az autóban ülő, munkában lévő embereknek, ami nem hitről, nem vallásról, nem felekezetről szólt. És mégis az embert szólította meg, azt, aki van, azt, aki valamilyen módon hisz, és azt pedig bízzuk rá, hogyan. Mi mutassunk valamiféle példát. Jézus semmi mást nem tett, mint folyamatosan példákkal jött. A műsorban ilyen példák jöttek elő, akár a mindennapi életből, akár fantázia világból, akár egy Bruno Ferrero gondolat kiszínesítve, vagy megtoldva ezzel–azzal. Egy cseppnyi impulzus, akár egy szemcsepp: egy hét múlva kapott egy újabbat, és lassan függővé váltak ők is, meg én is.
Visszatérő motívum az Emberközelben rovatban az itthon maradni/hazajönni téma. Miért látja fontosnak azt, hogy legyen bátorság kimenni, de maradjon meg az eltökéltség arra, hogy vissza is jöjjön a fiatal? Működik az, hogy kinti tapasztalatokat itthon a gyakorlatba ültetve, így előrelendíteni, -mozdítani az itthoni ügyeinket?
Nekem bejött. Azt nem merem ígérni, hogy mindenkinek bejön. Annak végképp nem jön be, aki meg se próbálja. Ez csak ezen áll, hogy én tényleg meg akarom ezt csinálni. Kérdés az, hogy amikor elmegyek, akkor csak azért mondom azt, hogy „majd jövök”, hogy az itthoniak ne szenvedjenek, holott én már rég tudom, eszem ágában sincs visszajönni…
Nem hiszem én azt, hogy itthon rosszabbul lehet élni, mint bárhol. Megadatott és folyamatosan megadatik az is – mert keresem a lehetőséget –, hogy nyaranta elmenjek dolgozni is. (Mondjuk, innen már nem ígérem, hogy ez lesz, de meglátjuk, mekkorák lesznek a számlák…) Türben ez így volt, és igenis lehet fizikai munkával odaállni és azt tenni, amit az emberek tesznek. Amikor pedig hazahozod, annak itthon tudjál örülni, azokkal együtt örülni, akik valamilyen módon rád vannak bízva. Én azt hiszem, hogy ez a normalitás. Ezt tanítani sem kellene, ez bennünk van, ezt tudjuk. Kérdés, hogy akarjuk-e?
Jól érzem, hogy fontos az Ön számára az őszinteség?
Saját magammal szemben igen, akkor is, hogyha ez üt, vág, csap. Hosszú távon megtérül, és nagyon megtérül. És ez deríti ki, hogy normális kapcsolat volt-e az, vagy sem. Túlélte-e a kihívást, vagy ott csírájában elpusztult, mert annyira felszínes volt, hogy nem bírt megmaradni, és egy ilyen, enyhe őszinte szellő kiszikkasztotta? Ehhez idő kell, nagyon sok idő és bátorság, hogy nagyon őszintén merjem elmondani: ez van. Tudva azt, hogy ezzel, ettől a pillanattól kezdve, vissza lehet élni, és ezért szoktunk prűdködni. Ezért vagyunk nagyon-nagyon visszafogottak – jaj, ez most nem mondható el, mert politikailag nem korrekt… Hát, akkor miért beszélek, ha nem mondok semmit?!
Melyek voltak a papszentelése óta eltelt tizennyolc évnek a legmeghatározóbb és legszebb emlékei, ajándékai, személyei?
Talán azok az emberek, akik ott maradtak mellettem, akkor is, amikor nem feltétlenül azzá váltam, amivé szerettek volna, hogy váljak. És akik odaalakultak emellé. Van egy áldott tanító néni, akit mondhatnám, hogy „az öngyilkosságtól megmentettem”, mert azt mondta másodikos koromban: „Lóri, ha te pap leszel, én malomkövet kötök a nyakamra és beugrok a Marosba!” És a drága ma az egyik legnagyobb hátterem, tudom, hogy ott van mögöttem és tart, és neki is köszönhető az, hogy pap lettem és nem írástudó vagy farizeus. Bár ő tanított meg írástudónak lenni, nem hagyta, hogy ezen a szinten megállják. Igen, vannak olyan életek, akik miatt nagyon hálás vagyok, hogy azzá váltam, aki ma vagyok. Persze ez egy sokkal korábbi folyamat, nem csak úgy jött és ideszakadt, hanem vissza kell menni azokhoz a pap bácsikhoz, akik valamilyen módon elém éltek egy életformát – akár ilyent, akár olyant –, anélkül, hogy ők ezt belénk sulykolták volna. Soha nem felejtem életem első gyónásai közül az elégtételt: este két szelet parizerről le kell mondanom. Egész héten azon kínlódtam otthon, hogy tudok én lemondani két szelet parizerről, amikor nincs… És akkor mondtam magamban, de jó ezeknek a papoknak, nekik biztos van. Ilyen is volt. Olyan is volt, hogy nagy kalap, farmernadrág, szomorúfűzfa alatt a plébánián… úgy egyszerűen, egy szál gitárral szólt a dal, Amikor Isten Szent Ferencet hívta, a Tiszti meghívott, és sikerült ezen az úton maradni.
A sokak által vasszigorúnak megélt papokkal való kapcsolat bennem egészen más szült. Nekem a kolozsvári otthonomban is nagyon-nagyon szemközeli helyen fog állni A pap bácsinak, Hajdó Pista bácsinak az arcképe, a fotója, mert beleszőtte magát az életembe, és hagyta, hogy én is a magamét az övébe. És ezek azok az emberek, akik mind a mai napig innen vagy onnan, odaátról vagy innenről, de kísérnek és kísértenek is arra, hogy ezen a jón fáradozzunk tovább.
Említette, hogy nagyon szereti az anyanyelvét. Mik az Ön számára a legszebb magyar szavak?
Legszebb magyar szó a szív és az édes. De ezek mindennap változnak, mert a legszebb magyar szavak azok, amelyek minden nap úgy jönnek… Most ez a kettő, meg talán a vágy. És nagyon érdekes az is, amikor ezeket úgy átfordítom egy másik nyelvre, akkor is van egy külön jelentéstartalmuk, de azért a miénk az az igazi.
Már ha a mai legszebb szavak között ott van a vágy szó, hadd kérdezzem meg, mik most a vágyai – hisz egy új kezdet ez itt az Ön számára, és Kolozsvárnak is.
Nagyon mély vágyam az, hogy legyen csendem, és a többi ebből jönni fog. Nem akarok én elvárásokat támasztani, mert ma nagyon sokszor a vágyakat összemossuk az elvárásokkal. És ha valamit elvárok, azzal abban a pillanatban a helyzetet, a helyet, a személyt is megöltem. Aztán meg azon kínlódom, hogy feltámasszam… Egyelőre én azt a teremtő csendet szeretném megízlelgetni, amiből úgy érzem, nagyon sokan fogunk tudni építkezni. Vágyam az is, hogy legyen kivel lenni, és vágyam az is, hogy legyek magammal is. Csúnya és nagyon nem illik a kincses névhez, de szeretném Kolozsvárt, vágyom Kolozsvárt Isten háta mögötti helynek megélni.
