Az ember a csendet keresi, különösen így novemberben, amikor emlékeiben ismerős arcokra gondol, kik már nem lehetnek közöttünk. Elidőzik egy-egy szép vagy akár egy fájdalmas történés mellett. Felkeresi a temetőt, gyertyát gyújt. November 12-én a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum pedagógusai a piarista templomban, rendhagyó időpontban, az irgalmasság órájában, szerdán 15:15-től megemlékező szentmise keretében az iskola elhunyt tanárai, nevelői, munkatársai, diákjai üdvösségéért imádkoztak.
Mi keresztények, tudjuk, hogy a földi életből való elmúlás nem a semmibe torkollik. Reményünk által a halhatatlan lélekre gondolunk, mert tudjuk, hogy Jézus Krisztus feltámadásával megnyitotta számunkra az örök élet kapuit. Ha szeretteink, ismerőseink teste a sírba tért is, lelkük tovább él. Amikor elhunytjainkra emlékezünk, nemcsak a szívünkre hallgatunk, hanem a józan eszünkre is, mert szent és üdvös dolog a halottakért imádkozni, mint ahogy azt a Makkabeusok második könyvében is olvashatjuk. Hát még milyen üdvös dolog megemlékező szentmisét bemutattatni értük, részt venni azon, s keresni az igazi fényt, a forrást, amelyből világosság származik.
A Báthory-líceum megemlékezésén részt vettek a koncelebráló papok, Molnár Lehel és Böszörményi Géza piarista szerzetes paptanár, Chrysantus Yvesimbom Njungba, a Szent Mihály-plébánia több nyelven is szolgáló segédlelkésze, Fábián László-János györgyfalvi plébános és kolozsvári kórházlelkész, Fodor György piarista konfráter, valamint a líceum tanári kara, és azok, akik értesültek róla és szívügyüknek tartották e közösségileg bemutatott szentmisét.
Schuller Hajnal, az iskola igazgatója a bevezetőben a szegények orvosát, Boldog Batthyány Strattmann Lászlót állította példaképül. A munkáját mindig szeretettel és odaadással végző orvos, amikor legnagyobb fiát betegsége miatt elvesztette, nem keseredett el, hanem mély hitéről adott tanúságot és erre bíztatta családtagjait is: „Most menjünk a kápolnába, és köszönjük meg a jó Istennek, hogy Ödit nekünk adta, húsz éven keresztül!” Isten ajándékának tekintette e megpróbáltatás idején is az életet, amit csak megköszönni lehetett. A vezető pedagógus így fogalmazott: „Mi is ma azért gyűltünk össze, hogy megköszönjük a jó Istennek, hogy tanárainkat, nevelőinket, közösségünket szolgáló alkalmazottainkat nekünk ajándékozta. Hálát adunk azért, hogy közöttünk éltek, tanítottak, neveltek és bátorítottak bennünket… Megtapasztaltuk tudásukat, jóságukat, szeretetüket, segítségüket.” Bíztatta a tanügyben dolgozókat, hogy úgy éljék meg hivatásukat, mint a csillag, mely fényével világít és utat mutat a sötétben. Tanácsolta, hogy „amikor az emberi társadalmak változnak, az erkölcsi normák meginognak”, a nevelő akkor is élje meg hivatását: „a sötétben járóknak reményt és útmutatást adjon, s elvezesse őket az élet forrásához, az Istenhez.”
A szentleckét Hodor Erika vallástanárnő olvasta. Az evangélium felolvasása után Böszörményi Géza piarista szerzetes elődeink fontosságát emelte ki, mert ők voltak azok, akik „elvégezték azt a munkát, amire támaszkodhatunk”. Óriásoknak nevezte a tudományokban egykor tevékenykedőket, mert ők voltak azok, kiknek „a vállára állva”, most láthatjuk felfedezéseiket. Az iskola múltjában egészen a kezdetekig, 1579-ig kalauzolt vissza, amikor a jezsuita szerzetesek révén elindult az iskola keretein belül a fiúk oktatása, majd 200 évvel később a piaristák folytatták ezt, 1948-ban pedig a tanintézmény az államosítás áldozatává vált. Jó hírnevű, színvonalas tanulmányi eredményekkel rendelkező, jó emberi kapcsolatok megélésének teret adó iskola. Tanárai minden történelmi körülményben hivatásukat a célnak megfelelően élték meg. Segítették a nevelők az iskolába járókat, hogy azok, akik „keresik helyüket az életben a gyermekkor és a felnőttkor határán”, megtalálják azt. Az ilyenekre „emlékezünk és hálát adunk az Úrnak, mert nekünk adta őket, a mi közösségünknek”, mert a „vállukon állhatunk és nézhetünk körbe a világban” – fogalmazott a paptanár.
A könyörgésekben imánk Jézus Krisztushoz szólt, ki ismerte az előttünk járó elhunyt tanárok, alkalmazottak, munkatársak hitét. Kértük számukra az örök boldogságot. A háborúkban igazságtalanul elhunytakért is fohászkodtunk, hogy örök békességre leljenek. Irgalmas bíráért esdekeltünk önmagunk számára, ha majd Isten színe elé jutunk. A főcelebráns az örök dicsőség királya, Jézus Krisztus és Szent Mihály arkangyal segítségét kérte az elhunytakért, hogy részük legyen a dicsőséges életben. Az iskola halottaira emlékező legszentebb áldozat Isten áldásának közvetítésével zárult.
A szentmise alatt megannyiszor és most búcsúzóul is megszólaló orgona Márton Szabolcs kántorizálásával az énekekben kétszeres imádkozásra indította a résztvevőket, lelküket méginkább Isten felé emelve. Isten teremtményeiként mi magunk is üdvösségre vágyók vagyunk. Hálatelt szívvel az énekekben s majd a templomból távozva is gondoltunk elődeinkre, ismertekre és személyesen talán ismeretlenekre is, azokra, akik megmutatták nekünk, hogyan építsük a tudás várát. Tiszteletet, imát érdemeltek nem csak e szentmisében, ha ők életükkel Isten dicsőségét szolgálták életükben az elvégzett becsületes munkájukban, kamatoztatott tudásukban, értünk hozott áldozataikkal. Tudatosan vagy éppen csak a tudatalattijukban Isten örömhírét kitartással keresték és továbították nekünk. Kérünk, add meg nekik, Urunk, boldogító színedlátását!
Bíró Jolán-Ilona
