Leó pápa november 15-én délelőtt az Apostoli Palotában fogadja a mozi világának képviselőit. A találkozás előtt videóüzenetben árulta el, melyik a négy kedvenc filmje: Az élet csodaszép, Átlagemberek, A muzsika hangja, Az élet szép. Antonio Spadaro SJ írását a filmekről az Avvenire, az Olasz Püspöki Konferencia lapjának portálja jelentette meg, Thullner Zsuzsanna, a Magyar Kurír szerkesztője fordításában olvashatják.
A pápa szeretett volna a szentévben a mozi világának képviselőivel is találkozni, különösen rendezőkkel és színészekkel. Szeretné elmélyíteni a párbeszédet, felkutatva a lehetőségeket, amelyeket a művészi kreativitás nyújthat az Egyház missziója és az emberi értékek előmozdítása érdekében. A rendezvényt – amelynek előzményei a képzőművészet, a szórakoztatás világával való találkozók, valamint a művészek és kultúra világának jubileuma, amelyet februárban tartottak – a Kultúra és Nevelés Dikasztériuma szervezi a Kommunikációs Dikasztériummal és a Vatikáni Múzeummal együttműködésben.
Az audiencián részt vevő művészek között ott lesz mások mellett Gianni Amelio, Roberto Andò, Judd Apatow, Francesca Archibugi, Marco Bellocchio, Monica Bellucci, Raoul Bova, Sergio Castellitto, Liliana Cavani, Maria Grazia Cucinotta, Cristian De Sica, Matteo Garrone, Ferzan Özpetek, Stefania Sandrelli, Pupi Avati.
A szentatya nem habozott, amikor feltették neki a kérdést, melyik a négy kedvenc filmje, ahogyan elődje, Ferenc pápa sem csinált soha titkot abból, melyek az általa leginkább kedvelt filmek: Fellinitől az Országúton, Axeltől a Babette lakomája, az Augusztusi rapszódia, Kurosawa rendezésében és Rossellinitől a Róma, nyílt város. Nem elhanyagolható tény, hogy a pápák elárulják, melyek a legkedvesebb filmjeik.
XIV. Leó egy nagyon rövid videoüzenetben osztotta meg, melyek a kedvenc filmjei, amelyeket láthatatlan szál köt össze:
Az élet csodaszép Frank Caprától, az Átlagemberek Robert Redford, A muzsika hangja Robert Wise rendezésében és Benignitől Az élet szép.
Egy szál, amely fél évszázadon át jelen van a nyugati moziban, amely összeköti Capra karácsonyi komédiáját, Robert Wise tökéletes musicaljét, Robert Redford introspektív drámáját, Roberto Benigni tragikus meséjét.
Amikor George Bailey (James Stewart) a hídon állva elhatározza, hogy a folyóba veti magát, Az élet csodaszép című film mintha az amerikai álom legsötétebb mélypontját érintené. Capra, az olasz-amerikai rendező, aki már a New Deal Amerikáját is polgári optimizmussal ábrázolta, színre viszi az egyén erkölcsi válságát a pénz uralta világgal szemben. A film 1946-ban készült, de mintha már a háború utáni Amerikáról beszélne, ahol a gazdasági jólét veszélybe sodorja, megfojtja a szolidaritást. Clarence, az angyal úgy menti meg George-ot, hogy megmutatja neki, milyen lenne a világ nélküle. Egy elképzelt gesztus: az emberség akkor tárul fel, amikor felmerül a lehetőség, hogy megsemmisülhet.
Capra úgy készít teológiai filmet, hogy kerüli a feltűnést. Az angyal arra szolgál, hogy felfedje azt a láthatatlan összefonódást, amely egyben tartja az emberi lényeket. Az élet csodaszép az empátia erkölcsi hatásáról szól. Üzenete „Akinek vannak barátai, nem lehet felesleges” az egyik legradikálisabb mondat, amit valaha amerikai filmben kimondtak, és XIV. Leó számára az egyik legfontosabb mondat a filmben.
A húsz évvel későbbi A muzsika hangja (The Sound of Music) című film első ránézésre totális menekülésnek tűnik. De a musical édes felszíne alatt Robert Wise a civil és szellemi ellenállást ábrázolja. Maria (Julie Andrews) nem egy egyszerű nevelőnő, aki a hegyekben énekelget: olyan ember, aki számára az öröm melletti döntés politikai tett.
Az Anschluss sújtotta Ausztriában játszódó film az éneket a meneteléssel, a zenét a fegyelmezéssel állítja szembe. A zenés betétek nem díszítőelemek: a kollektív szabadság gesztusai, eszközei az érzelmi nevelésnek, amely visszaadja az emberiességet azoknak, akik elvesztették. A zárójelenetben a Von Trapp család a nácizmus elől menekülve átkel a hegyeken – ez a kép ellenpontként visszhangozza George Bailey élethez való visszatérését.
Wise, akárcsak Capra, hisz a kedvesség erkölcsi erejében, de ő ezt énekké alakítja. Esztétikája a kegyelem esztétikája: a jóság nem kötelességként, hanem olyan harmóniaként jelenik meg, amely lefegyverzi az erőszakot. A hidegháború és a fogyasztói társadalom korszakában A muzsika hangja tudatosan nosztalgiát kínál egy olyan világ iránt, amelyben az együtt éneklés még képes volt változtatni dolgokon.
Az Átlagemberek című filmjében Robert Redford megfordítja a perspektívát: a jóság már nem elég. Az 1980-as évek Amerikájában vagyunk, a vietnámi háború utáni kiábrándultság és a „házi pszichoanalízis” korában. A jómódú és tiszteletre méltó Jarrett családot a legidősebb fiú halála és a túlélő fiú bűntudata tönkreteszi. Redford szinte bergmani szigorral rendez. Filmje a szeretet törékenységéről szól egy olyan világban, amely már nem képes megbocsátani. Ha Capra a közösséget, Wise pedig a kórusban való éneklést ünnepelte, Redford a szereplők közötti csendet filmesíti meg: az ürességet mint új nyelvet. Az anya (Mary Tyler Moore) nem tud sírni, az apa (Donald Sutherland) nem képes a megértésre, a fiú (Timothy Hutton) nem tud élni. A címben szereplő „átlagemberek” kifejezés Capra „csodaszép életének” az ellenpontja: az amerikai álom bezárult önmagába. Mégis, éppen ebben a keménységben Redford nem mond le a megváltás halvány lehetőségéről. Ami itt nem egy csoda, hanem a szó, ami tetté válik: amikor az apa végre megöleli a fiát, a csend megtörik. A szeretet, ha még létezik, az igazság gesztusa.
Az élet szép (1997) a jóság visszatérése a gonoszság századában. Benigni merészen valósítja meg az elképzelhetetlent: a holokausztot meseként beszéli el. De nem azért, hogy tagadja a fájdalmat, hanem hogy megmentse annak emberi dimenzióját. Guido Orefice toszkánai zsidó, akit fiával együtt deportálnak, egy játékot talál ki, hogy elfedje a borzalmat. Az irónia válik az apai szeretet utolsó bástyájává. A filmet némelyek szentimentalizmussal vádolták. De ereje éppen ebben a paradoxonban rejlik: Benigni egyesíti a bohócot és a mártírt, az ártatlant és a tanút. Caprához és Wise-hoz hasonlóan hisz a jóság felforgató erejében; Redfordhoz hasonlóan tudja, hogy a jóság önmagában nem ment meg. Ami megment, az a képesség, hogy értelmet adjunk a fájdalomnak, hogy közös nyelvvé alakítsuk. Az élet szép alapvetően a művészi kreativitásról szól mint túlélési gesztusról: a képzelőerő az egyetlen módja annak, hogy emberek maradjunk egy rendszerben, ami embertelenné tesz.
XIV. Leó pápa négy kedvenc filmje – amelyek hangvétel, korszak és stílus tekintetében eltérnek egymástól – a kegyelem egyfajta tetralógiáját alkotja. A jóság mindegyikben törékenynek, nevetségesnek, szinte anakronisztikusnak tűnik. És éppen ezért forradalmi. George Bailey, Maria von Trapp, Conrad Jarrett és Guido Orefice annak a kifejezői, amit Ferenc pápa „az életszentség középosztályának” nevezett: hétköznapi emberek, akik minden látszat ellenére úgy döntenek, hogy bár minden ellene szól, továbbra is hisznek a jó lehetőségében.
A filmművészet ezekben az esetekben a lelki ellenállás formájává válik. Capra ezt a közösségen, Wise a zenén, Redford a sebezhetőségen, Benigni pedig a fantázián keresztül mutatja meg. Azonban mindannyian ugyanarról a csodáról beszélnek: azokról, akik bár tudják, hogy a világ igazságtalan, úgy döntenek, hogy jók maradnak. XIV. Leó ezekben a filmekben olyan tanulságot ismer fel, ami napjainkban, a rendszerszintű cinizmus és a védekezésként használt irónia korában szinte felforgatóan hangzik. Érdemes újra megnézni őket, egymás után, talán azért, hogy George Bailey éjszakai utazása során újra felfedezzük, hogy ezekben az apokalipszist elénk vetítő időkben az élet csoda szép: nem azért, mert nincs benne fájdalom, hanem azért, mert mindennek ellenére vannak, akik úgy döntenek, hogy emberek maradnak.
Forrás és fotó: Avvenire / Antonio Spadaro SJ
Fordította: Thullner Zsuzsanna / Magyar Kurír
