Amikor Nyisztor Ilonával beszélget az ember, rögtön érzi, hogy a hangjában és a szavaiban ott él egy egész közösség múltja és jövője. Nemcsak őrzi, hanem élteti is a moldvai csángók hagyományait: dalaiban ott a szülőföld szeretete, tanításában pedig a hit, hogy a magyar szó és ének tovább élhet Pusztinán is. Beszélgettünk a kezdetekről, a nehéz időkről, az első magyarórákról és arról a kitartásról, amely nélkül ma talán már nem szólna magyar ének a Szeret mentén. Emberközelben NYISZTOR ILONA pusztinai népdalénekes és pedagógus.
Mióta végzi a magyaroktatást Pusztinán?
El kell mondanom a kezdeteket. A nyolcvanas években megismertem egy bencés szerzetest, Jáki Sándor Teodóz atyát, aki Győrben született. Abban az időben csak kétévente egyszer lehetett külföldre utazni, de nagyon szerettem volna látni, hogyan ünneplik Magyarországon a karácsonyt. Teodóz atya bemutatta a tanítványait, akik rengeteg csángó éneket tudtak. Az egyik fiú elmesélte, hogy első díjat nyert egy versenyen a Szent István-énekkel, amit még Domokos Pál Péter gyűjtött tőlünk, Pusztinából, 1932-ben.
Akkoriban nálunk az iskolában minden románul folyt, énekelni, olvasni, tanulni is románul kellett. Én jó tanuló voltam, jó énekes is, de magyarul énekelni nem volt szabad. Édesanyám sok magyar éneket tudott, de azokat nem használhattuk, mert „nem kellettek”. Amikor láttam, hogy Magyarországon a fiatalok mennyi csángó éneket tudnak, elgondolkodtam: nálunk veszélyben van a kultúra. Hazamentem, és elkezdtem keresni a régi dalokat. Először édesanyámat kérdeztem, tudja-e a Szent István-éneket. Azt mondta, hallotta, de már nem emlékszik rá pontosan. Ezért elindultam a faluban, és minden énekszerető asszonyt felkerestem. Végül megtaláltam a kántor leányát , aki már idős volt, de emlékezett az énekre. Elénekelte nekem, két versszakkal.
Később, amikor ismét Magyarországon jártam, eljutottam Domokos Pál Péterhez is. Megkérdezte: „Hol vannak a pusztinaiak?” Mondtam neki, hát otthon, a földeken dolgoznak, mert akkor még kollektív gazdaság volt. Elénekeltem neki a két versszakot, amit gyűjtöttem. Ő elővette a gyűjteményes könyvét, és abban megtalálta a harmadik versszakot is.
Teodóz atya pedig azt javasolta, hogy tegyünk hozzá még egy részletet, amely a Boldogságos Szűzanyát, a Magyarok Nagyasszonyát dicséri. Így lett a Szent István-ének négy versszakos, ahogy ma is ismerjük. Ettől kezdve, ahol csak lehetett, énekeltük ezeket a dalokat kalákákban, ünnepeken, aratáskor. A dalok szájról szájra szálltak, és a falu újra megtanulta őket. A rendszerváltás idején már el is hívtak bennünket énekelni. Olyan boldogság volt, hogy végre szabadon énekelhetjük a saját dalainkat, hogy azt szavakkal elmondani sem lehet.
Hogyan alakult meg a tánccsoport Pusztinán?
1990 körül megismertem Jósa Sára Ferit is – Isten nyugtassa. Ő mondta nekem: „Ilona, amit csinálsz, az nagyszerű, de a táncot is meg kell őrizni!” Meg is beszéltük, hogy csinálunk valamit. A Tatros együttes tagjai, Sára Feri, Kerényi Robi is eljöttek Pusztinába, és együtt kezdtünk keresni zenészeket, akik régen muzsikáltak a faluban. Sokan már nem éltek, de egy idős zenészt még megtaláltunk, őt hívtuk el muzsikálni.
Amikor megszólalt a régi hegedű, a furulya, és a nép táncra perdült, olyan öröm volt, hogy az embernek kicsordult a könnye. Sára Feri aztán azt mondta: „Tudod, mit, Ilona? Csináljunk egy együttest fiatalokból.” Össze is gyűjtöttük a gimnazistákat, megtanítottuk őket táncolni, énekelni, és 1991-ben, amikor II. János Pál pápa Magyarországra látogatott, mi is elmentünk – felléptünk több helyen. Az első magyarországi utunk volt. Olyan jó érzés volt, hogy végre magyarul, szabadon, együtt lehettünk.
Innen hogyan jutott el odáig, hogy tanítani kezdett?
A tánccsoport után észrevettük, hogy a fiatalokban ott a vágy, hogy tanuljanak. Én és Bilibók Jenő gyakran összegyűjtöttük őket a házába. Ő írni, olvasni tanította a gyerekeket, én énekre és táncra. Amikor a gyerekek elfáradtak a tanulásban, énekeltünk, táncoltunk – így maradt meg bennük a nyelv és a hagyomány szeretete. A hivatalos magyaroktatás végül 2000-ben indult el Pusztinán. A szülőknek közjegyző előtt kellett aláírniuk, hogy kérik a magyarórákat a gyerekeknek. Ez akkoriban nem volt egyszerű. Akadt, aki félt, mert a közjegyző kérdezősködött, hogy „miért kell az a magyartanítás?” De akik mertek, azok legtöbbször már jártak Magyarországon, és látták, mennyire fontos a nyelv ismerete.
Hetente négy óra magyar nyelv volt, nem sok, de elég ahhoz, hogy megtanuljanak írni és olvasni. A többi tantárgyat továbbra is románul tanulták, de ez a négy óra életmentő volt. Később sok gyerek továbbtanult Csíkszeredában, magyar iskolákban, és közülük ma már többen tanárok, népzenészek, vagy a közösség aktív tagjai.
A zenei hagyományok átadása is fontos szerepet kapott.
Igen. Ebben nagy segítséget kaptam Kobzos Kiss Tamástól, Isten nyugtassa. Ő volt az Óbudai Zeneiskola igazgatója. Egyszer azt mondta nekem: „Ilona, veszélyben vannak a hangszerek is. A kobza, a tilinkó. Ha az öregek elmennek, nem lesz, aki megtanítsa a fiatalokat.” Azt javasolta, szervezzünk zenetábort, ő pedig eljön a tanáraival. Így is lett. Azóta minden évben megszervezzük a pusztinai zenetábort, idén már a tizenhatodik alkalommal.
Az egyik tanítványom azóta elvégezte a Zeneakadémiát furulya szakon, a másik bejutott a Fölszállott a páva döntőjébe. Több volt tanítványom ma már maga is tanít, a csángó szervezet segítségével különböző falvakban oktatják a gyerekeket furulyára, magyar énekre. Egyszer, 2019-ben, a táborban láttam, hogy néhány fiú nagyon buzgón készül valamire. Aztán odajöttek, és mondták: „Ilonka néni, mi egy együttest szeretnénk alapítani.” Megkérdeztem, gondoltak-e névre. Nem. Azt mondtam: „Legyen benne, hogy Pusztinai, mert pusztinaiak vagytok, és mivel úgy ugráltok, mint a kakasok, legyen a nevetek Pusztinai Kakasok.” Így is lett, és ma már országszerte fellépnek, nagyon sikeresek.
Hogy látja, a mai fiatalok szeretnének-e magyarul tanulni?
Igen, most már szinte minden gyerek jár magyarórára. Talán négyen vannak, akik nem. Régen Kétfaluban és Klézsében hamarabb beindult a magyaroktatás, mint nálunk, Pusztinán. Ott elég volt, ha a szülők kérvényt írtak, nem kellett közjegyzőhöz menni. Ma már harmincöt faluban folyik magyaroktatás Moldvában. A csángó szervezet nagyon sok programot szervez a gyerekeknek, táborokat, kirándulásokat, közös fellépéseket.
Régebben, az én időmben, mi csak a szomszéd falvakat ismertük: Frumószát, Pusztinát, Lészpedet. Nem tudtuk, kik élnek a Szeret mentén. Most a gyerekek találkoznak, együtt táboroznak, megismerik egymás tájszólását, énekeit. Ez nagyon jó, mert így barátságok születnek, és a közösség is megerősödik.
A gyerekek még beszélnek tájszólásban?
Igen, de már nem annyira, mint régen. Most, hogy tanulják az iskolában a magyar nyelvet, egy kicsit „keverik”. Az idősebbek még őrzik a régi beszédet, de egyre kevesebben vannak. Régebben a szülők is féltek magyarul beszélni a gyerekeikkel, mert az iskolában a tanítók szidták őket, ha magyarul szóltak. Mikor én mentem iskolába, egy szót sem tudtam románul. A tanítónőnek nagyon nehéz dolga volt, mert az egész osztály csak magyarul tudott. A szülők pedig azt hitték, segítenek, ha otthon románul beszélnek velünk, de ők sem tudtak jól románul. Így lassan-lassan a nyelv kopni kezdett. Pusztina magyar falu, körülötte mindenhol román falvak vannak. Aki kiment a faluból, kénytelen volt románul beszélni. Ezért alakult ki az a kevert beszéd, ami most is hallatszik: magyar ragok, de román szavak, például megyek bilét vásárolni.
Hogy látja, járnak az emberek a magyar misére, van rá igény? Kicsit meséljen erről a gesztusról, hogy megengedték a magyar misét.
Igen, amikor végre engedélyezték a magyar misét, nagyon megható volt. Mindig az őseinkre gondoltam, akik annak idején aláírták a kérést, hogy legyen magyar nyelvű mise, és ezért sokszor meghurcolták őket. Most havonta egyszer van magyar mise, nem gyakran, de amikor elmegyünk, olyan érzésünk van, mintha mindig is lett volna. Minden ének, minden ima ismerős. A fiatalokat is próbáljuk bevonni, ministrálnak, könyörgéseket olvasnak, segítenek a misén. Nem szabad erőltetni, lassan kell megszerettetni velük. Ha dicséretet kapnak, hogy „ügyes voltál”, akkor örömmel jönnek legközelebb is.
Az ön családja vallásos volt?
Nálunk nagyon vallásosak az emberek. Édesanyám különösen. Akár dolgozott, akár a mezőn volt, ha megszólalt a déli vagy az esti harang, letérdelt, és elimádkozta az Úrangyalát. Édesanyám mindig imádkozott, ha fájt valakinek valami, ha baj volt. A rózsafüzér mindig a kezében volt. Azt hiszem, engem is az ő imádságai tartottak meg. Régen az egész falu ilyen volt. Mindenki tudta, mikor kell harangozni, és minden házban elmondták a maguk imádságát. Ma már ez ritkább, de azért még él a hit.
Sokan vándoroltak ki a faluból az évek során?
Igen. A pusztinaiak a madéfalvi veszedelem után menekültek ide, Moldvába. A régi székely nyelvet beszéljük, egy kicsit másként, mint otthon Székelyföldön. Vannak falvak, ahol még régebbi módon beszélnek, mint mi. Például nem azt mondják, hogy angyal, hanem angyem, nem zöld, hanem ződős. Ez mind a régiség nyoma. Ma Moldvában körülbelül 250 ezren vagyunk csángók, de már csak néhány ezren beszélünk igazán magyarul. Az asszimiláció nagyon gyors. Ha van, ami ezt lassítja, az a magyar oktatás. Ezért kell nagyon megbecsülni, mert ez tartja életben a nyelvet és öntudatunkat.
Mit gondol, mire lenne még szükség, hogy a csángó magyarság megmaradjon?
Sok programra, közösségi eseményre. Olyanokra, ahol a gyerekek találkoznak, énekelnek, táncolnak, megmutathatják, mit tudnak. Amikor eljönnek vendégek, és a gyerekek fellépnek, nagy tapsot kapnak, ez óriási öröm és bátorítás nekik. Ők a jövő. Nekik kell átadni mindent, amit mi kaptunk. Mi már a végéhez közeledünk, de a fiatalokban van a remény. Néhányan, akik nálam tanultak, most már maguk is tanítanak. Ez a legnagyobb boldogságom: hogy nem veszik el, amit elvetettünk.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/43. számában.
