A mát a múlttal összekötő kajántói római katolikus templom búcsúját ünnepelték az elmúlt vasárnap, november 2-án. A szórványtelepülésen sokan összegyűltek, hogy megszívleljék az elhangzott igemagyarázatot és kövessék a szentek jó példáját. Az ünnepi alkalomról Bíró Jolán-Ilona számol be.
A templom búcsújára szép számban gyűltek össze a helybéli közösség tagjai, az ott lakó harmadrendi ferences családok, valamint kolozsvári hívek. Az ódon falak közötti szent tér megtelt élettel: az élet zsengéjét képező legkisebbtől, a három hónapostól a kilencvenes éveit taposókig, változatos életkorral képviseltetve minden korosztályt. A harang messze szólóan hirdette a legszentebb áldozat kezdetét, de ugyanakkor Jakab Endre kerekdombi kántor orgonakíséretével és énekvezetésével, s a jelenlevők a liturgikus énekbe való bekapcsolódásával kerestek földi bajaikra Istennél enyhülést, hogy új erőre és reményre találjanak.
A bevezetőben László Attila kolozs-dobokai főesperes emberi tulajdonságunkból, a feledékenységünkből indult ki, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a mostra, a megélt percre és e napra gondoljunk. Ennek ellenére „minden emberben van valami, ami örök, örökkévaló”. Eszünkbe juttatta, hogy „az életet Istenől kaptuk. Ő fogja teljessé tenni”. Kérte, hogy az örök életbe vetett reményünkkel és az elhunytak élete iránt érzett hálánk jeléül szabadítsuk fel lelkünket a bűn terhétől és tegyük alkalmassá a kegyelmek befogadására a bűnbánat csendjében. Isten jelenlétével a szent cselekményben szeretetre, békességre és együttműködésre hívta meg a szentélyben és a hajóban levő hívő népet. Az oltárasztal köré gyűltek a koncelebráló pap testvérek: Jakab Gábor kerekdombi és helybéli plébános; Szőcs Csaba szászfenesi plébános; László Attila főesperes; Molnár Lehel piarista paptanár és egyetemi lelkész; Ferencz Antal szentpéteri plébános és kajántói kisegítő lelkész.
Molnár Lehel piarista szerzetes az evangéliumban Szent Máté apostol szavain keresztül az öröm fontosságáról szólt, felelevenítve a boldogmondásokat. Aki ezeket gyakorolja, az Isten útján jár. Élete a mennyország felé vezet, ahol az irgalmas és vigaszt nyújtó Istennel találkozik.
Mindenszentek búcsús ünnepén Molnár Lehel piarista a szentbeszédben az egyház által nem kanonizált szentekre irányította figyelmünket, azokra, akik példásan, szentül éltek a mindennapokban, és most „már látják az Úr arcát”. Értelmezte és kifejtette a szent fogalmát. „A szentség elkülönítettséget jelent”, bizonyos értelemben a hétköznapi dolgoktól való elhatároltságot, mely elősegíti az Istennel való találkozást, a vele való kapcsolatteremtést. Vannak tárgyaink, melyeket szent cselekményekben szoktunk használni, például a kehely. A templomok szent terének használata is elkülönített a házaktól, kertektől. Az Istennel való bensőséges találkozásnak adnak helyet. A beszélő párhuzamot vont a mindenki számára fontos születésnapi ünnepség és a templom ünnepe, a búcsú között. Mint ahogy az előző a családnak elkülönített sajátos napja, úgy a búcsú a közösség sajátos alkalma, szent ideje, melyre a mindenszentek oltalmába ajánlott templomra ünnepi időt különített el, amit Istennek szentel. A vasárnap is különbözik a hétköznapoktól, mert olyan szent idő, melyen különös módon tudunk találkozni a Szenttel. „Istennek nemcsak tárgyakat, tereket és időt tudunk szentelni, hanem embereket, személyeket.” Keresztségünk által mindnyájan a szentségre kaptunk meghívást, mely által Isten arra választja ki a személyt, hogy „krisztusi ember legyen”, mintegy „odaszenteli Istennek”. Személyre szabott feladatot bíz rá a közösségben, ahová rendeli, hogy „az ő életében Isten által végbevitt műveit elmondja másoknak”.
Az egyház Krisztus teste. Így számunkra, kik tagjai vagyunk „kihívás megtalálni helyünket e krisztusi testben”. Hivatásunk vágyainkon keresztül rajzolódik ki. Az igehirdető a jelenlevőket gondolkodásra késztetve tette fel a kérdést: „Hogyan vagyok szerves tagja ennek a szervezetnek? Mert nélkülem nem tud egészséges lenni a közösség”, az egyház, ha nem végzem Istentől rámbízott feladatomat. Ha felismerem, elismerem és végzem is „küldetésemet, amire ki lettem választva, aminek lettem szentelve Isten által”, akkor „kiteljesedem és a közösség is egészségesebben fog működni, erősödni”. Plébániai közösségeink Isten örömhírét, az ember üdvösségét a világ számára hirdető közösség. Nem elég tudnunk, mi a hivatásunk, hanem a szentektől példát véve olyan életvitelt szükséges folytatnunk, mely igazolja küldetésünket, kiválasztottságunkat igazságszeretetünkben, békességszeretetünkben, megbocsátásainkban, szelídségünkben. Isten hivatásunkat erősíti különféle adományaival. Éljünk vele, „kezdjünk el tevékenykedni, imádkozni”, másokon segíteni környezetünkben. Csak így tudjuk „ismertetni, hogy Isten hatással van életünkre, a világra”. Ha küldetésünk szavakká, tettekké, olyan életvitellé formálódik, mely által mások is közelebb kerülnek Istenhez, a megszentelődéshez, a megszentelődés méltóságára jutnak, akkor „a mi odaszenteltségünk mások szentségének útjává válhat” – zárta igehirdetését a piarista szerzetes, hangsúlyozva az evangéliumban hallott nyolc boldog mondás fontosságát.
Jakab Gábor kajántói plébános hálát mondott Istenek és köszönetet a pap testvéreknek, a főesperesnek, e közösségben segédkező lelki munkatársának, az igehirdetőnek, Móra László-Tibor kajántói református parókus-lelkipásztornak az ünnepbe való bekacsolódásukért, valamint minden segítőnek, ki e búcsú létrejöttéhez hozzájárult.
A testvéri szeretetet életre váltva a főcelebránsra lila stóla került. Mivel halottak napja éppen e vasárnapra került, a feltámadott Krisztust jelképező égő húsvéti gyertya mellett elvégeztük elhunytjaink lelki üdvéért a lucernáriumot, hogy az örök világosság fényeskedjék nekik. A főcelebráns ünnepi áldásban részesített mindnyájunkat, hogy Isten temploma és a Szentlélek hajlékai lehessünk, akik a szentmise után a megtisztult szív örömével Istent hirdessék a világban.
A szentmise véget ért, de a „jó nekünk itt lenni”-t megéltük. Felcsendült a Rómával összekötő pápai himnusz, majd nemzeti imánk, s végül az Angyaloknak királynéja liturgikus népének zárta a sort. Ha nekünk, gyakorló keresztényeknek a szívünk együtt dobban, s a jó és balsors összeköt és Mária Szent Fiához vezet értünk esdve, akkor nekünk feladatunk van, öregnek, fiatalnak, gyermeknek, szülőnek, pap testvérnek, embereknek, világban élőknek. Csak szívleljük meg az elhangzott igemagyarázatot és kövessük a szentek jó példáját. Keltsük életre a nyolc boldogság örömet fakasztó jelentését. A templomkert megtelt az egymással beszélgető fiatalokkal, öregekkel, akik a napsütésben búcsúzóul szeretetvendégségben részesültek.
Isten e háza a 12. század végén kezdett épülni és a 13. század elején fejeződött be. A falu birtokai a kolozsmonostori bencés apátsághoz tartoztak, melyet IV. Béla magyar király 1263. február 19-i, a birtokok újraelosztásáról szóló adománylevele is megerősített. A történelem során a templom sokszor gazdát cserélt, volt a bencéseké; a történelmi viharok miatt az unitáriusoké, majd a reformátusoké; jogosan visszakapva Mária Terézia alatt, a jezsuitáké; 1779-től a ferenceseké; az első világháború után használatra kapják a görögkatolikusok; a második világháború után az ortodox államvallás hódít teret; a rendszerváltás után végül visszakerül a ferencesekhez. A községben több felekezet is megfér egymás mellett: ortodoxok, görögkatolikusok, reformátusok, római katolikusok, de más gyülekezetek is akadnak: baptisták és pünkösdisták. Kajántó központjában, egymás közeli szomszédságában a történelmi egyházaknak megfelelően négy templom is található: a legrégebbi a római katolikus, majd az 1887-ben szentelt református, az 1964-ben szentelt ortodox és az 1997-ben szentelt görögkatolikus Szent Miklós-templom. Általános iskolájának magyar és román tagozata elősegíti az ott élő 0–VIII. osztályos gyerekek oktatását.
Bíró Jolán-Ilona
Fotók: Bíró Ernő
