A Magyar Katolikus Lexikonban a védőszent címszó alatt a következő olvasható: „védőszent, patrónus, patróna: szent, akit egy nép, egyháztartomány (egyházmegye), lakóhely vagy jogi személy Szentszéki jóváhagyással égi oltalmazónak választ. Templomok esetében az a tituláris szent, akinek tiszteletére a főoltárt is szentelik és akinek védelme alá tartozik általában a kolostor vagy a település.” A templom címe (latinul titulus ecclesiae) pedig: „isteni vagy teremtett személy (szent), akinek tiszteletére egy templomot szentelnek, elneveznek. A személy mellett a templom címe lehet a hozzá tartozó misztérium is.”
„Amatissimi figliuoli“ – Legkedvesebb gyermekeim
„…lobbantsátok lángra szíveteket ahhoz, ami gyermekhez illik: mindig törekednünk kell arra, hogy szemünk előtt tartsuk Isten műveit, és felismerjük hatalmas kezét nemcsak a jólétben, hanem e világ viszontagságaiban is. Így mindenben áldjuk őt, és adjunk neki hálát szüntelenül, ahogyan azt oly sokszor tanítják nekünk a Szentírás és a szentek példái. Törekednünk kell megérteni, mit kíván tőlünk az isteni Felség az ilyen cselekedeteivel, hiszen minden jósága a mi javunkat szolgálja. Különösen nagy figyelemmel kell ezt tennünk, valahányszor szeretetét új kegyelemben tárja fel előttünk — mint most, amikor végre megszűnt a pestis, mellyel oly félelmetes módon kezdte ostorozni e várost és egyházmegyéjének sok részét.” Így szólította meg szeretett népét Borromeo Károly bíboros, Milánó érseke, egy 1579-ben megjelent emlékiratban, amelyet a pestisjárvány után írt, és amelynek címe: Memoriale di Monsignor Illustrissimo e Reverendissimo Cardinale di S. Prassede, Arcivescovo, al suo diletto popolo della Città e Diocesi di Milano.
Ma, évszázadok múltán, a nagyjécsai közösség Borromeo Szent Károly tiszteletére szentelt templomában ezek a szavak különös üzenetet hordoznak. Bár napjainkban a településen már csak kevés római katolikus hívő él, minden találkozás, minden imádság őrzi a vágyat, hogy hálát adjanak Isten ajándékaiért és kegyelmeiért, és hogy összetartsanak a megpróbáltatások idején is. Borromeo Szent Károly szavai ma is bátorítanak, az egymás iránti gondoskodásra és a reményre irányítják a figyelmet — olyan értékekre, amelyek ma is a keresztény hit alapját képezik.
Nagyjécsa ma a zsombolyai plébánia filiája, a közösség november 4-én, a védőszent ünnepnapján tartja a templombúcsút. A 10 órakor kezdődő szentmise után a hívek rendszerint a temető felé indulnak, hogy elődeik sírjánál imádkozzanak.
Borromeo Károly 1538. október 2-án született Arona városában, amely akkoriban a Milánói Hercegséghez tartozott, ma pedig Olaszország Novara tartományának része. Életrajza szerint a paviai egyetemen tanult egyházi és polgári jogot, ahol komolyságával és tudományos szigorával tűnt ki. 21 éves korában megszerezte a doktori címet mindkét jogágban (utroque iure), ami korának egyik legnagyobb presztízsű képesítése volt. Jogászi végzettsége alapját képezte azoknak a reformoknak, amelyeket később az egyházban vezetett be, különös hangsúlyt fektetve a fegyelemre, az oktatásra és a lelkipásztori szolgálatra. Mindössze 22 éves volt, amikor nagybátyja, IV. Pius pápa bíborossá nevezte ki, majd később Milánó érseke lett. Borromeo Károly a 16. századi katolikus reform egyik központi alakja volt. Miután bíborossá és Milánó érsekévé nevezték ki, Borromeo Károly a tridenti zsinat (1545–1563) határozatai végrehajtásának fő szorgalmazójává vált, amelyek az egyház lelki és fegyelmi megújulását célozták. A Vatikán államtitkáraként támogatta a zsinati munkálatok folytatását, és közreműködött a Római Katekizmus megfogalmazásában is. Érsekként Borromeo Károly saját egyházmegyéjében valósította meg a tridenti reformokat: szemináriumokat alapított, támogatta a papság oktatását, személyesen látogatta meg a plébániákat, és a liturgikus élet mélyebb megélésére buzdított. „Ha a pápa a zsinat legnagyobb elősegítője, akkor Szent Károly viszont a legbuzgóbb végrehajtója volt. Mélységes tisztelettel érzett a zsinat iránt. Úgy tekintette, mint szent és isteni tényt, Isten akaratának határozott megnyilvánulását, a Szentlélek élő szavát, úgyannyira, hogy a zsinat határozataival szemben minden engedetlenséget Istennel való szembeszállásnak minősített. Mint az evangéliumot, melyet térden állva és fedetlen fővel szokott olvasni, úgy ennek a zsinatnak is minden határozatát és rendeletét meg akarta ismerni; annyiszor olvasta, tanulmányozta, elmélkedett felette, hogy hamarosan teljesen és tökéletesen ismerte. Innen van, hogy kortársai „élő trienti zsinatnak” nevezték” – írta róla Cesare Orsenigo Vita di S. Carlo Borromeo (1911) című kötetében. Ugyanitt a szerző megjegyzi: „A reform végrehajtását Rómában és Rómán kívül is olyan élénken sürgette, hogy Annibal Caro egy bizalmas levelében a maga módján így emlékezik meg róla: »Róma nem is elég az ő buzgóságának. Az egész világgal ugyanazt akarja tenni.«”
Szent Károly életének másik epizódja úgy mutatja be Milánó érsekét, mint népe valódi pásztorát annak a két súlyos csapásnak az idején, amelyek megrendítették a várost és az egész egyházmegyét: az 1570-es éhínség, amely szenvedést és nélkülözést hozott a legrászorultabbaknak, valamint az 1576-os nagy pestisjárvány, amely nemcsak a testileg, hanem lelkileg is kemény próbatétel elé állította a közösséget. Az érsek mindkét alkalommal aktív együttérzést és bátorságot tanúsított, mivel igyekezett enyhíteni az emberek szenvedését: saját vagyonát élelemre és kórházak építésére fordította, ahol a betegápolást kapucinus szerzetesek segítségével biztosította. Az éhínség idején egy szeminárium építését is megkezdte, hogy ezáltal is munkalehetőséget teremtsen, és legalább minimális megélhetést nyújtson a rászorulóknak. Annak ellenére, hogy a járvány kitörésekor Borromeo Károly nem tartózkodott Milánóban, „ahogy a ragály kitöréséről hírt kapott, nemes vakmerőséggel Milánóba utazott és nem is hagyta el többé a várost mindaddig, amíg a ragály teljesen meg nem szűnt” – írta Cesare Orsenigo. Borromeo Károly 1584. november 3-án hunyt el Milánóban, mindössze 46 éves korában. „Egyházi felszereléseit a dómnak, könyvtárát a káptalannak, prédikációit és kéziratait a vercelli püspöknek, minden vagyonát pedig – eltekintve néhány méltányos nyugdíjtól cselédsége számára – a milánói nagy kórháznak hagyta, amelyet általános örökösének tett meg. Elrendelte, hogy testét, akárhol is érné a halál, a milánói dómban temessék el. Nem szarkofágba, hanem a földbe, egy szerű sírboltba, a nagy oltár lábánál, hogy a papság és a nép, ha mellette áll, könnyebben emlékezzék reá és biztosabban szálljon fel az esdeklő ima lelkéért. Azt akarta, hogy a temetés a lehető legegyszerűbb legyen. Még azt is előírta, hogy az oltáron ne legyen több hat gyertyánál és a ravatal mellett ne álljon több nyolc fáklyánál és hogy ebből az alkalomból sehol máshol a templomban ne gyújtsanak gyertyát” – írta Cesare Orsenigo a milánói érsek végrendeletéről, akit 1610. november 1-jén avatott szentté V. Pál pápa. A betegek iránti gondoskodása miatt Borromeo Szent Károlyt a pestisben szenvedők védőszentjévé választották.
„GROS IEZA IN TEMESW BANNAT”
Nagyjécsa településről a következők olvashatók Martin Roos temesvári nyugalmazott püspök Erbe und Auftrag című művében (I/2a. kötet, 5. fejezet): „Nagyjécsa a Bánsági-síkság klasszikus német települései közé tartozik, amely a későbbi Mária Terézia-kori betelepítések idején jött létre. Hildebrand kincstári igazgatósági tanácsos és Johann Sax mérnök sakktáblaszerűen mérték ki a falut, amelyet a Jecza birtokon építettek fel, 200 lakóhely kijelölésével. A telepesek Lotaringiából, Luxemburgból és a Rajna-vidékről érkeztek. Az első Status Animarum 1767-ben 508 lelket említ, egy évvel később már 808-at, és 1769-ben a lakosság száma meghaladta az ezret. A tíz-húsz gyermekes családok később sem számítottak ritkaságnak Nagyjécsán. (…) A községi hivatal pecsétjén egy ekevas szerepelt, amely egy fatönk fölött helyezkedett el, amiből két új hajtás sarjadt, az ekevas két oldalán. Ehhez társult a kissé esetlen, nyelvtanilag döcögő felirat: „GROS IEZA IN TEMESW BANNAT”. (…) A nagyjécsai katolikusok 1780 körül építették kőből és tartós anyagból plébániatemplomukat, amely egyszerre viseli magán a késő barokk és a kibontakozó klasszicizmus jegyeit. A kivitelezés részleteiről, valamint az építőmesterekről és kézművesekről nem maradt fenn pontos adat, de valószínű, hogy a munkát helyi vagy a közeli településeken élő mesterek végezték. Az biztos, hogy az új templom berendezése helyben készült. A 36 pad asztalosmunka eredménye volt, és az oltárokat, valamint a szobrokat is Nagyjécsán készítette Konrad Staud oltárépítő mester, aki 1767 óta élt és dolgozott a településen. Még a templomépítés előtt, körülbelül 1773-ban, a leltári kimutatásban szó esik egy „Bräder által készített oltárról” és egy „Bräder által készített szószékről”. A templom berendezésének fokozatos kialakítása 1780 után lépésről lépésre nyomon követhető: 1784-ben már áll a főoltár, amely egy új tabernákulumból és hat darab aranyozott gyertyatartóból áll… Szerepel benne Borromeo Szent Károly képmása, a szószék még a régi, a Szent Kereszt-oltáron egy nagy feszület áll, mellette egy másik, még be nem keretezett oltár, valamint egy deszkákból összeállított oltárkép, vízfestékkel megfestve. 1793-ra a főoltár már aranyozott, kék márványozású, vászonra festve látható rajta Szent Károly és a Szentháromság képe. Az Immaculata-mellékoltár szintén kék márványozású és aranyozott, a szószék is elkészült. A kóruson egy zöldre festett és aranyozott orgona állt, amely 1805-re már hiányos vagy használhatatlan állapotba került. A templomtoronyban található három, fémből készült harangot 1805-ben így írják le: egy 4 mázsás, egy 2 mázsa 7 fontos, és egy kisebb, 1 mázsás harang. 1810-ben már létezett egy lövész zászló is, amelyen Borromeo Szent Károly képmása szerepelt. 1832-től a templomnak egy ötödik, 8 mázsás harangja is volt, és az évszázad közepére Johann Josephi egy 12 regiszteres orgonát épített.”
A településről Borovszky Samu történész feljegyezte: „A mai Kisjécsa és Nagyjécsa községek helyén a középkorban Öcse (Ősze) nevű helység feküdt, melyet 1467-ben Temes, 1479-ben Csanád, 1482–97. években ismét Temes vármegyéhez számítottak. A hódoltság alatt elpusztult. A Mercy-féle térképen Jetsaa alakban a temesvári kerületben a lakatlan helyek között találjuk.” (Forrás: Magyarország vármegyéi és városai – Torontál vármegye, 1896–1914)
Nagyjécsáról a Bărăganba
„A múlt század a történelemben a kitelepítések évszázadaként is fennmarad. A bánsági svábok két deportálás áldozatai voltak: 1945 januárjában a Szovjetunióba, majd 1951 júniusában a Bărăgani-síkságra hurcolták őket. Ezek az események alapjaiban rengették meg a közösségeket, és kimondhatatlan fájdalmat okoztak sok családnak. Mély nyomot hagytak a bánsági svábok kollektív emlékezetében” – olvasható a Deportiert in den Bărăgan, 1951–1956: Banater Schwaben gedenken der Verschleppung vor fünfzig Jahren című kötetben, amelyet Walther Konschitzky, Peter-Dietmar Leber és Walter Wolf szerkesztettek. A könyv német nemzetiségű (sváb) deportáltak visszaemlékezéseit is tartalmazza, valamint adatokat közöl az egyes településekről elhurcoltak számáról. Nagyjecsáról 388 német lakost deportáltak a Bărăganba. „Ma már sokat kell keresni, hogy rábukkanjunk a Bărăgan bogáncsaira, ahogyan Panait Istrati leírta őket. Szinte eltűntek erről a tájról, ahol alig maradt szabad földdarab, hiszen a kisvárosok kevés munkalehetőséget kínálnak, és a mezőgazdasági terület értékes. „Sokunk számára ez az egyetlen, ami életben tart bennünket” – mondja Hedwig Ion, született Gilde. (…) Hedwig Gilde elmeséli, hogy gyermekkorában, amikor agyagkunyhóban, majd földből tákolt házban élt deportáltként, meleget egyedül ezekből a bogáncsokból nyertek. Elmondja, hogy tizenhárom éves korában hozták ide Nagyjécsáról a szüleivel együtt, de a nagyszüleivel nőtt fel. Nem könnyű beszélnie róla, de folytatja: édesanyját 1945-ben Oroszországba deportálták; édesapja már korábban hadifogolytáborba került. A két tábor valójában nem volt túl messze egymástól, de a család erről akkor még nem tudott – csak akkor derült ki, amikor az apa 1951 májusában hazatért Oroszországból. Néhány héttel később a családot kijelölték és elhurcolták a Bărăganba. Ott töltötte Hedwig gyermekkorának utolsó éveit és fiatalságát szegénységben. (…) Amikor 1955 végén feloldották a deportálást és 1956 tavaszán mindenki hazatérhetett, Adam Gilde és családja azon kevesek közé tartozott, akiket további tizenkét év kényszerlakhelyre ítéltek a Bărăganban. Hedwig Gilde akkor tizenkilenc éves volt. »Amikor meghallottam a hírt… Ez volt életem legnehezebb időszaka, amikor mindenki más visszatért sváb falujába, amikor minden barátom és minden bánsági fiatal elhagyta a Bărăgant, és nekem itt kellett maradnom… és itt is maradtam, mindmáig«” – olvasható a vallomása ebben a kötetben.
Borromeo Szent Károly tisztelete Temesváron
Martin Roos temesvári nyugalmazott püspök Erbe und Auftrag című művében (I/2a. kötet, 2. fejezet) néhány sort idéz a temesvári jezsuita szerzetesek naplójából, amelyet 1739. május 30-án, közvetlenül a várost is sújtó pestisjárvány után vetettek papírra. A hálaadó szentmise előkészületeinek leírása, amelyet 1739. május 31-én, vasárnap ünnepeltek, megemlíti, hogy a főoltár egyik festett tábláján Szent Károly Borromeo alakja is látható. Akkoriban tehát már Temesváron is tisztelték ezt a szentet.
Borromeo Szent Károly szobra megtalálható a temesvári Dóm téren lévő, 1755 és 1758 között emelt Szentháromság-oszlopon (más néven Pestisoszlop) is (LMI TM-III-m-A-06313 kóddal szerepel a műemlékek nyilvántartásában). A milánói érsek keresztet tart a kezében, és arccal a Szent György-székesegyház felé fordul. A temesvári római katolikus székesegyházban, a főoltár jobb oldalán egy másik, fából faragott, aranyozott Borromeo Szent Károly-szobor áll, mivel a milánói érsek névadó patrónusa volt VI. Károly császárnak, a székesegyház építtetőjének. Közös emlékezés és közös ima Borromeo Szent Károly példája ma is meghívás a szolgálatra, a reményre, a közösségért vállalt felelősségre. Az ő alakja napjainkban is irányt mutat mindazoknak, akik hűségesen kitartanak a hitben. Tisztelői imakilenced keretében is fohászkodhatnak hozzá, amely egyelőre angol és magyar nyelven érhető el. A kilenced segít elmélyülni a szent lelkiségében, és lehetőséget kínál a személyes csatlakozásra. Így válik az emlékezésből imádság, az imádságból pedig élő kapcsolat: Szent Károllyal, egymással, és Istennel.
Forrás: temesvári püspökség sajtóirodája
