Amikor kiderült, hogy kenyérbogár támadta meg a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár értékes gyűjteményét, azonnal világossá vált: a kártevő-mentesítés nemcsak muzeológiai, hanem faanyagvédelmi szempontból is különleges kihívás lesz. A polcrendszer fertőtlenítését Román Árpád vezette, aki már az első bejáráson a restaurátorokkal együtt azon dolgozott, hogy olyan megoldást találjanak, amely hosszú távon óvja meg a könyvek és a tárolóbútorok épségét.
Egy állományvédelmi szakértő – bármilyen előzetes információ birtokában is van – sohasem érkezhet előre kialakított elképzeléssel egy olyan múzeumkönyvtárba, ahol több száz év alatt gyűlik föl több százezernyi kötet, mert az befolyásolhatja a diagnózist. Mindig nyitott szemmel és a legkülönbözőbb fertőzésekre utaló jelek keresésével kell kezdeni.
Ezek a jelek lehetnek a bútorokon, vagy akár a fakötésű könyvek élein látható kirepülő nyílások, rágcsálékkupacok, furatliszthalmok. A pannonhalmi főkönyvtárban is ilyesmivel szembesültek. Az első lépés tehát itt is az volt, hogy teljes nyitottsággal körbejárták a helyszínt és összegezték a benyomásokat.
Beindult az ilyenkor szokásos felderítési protokoll: soronként és polconként haladtak végig, megmozdították a könyveket, és keresték a károsítók jeleit. A feltérképezés azért is különösen fontos, mert ki kell deríteni, hogy például kenyérbogár – amely a pannonhalmi könyvtárat megtámadta –, kopogóbogár, vagy akár a lakásunkban is előforduló ezüstös pikkelyke okozza-e a fertőzést. Mindhárom erősen károsíthatja a könyvállományt és – ami Román Árpádék szempontjából különösen fontos – a fabútorzatot is.
A kopogóbogár az álszúfélék családjába tartozik, és a polcokból könnyen átterjedhet a fakötésű könyvekbe. Laikusként talán nem is gondolnánk, hogy a polcok és a könyvek anyaga – cellulóz, fehérjét tartalmazó bőr és enyv – igazi csemege ezeknek az ízeltlábúaknak. Román Árpád emlékeztetett arra is, hogy a rovarfertőzések mellett folyamatos problémát jelentenek a gombák, és ezek nyomait is keresték Pannonhalmán. A bazídiumos, azaz farontó gombák hirtelen, nagy nedvességtartalom képződésekor jelennek meg, például beázás után. Ez az egyszerűbb és ritkább eset. A penészgombák viszont sokkal tágabb tűrésűe, a hőmérsékletre kevésbé érzékenyek, a páratartalom okozza a nagyobb kockázatot.
A tömegturizmus általánossá válásával sajnos a biotikus károsítók egyik képviselője maga a látogató – megérinti a tárgyakat, ruháján, cipőjén behoz kívülről anyagokat. A terek mikroklímájának megváltozásához pedig annyi is elég, hogy levegőt veszünk. Ha arra gondolunk, hogy naponta több liter vizet lélegzünk ki pára formájában, akkor ennek a levegőben lévő vízmennyiségnek, páratartalomnak valahol a térben meg kell jelennie. Egy akkora látogatottságnak kitett helyiségben, mint például a főapátság teremkönyvtárában, amelynek ráadásul nagy a belmagassága, bőven vannak olyan szegletek, ahol páralecsapódás történhet. A penész ellen a legjobb védekezés az állandó, 55 százalék alatti légpáratartalom biztosítása lenne. Sajnos a közgyűjtemények többsége nem feltétlenül tudja megengedni a szükséges gépészeti háttér kiépítését és működtetését, de ideális esetben ilyen körülményeket kellene fenntartani. Pannonhalmán is dolgoznak azon, hogy a megfelelő gépészeti berendezések telepítésével optimalizálni tudják a hőmérsékletet és páratartalmat.
Amikor a teremkönyvtárak épültek, funkcióikat tekintve nem arra tervezték ezeket, hogy évente százezres tömeget fogadjanak. A magas látogatottság növeli a fertőzésveszélyt, ugyanakkor az örökség bemutatása egy közgyűjtemény esetén kiemelt feladat. A szakértők szerint a megoldás a folyamatos figyelem és prevenció fenntartása. A tárgyakat rendszeresen mozgatni, a könyveket forgatni szükséges. Ha fertőzésre utaló nyomot találnak, akkor azt azonnal monitorozni kell. A múzeumi gyűjteményekben egyre nagyobb hangsúlyt kap az integrált műtárgyvédelmi szemlélet, amely a reaktív védőszeres kezelések vagy mérgező anyagok használata helyett a megelőző ellenőrzésre, elkülönítésre, lokális intézkedésekre épít. Így hosszabb távon fenntartható a gyűjtemények kielégítő állapota, és célzottan reagálhatnak a fertőzésekre.
Pannonhalmán is erre a szemléletre kell majd törekedni. A teremkönyvtár hatalmas felületű fabútorzatának – megelőző és fertőzést megszüntető – fertőtlenítése hatalmas erőfeszítéseket igényelt. Csak néhány számadat ennek érzékeltetésére: 2200 folyóméternyi polc 1100 négyzetméternyi felületét kezelték, a hozzá tartozó bútorok oldal- és hátlapjai további 500 négyzetmétert jelentettek. A felületeket négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre kenték le kétféle – megelőző és fertőzéseket megszüntető – hatóanyagot tartalmazó védőszerrel. Nagyon pontosan kiszámolt vegyszermennyiségeket kellett felhordani a felületekre. A történelmi helyszín adottságai miatt a munka különösen nehéz volt. Eleve fokozottan ügyelni kellett az óriás nejlonbuborékokba csomagolt könyvekre. A polcok jó része karzatról, létráról elérhető csak, ami tovább nehezítette a munkát. A kétszáz éves bútorok felületkezelése, lakkozása különösen érzékeny az oldószerekre – itt nem lehet hibázni.
Pannonhalmán oldószeres, biocid tartalmú faanyagvédőszert alkalmaztak – annyiban továbbfejlesztve az eljárást, hogy a polcokat fekete nejlonnal letakarva egyúttal lokális gázosítást is végeztek, amivel növelték a védőszer hatékonyságát. A felvitt mennyiség kétszáz gramm négyzetméterenként, ami már kellő mélységben beszívódik a fa szerkezetébe. Nagyságrendileg 300 kilogramm védőszert vittek fel a polcokra.
A teljes képhez tartozik, hogy Árpád és kollégái nem sokra mentek volna a főapátság takarítócsapatának fontos és lelkes munkája nélkül. Kijelenthető, hogy a siker az alapos takarítástól indul, mert a polcokon lerakódott por 80 százaléka szerves anyag, ami például a már említett penészgombák, rovarok táptalaját jelentheti. A megfelelő előzetes portalanítás, takarítás nélkül a faanyagvédelmi munka szinte semmit sem érne. A restaurátorok által megóvott könyvállomány így már egy védett és tiszta felületre kerülhet vissza.
A faanyagvédelmi szakértő szerint a klímaváltozás okozta változások és új fajok megjelenése miatt a tárolási körülmények egyre nagyobb kockázatot jelentenek. A műemléki gyűjteményekben – könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban – ugyanis folyamatosan jelen vannak a károkozók. Az már érdekesebb, hogy ismerve a rovarok életciklusait, tudjuk, hogy gyakran gradációra hajlamos fajokról van szó; ami azt jelenti, hogy bizonyos időszakonként kiugró egyedszám-növekedésre kell számítani. Bár a jelenség előrejelezhető, a megelőzés és a folyamatos monitorozás elengedhetetlen, különben egy berobbanó gradációs fertőzés súlyos károkat okozhat a műtárgyállományban.
Forrás: Pannonhalmi Főapátság / Magyar Kurír
