Mindenszentek és halottak napja felé közeledve minden évben többet foglalkozunk a gyásszal, az elmúlással. Molnár Réka-Mónika gyógypedagógus ahhoz nyújt segítséget, hogyan beszéljünk az elmúlásról a gyerekek nyelvén.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu a világ legmagasabb hegyének tövében. A falu fölött minden éjjel hatalmas, fényes Hold kelt fel, és az emberek úgy hitték, hogy a Holdban él egy titokzatos öreg, aki halkan énekel a fényesen ragyogó álmos csillagoknak. Ebben a faluban élt egy kisfiú, Misu, aki nagyon szerette a nagytatáját. A nagytatája mesélt neki minden este, a madarak nyelvéről, a szél táncáról, és arról is, hogy mi történik, amikor egy lélek elhagyja ezt a világot.
– És hova megy a lélek, nagytata? – kérdezte egyszer Misu.
A nagytata mosolygott, de a szeme mélyén ott ült valami halk szomorúság.
– Van egy holdhinta fent az égen – mondta halkan. Amikor valakinek lejár az ideje itt, a Földön, a lelke felszáll arra a hintára. Az a hinta nem előre-hátra leng, mint a miénk, hanem időn és emléken keresztül. És ott fent, a Mennyországban, ahol már nincs fájdalom, csak fény és béke, az ember lelke újra könnyű lesz. Olyan könnyű, mint a szél suttogása hajnalban. Misu elképzelte a holdhintát a Mennyországban: ezüstből fonták, felhők tartják, és csillagfényből van az ülőkéje. Nem sokkal ezután a nagytata megbetegedett. Már nem mesélt esténként, csak halkan lélegzett, mint egy elfáradt fa, ami lehajtja az ágait. Egy napon aztán csend lett. Olyan mély és tiszta csend, amit csak a szív tud meghallani. Misu sírt. Nagyon sírt. Kisírta a fájdalomkönnyeit. És este, amikor az ég sötétkékbe öltözött, kiment a ház elé, és felnézett a Holdra. És akkor… meglátta. Egy ezüst hinta ringott halkan a Hold peremén. A hintán egy öregember ült és integetett. Nem szóval, hanem mosollyal. Azzal a mosollyal, amit Misu olyan jól ismert…
Ahhoz, hogy Misu nagytatája hitelesen tudjon válaszolni a halállal kapcsolatos kérdésekre, elsősorban neki magának kellett belső békére jutnia az elmúlás gondolatával. Amíg mi, felnőttek, félelemmel vagy bizonytalansággal fordulunk az élet végessége felé, addig nehéz őszintén és megnyugtatóan beszélni róla a gyerekeknek is. Ez a belső béke gyakran a hitből, az isteni gondviselésbe vetett bizalomból fakad. Mert aki Istenbe kapaszkodik, az nem a halálra, hanem az életre tekint, arra az örök és megtartó életre, amelyben a veszteség nem vég, hanem átalakulás. Ezt az üzenetet a mesék nyelve is képes közvetíteni, képekben, szimbólumokban, lélekhez szóló történetekben. A gyerekek kérdéseire pedig mindig annyit érdemes válaszolni, amennyit ők valóban kérdeznek, az ő tempójukban, az ő világuk nyelvén. Amikor egy szeretett nagyszülő, vagy közeli hozzátartozó meghal, gyakori jelenség, hogy jó szándékból, féltésből egyszerűsítenek vagy elhallgatják a valóságot. Ez a fajta hozzáállás, többet árt, mint használ. A gyerekek rendkívül érzékenyek, érzik a veszteséget, a szomorúságot, még ha titkoljuk, akkor is. Ha nem kapnak őszinte, koruknak megfelelő választ, akkor a saját fantáziájuk töltheti ki azt a bizonyos űrt, ami sokszor félelmetesebb, mint a valóság. Ugyanakkor vigyázni kell a metaforákkal és az elutazott, elköltözött kifejezésekkel, mert a gyerek várni fogja, hiszen, aki elutazik, egyszer vissza is jön. Helyette fontos, hogy szeretettel, a gyermek igényeire figyelve, akár összebújva így fogalmazzunk: „A nagytata meghalt. Ez azt jelenti, hogy a teste már nem él, nem mozog és nem beszél többé. A lelke azonban tovább él, és a jó Istenhez költözött. Amikor hiányzik, becsukhatod a szemed, és gondolhatsz rá: a közös játékokra, nevetésekre, minden kedves emlékre. Így ő mindig a szívedben marad.”
A gyerekek is tudnak gyászolni, ahogy a felnőtteknek, úgy nekik is szükségük van rá. Ha „megvédjük” őket a fájdalomtól, valójában elzárjuk őket a feldolgozás lehetőségétől is. Nem a haláltól kell félteni a gyerekeket, hanem attól, hogy egyedül maradjanak a kérdéseikkel. A halál az élet része, kéz a kézben jár az élettel. A gyászban a legnagyobb ajándék, amit egy felnőtt adhat a gyermeknek, az igazság, szeretettel kimondva, mesébe szőve. A mesék világa nem ijeszt, hanem vezet. Segít megélni a veszteséget és közben emlékeztet arra is, hogy az, akit szerettünk, nem tűnik el nyomtalanul: tovább él bennünk, emlékeinkben, történeteinkben, szívünk mélyén. Számos kortásrs gyermekirodalmi mű és népmese foglalkozik érzékenyen, mégis érthetően az elmúlás témájával. Szavak nélkül gyógyítanak, utat mutatnak, megtartanak. Ilyen például A láthatatlan fonal című mesekönyv, amely érzékenyen és megnyugtató módon segít megérteni, hogy a szeretet nem szakad meg akkor sem, ha már nem lehetünk együtt fizikailag. Ugyanígy említésre méltó Bajzáth Mária Gingalló című kötete, amely gazdag népmesegyűjtemény, és külön jelöli azokat a történeteket, amelyek az elmúlás, veszteség, gyász témáját dolgozzák fel. Ezek a mesék segítenek a gyermekeknek értelmezni az élet körforgását, és biztonságos módon kapcsolódni a halál gondolatához.
Misu nem félt többé. Tudta, hogy a nagytatája jól van. Hogy ott fent most is mesél a csillagoknak, a szellőknek, a fák levelének. És ha nagyon figyel, néha még hallani is véli az esti mesét, amit már nem a földről, hanem a Mennyországból mesélnek. És így lett, hogy a holdhinta nemcsak a nagytatáé lett, hanem mindenkié, aki valaha szeretett valakit és búcsúznia kellett. Mert az, akit szeretünk, örökké él a szívünkben, sosem tűnik el…
Molnár Réka-Mónika gyógypedagógus, logopédus
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/44-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (összeállította: Molnár-Gál Katalin).
