Mindenszentek és halottak napja felé közeledve minden évben többet foglalkozunk a gyásszal, az elmúlással. Habár sokszor hallottuk már veszteséget átélve, hogy az idő majd mindent megold, Darvas Piroska segítő nővér is azt vallja, az idő önmagában nem old meg semmit. Így írásában elkalauzol a hétköznapi veszteségek, a gyász folyamatában, s kapaszkodókat is nyújt veszteségek idejére.
Vannak veszteségek, amelyek gyakran érintik mindennapi életünket, stresszesek leszünk tőle, frusztrálnak bennünket, és mégsem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, nem figyelünk arra, hogy tudatosítsuk: ez most egy veszteség, és gyászt von maga után, ami megmutatkozik az érzelmi, a fizikai és a lelkivilágomban egyaránt, és egy bizonyos viselkedést vált ki belőlem, megváltoztat valamit bennem és körülöttem. Ahhoz, hogy érthetőbb legyen, mire is gondolok, elkezdek egy listát a hétköznapi veszteségekről, amelyekkel bizonyára már mindannyian találkoztunk. Ezt a listát mindenki tudná folytatni talán vég nélkül:
- elveszítettem a kulcsaimat vagy a pénztárcámat,
- elfelejtettem határidőket vagy elrontottam feladatokat,
- elveszítettem vagy elromlottak tárgyak, például a telefonom, a szemüvegem,
- lekéstem valamelyik tömegközlekedési eszközt,
- elvesztettem a kabátom, elszakadt valamelyik kedvenc ruhadarabom, levált a cipőm talpa,
- kifolyt a kávém, kiömlött a levesem,
- elveszettem vagy elrontottam egy személyes dokumentumot vagy értékeket,
- elveszítettem időt vagy lehetőséget, például kihagytam egy eseményt vagy találkozót,
- sértő vagy kellemetlen szituációkba kerültem, például félreértés vagy rossz kommunikáció miatt.
Mit is nevezünk veszteségnek?
A veszteség alatt leggyakrabban a halál okozta veszteségre gondolunk, egy szeretett személy elvesztését értjük, azonban valójában annak tekinthető bárminek az elvesztése, amely pszichológiai, fizikai vagy érzelmi szempontból fontos volt számunkra, ahogyan ezt az előbbi lista is mutatja. És talán bővítem én magam a fenti listát életünk kialakított, nyugodt ritmusát felborító veszteségekkel, ilyen lehet például a munkánk vagy az otthonunk elvesztése, szakítás vagy válás, de akár valamilyen súlyos, krónikus betegség vagy fogyatékosság is, amely bennünket vagy a környezetünkben lévő, számunkra fontos személyt érint. Előfordulhatnak létezésünkkel, megélhetésünkkel kapcsolatos veszteségek is életünk során (pl. pozíció, tulajdon vagy közösség, hagyományok elvesztése), vagy olyan esetek, melyek során pszichológiai veszteség ér bennünket (pl. önbizalom, remények, vágyak elvesztése vagy bántalmazás).
Minden veszteséggel együtt jár a gyász. Nem mondhatjuk: semmiség, nem kell törődni azzal, hogy ha a vendéglő fogasán felejtette valaki a sálját. Sokkal nagyobb veszteség, ha a telefonját felejtette valaki a buszon. De még ez is semmi ahhoz képest, hogy az orvos rákos daganattal diagnosztizált valakit. A veszteséggel járó gyász mindig egyéni és mindig érzelmekben nyilvánul meg, például fájdalom, düh, bűntudat, vágyakozás, megkönnyebbülés, félelem, reménytelenség. Ezen érzések közül mindenképp jelentkezik néhány, akár a sálamat, akár a telefonomat veszítettem el, akár az egészségemet. Azért sem bagatellizálhatunk el egy veszteséget, mert gyakran a sál nem csak egy sál, hanem lehet, hogy tragikus körülmények között elveszített személy emlékét őrzöm általa. Vagy lehet, hogy egész nyári munkám, fáradságom, feláldozott nyaralásom van a telefonom mögött. A szakemberek primer és szekunder veszteségről beszélnek. A primer veszteség előbbi példánkból a sál. A szekunder veszteségnél egy egész lista létezik, amit jó tudatosítani, ha meg akarjuk érteni, miért került válságba az életem az adott helyzetben, és hogyan tudnám ezt feldolgozni.
Mit nevezünk gyásznak?
Szeretem, ahogyan Verena Kast megfogalmazza: „Gyásznak nevezzük azt az érzést, amelyet valamilyen érték elvesztésének az élménye vált ki belőlünk. Átadva magunkat a gyász érzésének, olyan lelki folyamat kezdődik el bennünk, amely képessé tesz rá, hogy el tudjunk szakadni attól, amit elveszítettünk, és bár tudomásul vesszük és elfogadjuk a veszteséget, mégis a lehető legtöbbet őrizzük meg és vigyük magunkkal jövőbeli életünkbe a veszteség által megszakadt emberi kapcsolatból és élethelyzetből.” Tehát a gyász egy természetes reakció egy veszteségre, amelyet nem minősíthetünk, nem bagatellizálhatunk. A gyász segít feldolgozni a veszteséget, amennyiben e folyamat során emlékeket őrzünk meg és engedünk el. A gyászfolyamat során kialakul egy új, belső struktúra a veszteség okozta káosz helyén. A gyászfolyamatban újrarendeződnek a kapcsolataink, teret nyit az önreflexiónak, és elindít a fejlődés útján. Megnyitja a kaput egy új élet kezdetének. Mindenképp fontos teret adni a gyásznak, bármilyen veszteség is ért bennünket. Ha elnyomjuk, nyugtalanságot, depressziót okozhat, pszichoszomatikus panaszokat idézhet elő (pl. étvágytalanság, emésztési problémák, alvászavar stb.). A gyász nem betegség, de azzá válhat, vallják szakemberek és ez a saját tapasztalom is, embereket kísérve a legkülönbözőbb veszteségeik útján.
Mi segít a gyászban?
Mindenki másképp él meg egy veszteséget és másként gyászol. Fontos ezért, hogy mindenki megtalálja a saját útját. Az első lépésként, azt gondolom, engedjük meg magunknak, hogy minden érzelmet megtapasztalhassunk. Itt is érvényes, amit Mustó Péter jezsuita oly sokszor hangsúlyozott: „ami van, annak szabad lennie”. Még az olyan ellentmondásos dolgoknak is, mint a nevetés vagy a csend, a harag és a könnyek. A testmozgás nagyban oldja a felszültséget, a természetnek megnyugtató hatása van a lelkünkre, idegrendszerünkre, tehát érdemes időt szentelni sétára, szaladni, úszni, szemlélni a természetet. Gyászunkban nagy segítséget jelent, ha ki tudjuk mondani azt, ami foglalkoztat bennünket. Jól jön ilyenkor egy baráti beszélgetés, egy lelkigondozó, lelkikísérő megkeresése, egy csoport támogatása. A rituálék fontos szerepet játszanak a gyászfeldolgozásban, annak függvényében, hogy épp milyen veszteség ért bennünket, és itt nagyon kreatív ötleteknek adhatunk teret.
Ismételten hangsúlyozom, hogy mindenki úgy éli meg a veszteséget és az ezzel járó gyászt, ahogy az ő személyiségéhez a legközelebb áll. Nemek között is vannak különbségek abban, hogyan kezelik, hogyan élik meg például a férfiak a gyászt: ők inkább tettekkel, mint szavakkal dolgozzák fel a veszteséget. Gyakrabban húzódnak vissza, kevesebbet beszélnek az érzéseikről, és megpróbálják a gyászukat a mindennapi élet tevékenységeiben levezetni – munka vagy egyéb tevékenységek révén. A nők nagyobb valószínűséggel fejezik ki az érzéseiket, könnyebben osztják meg magukat, és inkább keresik a társas közelséget. Mindkét forma egyformán érvényes. A legfontosabb, hogy minden egyes ember útja teret kapjon, és ez legyen elismerve.
Adjunk magunknak szüneteket, hogy fellélegezhessünk, elmélkedhessünk és imádkozhassunk életünk valóságával. A „vigyázz magadra” jó tanács azt is jelentheti, hogy igyekszem többet pihenni és eleget aludni. Mindez erőt ad. Ha eleget eszem és iszom a nap folyamán, a testem is feltöltődhet, de ez külön odafigyelést igényel. Ismert biztató kijelentés, hogy „az idő mindent megold”. Alapjában véve az idő maga nem old meg semmit. De ha türelmes vagyok, időt adok magamnak, és ebben az időben együttérző vagyok saját magammal, abban gyógyul a testem és a lelkem.
Elisabeth Kübler-Ross a gyász folyamatában öt szakaszt nevez meg, amelyet mindenki, aki a halál okozta veszteség folytán gyászol, átél, megél. Én most mindegyik fázishoz néhány olyan mondatot szeretnék írni, amelyeket mi magunk szoktunk gondolni vagy kimondani az egyes fázisokban. Ezek a mondatok nem csak a halál okozta veszteség kapcsán vannak így bennünk, hanem bármilyen „kisebb-nagyobb”, „hétköznapi” veszteség kapcsán is elhangzanak. Hasonlóan megfogalmazok olyan mondatokat is, amelyek a környezetünk részéről hangzanak el és többnyire nem segítenek. Azzal a céllal teszem ezt, hogy segítség legyen a hétköznapokban könnyebben felismerni, ha ezeket mondjuk vagy halljuk, hogy épp egy veszteség kapcsán gyászt élünk meg és most épp melyik fázisban vagyunk. A tudatosítással már jóval közelebb kerülhetünk a továbblépéshez.
- Elutasítás és izoláció
Kifejezések, mondatok, amikor nem akarjuk elfogadni a veszteséget:
- „Ez nem lehet igaz, biztos tévedés, még nem történhetett meg.”
- „Ez csak egy rossz álom, majd felébredek.”
- „Még nem tudom elhinni, hogy ez velem megtörtént.”
- „Ez nem lehet így, biztosan félreértés.”
Bagatellizáló mondatok a környezet részéről, amelyek nem veszik figyelembe a veszteség súlyát:
- „Nézd csak, ez nem olyan nagy dolog, mindenki átesik rajta.”
- „Ne aggódj, ez csak egy kis probléma, hamar túlleszel rajta.”
- „Nem kell túlzásokba esni, az élet megy tovább.”
- „Majd lesz másik, ne törődj vele annyira.”
- „Egy kis bánat mindenkivel jár, nem kell ennyire megkeseredni.”
- „Az élet tele van veszteségekkel, ez csak egy újabb fejezet.”
2. Düh és harag
Kifejezések, mondatok, amikor a veszteség miatt dühösek vagyunk:
- „Miért pont én? Ez igazságtalan!”
- „Ki tehet róla? Ki a hibás?”
- „Miért pont velem kellett így történnie?”
- „Ez nem fair, nem érdemlem meg ezt!”
Bagatellizáló vagy meg nem értő mondatok a környezet részéről:
- „Nyugi, ez nem akkora baj, majd megoldod, mit dühöngsz?”
- „Ne idegeskedj, ez csak egy apró dolog.”
- „Látod, mindenki átmegy ilyeneken, nem kell túlreagálni.”
- „Egy kis düh nem árt, a lényeg, hogy túl vagy rajta.”
- „Ne hagyd, hogy ez így feldühítsen, minden rendben lesz.”
- „Néha az élet igazságtalan, de nem érdemes ezen rágódni.”
3. Alkudozás
Kifejezések, mondatok, amikor próbálunk értelmet találni vagy alkudozni:
- „Ha csak még egy kicsit visszafordulna, minden rendben lenne.”
- „Bárcsak visszafordíthatnám az időt, akkor nem történne meg.”
- „Lehet, hogy ez csak egy próba, amit ki kell állni.”
- „Hiszek abban, hogy van értelme ennek, keresem a választ.”
- „Ha meg tudnám változtatni, megtenném, de nem tudom, mit tegyek.”
- „Lehet, hogy ez az életem része, de akkor is nehéz elfogadni.”
Istenhez fordulás:
- „Kérlek, segíts nekem megérteni, miért történt ez.”
- „Kérlek, adj erőt, hogy túléljem ezt a nehéz időszakot.”
- „Talán van valami értelme ennek, amit még nem látok.”
4. Depresszió
Kifejezések, mondatok, amelyek tükrözik a lehangoltságot, szomorúságot:
- „Minden olyan más most, mintha nem is az én életem lenne.”
- „Csak a régi szép emlékek maradtak meg, másra nincs is energiám.”
- „Minden nap nehéz felkelni, az egészet csak át kell vészelni.”
- „Egyedül vagyok, senki sem ért meg engem.”
- „Minden elveszett, nincs értelme tovább próbálkozni.”
- „Csak az emlékek maradnak, de azok is fájnak.”
Bagatellizáló vagy meg nem értő környezeti megnyilvánulások:
- „Ez csak egy rossz nap, majd elmúlik.”
- „Ne légy túl szomorú, mindenki átmegy ilyeneken.”
- „Vedd könnyedén, nem kell mindig ennyire beleélni magad.”
- „Néha az élet ilyen, nem kell túl komolyan venni.”
5. Belenyugvás
Kifejezések, mondatok, amikor elfogadjuk a veszteséget és a változást:
- „Elfogadom, hogy ez az élet része, és tovább kell lépni.”
- „Bár fáj, tudom, hogy idővel könnyebb lesz.”
- „Most már megértettem, hogy ez történt és próbálok továbblépni.”
- „Lassan megtalálom az új egyensúlyt és a békét.”
- „Bár fáj, de már nem azonosítom magam a veszteséggel.”
- „Képes vagyok rá, hogy újraépítsem az életemet.”
Környezet vagy saját megnyilvánulások, amelyek támogatják a belenyugvást:
- „Idővel minden könnyebbé válik.”
- „Fontos, hogy ne ragadj meg a múltban, hanem előre tekints.”
- „Tudom, hogy ez nem könnyű, de te már haladsz az úton.”
- „Most már inkább a jövőre koncentrálok.”
Darvas Piroska sa
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/44-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (összeállította: Molnár-Gál Katalin).
