A Gyulafehérvári Caritas fennállásának 35. évfordulója alkalmából jelent meg a Válj emberré! kötet Balázs Katalin riportjaival. Azonban a könyvben sorakozó történetek közül hiányzott egy, jelesül a kérdezőé, ismerte fel Pfemeter Mária. Ő teremtett alkalmat arra, hogy az olvasók megismerhessék Balázs Katalin Caritas-történetét.
A Caritas 35 éves jubileumára Gyulafehérvárra tartottunk busszal. Csíkszeredából nagyjából öt óra az út, és mivel nem volt padtársam, ritka, csendes időm akadt. A jubileum alkalmával kaptuk meg ajándékba Balázs Katalin Válj emberré! című kötetét, és én az egész visszautat azzal töltöttem, hogy elolvastam elejétől a végéig. Sok történetet már korábbról ismertem, de most, ahogy haladtam előre, éreztem, hogy valami hiányzik. Ott voltak a történetek, a hangok, az emberek – de hiányzott a kotta, ami ezeket a dallamokat összefogja. A szerző. Ott, a buszon írtam neki egy üzenetet: „Kati, ebből a könyvből hiányzik egy történet – a tied.”
Nem sokkal később, a Jakab Antal Ház kávézójában ültünk le beszélgetni. Fordított helyzet volt: ezúttal nem ő kérdezett, hanem én. Idegen, izgalmas volt nekem e szerepben, eddig mindig menekültem a másik oldalról is. Kati, aki újságíróként, szerzőként és PR-munkatársként dolgozik a Caritasnál, nevetve mondta: „Azt hittem, ez a hirtelen lelkesedésed el fog múlni. De amikor kitartóan kérdezted, hogy mikor találkozunk, akkor már tudtam, hogy beszélgetni fogunk.”
Balázs Katalin a Caritas riportköteteinek – Van emberem és Válj emberré! – szerzője, akinek írásai egyszerre dokumentumok és vallomások. A mostani kötet nemcsak a szervezet történeteit őrzi, hanem közösségi tükör is. Azt mutatja meg, hogy mit jelent együtt, ilyen sokszínűen, ekkora szabadságban dolgozni, élni. Hogyha ezt megérzi az olvasó, akkor talán ő is könnyebben kapcsolódik a Caritas által képviselt értékekhez – legyen munkatárs, kliens, hozzátartozó vagy nyílt szívű érdeklődő.
A szó ereje
Kati története közel harminc évvel ezelőtt kezdődött, egy Gyergyói Kisújság nevű szerkesztőségben.
„Egy baráti körben a lap korábbi főszerkesztője egyszer azt mondta, hogy szerinte belőlem jó újságíró lenne… pedig egy írásomat sem látta. Két nap múlva bementem a szerkesztőségbe, és azt mondtam: én itt akarok dolgozni. Az akkori előjáró, Lukács János azt mondta, elhiszi, de egyszer írjak valamit. Megkérdezte, miről írnék, és én azt válaszoltam: logopédusról. Elmentem, interjút készítettem, írógépen megírtam, bevittem, és azt mondta: gyere be próbaidőre.”
Innen indult a pályája, és ahogy ő mondja, hamar ráérzett, milyen erővel tud hatni a szó. A Kisújság lapjain keresztül gyűjtéseket szerveztek, emberek életén tudtak segíteni. „A gyergyóiak hittek bennünk. Ha leírtuk, hogy valakinek műtétre lenne szüksége, pénzt hoztak, belepótoltak, ha azt írtuk, egy családnak lyukas a háza teteje, kalákát szerveztek a tető befoltozására, segítettek. A szó közösséget teremtett.”
A Caritasnál megtalált szabadság
A pálya évei alatt rádiózott, tévézett, napilapnál és hetilapnál dolgozott. Egy idő után azonban azt érezte, hogy az a fajta újságírás, amit végez, már nem adja meg azt az írói szabadságot, amire vágyott.
„Márton Andrással (a Gyulafehérvári Caritas igazgatója – szerk.) korábban készítettem interjút. Amikor újra találkoztunk, azt mondtam: nektek rám szükségetek van. Azt válaszolta, hogy eddig ezt ő nem tudta, de ha így mondom, akkor beszéljük meg, ő is egyeztet az igazgatótanáccsal.”
Így került a Caritashoz – először a 30 éves jubileumi riportkötet szerzőjeként, és ehhez társították a gyergyói régiós PR-feladatokat. „Azt a szabadságot kaptam meg, hogy „te csak alkoss”, és azt a bizalmat, hogy az jó lesz. Megengedhettem magamnak, hogy akkor írjak, amikor akarok, akkor menjek terepre, amikor nekem és az alanyaimnak jó. Elküldhettem előre a kérdéseket, volt idejük gondolkodni, rákészülni a beszélgetésekre, a kész írást először nekik mutattam meg.”
Ez a bizalom és alkotói tér hozta létre a két kötetet: a Van emberem és a Válj emberré! címűt. Az utóbbi címválasztás a limburgi püspök, Franz Kamphaus gondolatára utal: „Cselekedj úgy, mint Isten – válj emberré!”
„Ez nem visszafelé tekintés – nem az, hogy mi lehettem volna, hanem hogy mivé kell válnom ezután. Akkor vagy ember, ha felteszed a kérdést: vajon Isten most mit tenne? És ahhoz próbálsz közelíteni.”
Minden riportnak van egy dallama
Kati mindig előre összeírja a kérdéseit. „Mai napig megírom a kérdéseket, sokszor a válaszokat is előre sejtem, de amikor leülünk beszélgetni, és a harmadik kérdést felteszem, kiderül, hogy teljesen másról fog szólni a beszélgetés. És akkor jön az, ami meglep emberként, szakemberként, fordulatot vesz az eltervezett cselekmény.”
A riportok számára nemcsak szövegek, zenéjük is van. „Minden riportnak van egy dallama, ami úgymond magától megszületik. Ha valaki később belenyúl a szövegembe, vérre menő harcot folytatok, mert a történet a változtatástól kiesik a ritmusból. Mindig olyan, mintha diktálnák nekem. Egy lendületből írom meg, és amikor kész, pontot teszek a végére. Néha én is rácsodálkozom: ezt tényleg én írtam?”
A dallam nemcsak írói kép, hanem gondolkodásmód is. Krasznahorkaitól hallotta először, és azóta is vezérfonalként kíséri. Ugyanilyen tudatos elem az is, hogy minden riport után üres hely marad a kötetben. „Nem véletlen. Az az olvasó helye, hogy legyen ideje hatni a történetnek, továbbgondolhassa, saját életére vetíthesse. Az a csend, ahol az olvasó is meghallhatja a saját dallamát.”
A láthatatlan mesélő és a történetek hatása
Bár írásaiban többnyire háttérben marad, azt mondja: „Tulajdonképpen minden riportban én vagyok előtérben. Én döntöm el, mit hagyok ki, merre vezetem. Ez egy folyamatos befolyásolás… de nem manipulálás.” Láthatatlan, mégis jelen van – a ritmusban, a szavak mögött.
És ez a jelenlét nemcsak szerkesztői, hanem emberi is. Kati minden történetet hazavisz magával. „Ezek mély beszélgetések, sokszor nehéz sorsok. Amikor elbúcsúzom valakitől, magammal viszem, és este a vacsoránál ki kell beszéljem magamból. Régen a szerkesztőségben oldottuk a feszültséget, ma a családom hallgatja végig, hol jártam aznap.”
Az érzelmi feloldást igazán az hozza, ha látja, hogy a szövegek hatnak. „Volt, hogy az olvasószerkesztő elolvasta a riportot, majd letett a gépem mellé egy százlejest: ezt pótold bele. Vagy ilyen volt például Csabika története, a mikházi kisfiúé, aki korábban csak csípett, rúgott, harapott. A fejlesztések hatására ma már kerek mondatokban beszél. Az édesapja éjszaka dolgozik egy pékségben, hogy nappal őt vihesse fejlesztésre. Azt mondta egyszer: „ha nincs nagyon hideg, akkor alszom két órát az autóban. Ha hideg van, akkor sétálok, hogy ne fázzak.” Ez az apa, aki alig pihen, ottjártamkor büszkén mutatta, hogy sikerült annyit spórolniuk, hogy elkezdték a ház szigetelését. A folytatáshoz kalákát szervez hétvégére. Még nem tudta, miből lesz ebéd.”
És a történet itt sem állt meg. Csabika édesanyjának gyógyszereket írtak ki. Csak az olcsóbbakat tudta megvásárolni. Amikor Kati bement a csomafalvi patikába, a tulajdonos ránézett, és csak annyit kérdezett: „Ezeket nem magadnak veszed, ugye? Kinek gyűjtesz?” Miután meghallotta a történetet, azt mondta: „Várj, én is pótolok bele.” Adott még vitamint, egy sampont a serdülő lánynak, és kereste a megoldást további támogatásokra. Később egy remetei személy elolvasta Csabikáék történetét, összefogott pár társával, ajándékkal érkeztek meg a mikházi családhoz.
Ez a dallam így folytatódik tovább – az emberekben, akik olvasnak, megérintődnek, és tesznek valamit. Mert a jó történetek nem záródnak le a pontnál.
„Ezek vagyunk mi” – az emberség dallama
A Válj emberré! kötet nemcsak történetek gyűjteménye, hanem közösségi tükör is. „Azt remélem, hogy ezt a könyvet a Caritas új kollégái is a kezükbe kapják majd, hogy tudják: ezek vagyunk mi. Nem a fizetésért választja az ember ezt a munkát, hanem azért, mert itt lehet emberként működni. Mert itt az emberség megelőzi a szakmaiságot.”
Ez a felismerés az, ami összeköti a történeteket és a szerzőt is a szereplőkkel. A segítői munkák mind ugyanazt az alapdallamot játsszák: az ember felé fordulást. „Ha nincsen emberség, a szakmai tudás önmagában nem elég. A kötetben nincsenek olyanok, akik csak jó szakemberek, hanem jó emberek, akik ezáltal a szakmájukban is jók tudnak lenni.”
Vissza a buszra
Amikor azon az októberi délutánon a buszon olvastam a kötetet, még úgy éreztem, valami hiányzik. A történetek után ott maradt a fehér hely, benne a csend. Most, hogy Katival leültünk beszélgetni, ez a hiány betöltődött – és a csend dallammá változott.
A történet megszületett, és vele együtt a kérdés is, amit Kati minden riport végén otthagy az olvasónak: „És te, te hogy vagy most? Hallod a dallamot? Hogy folytatódik ez a te történetedben?”
Pfemeter Mária / Gyulafehérvári Caritas
