Egy közösség életében mindig különleges pillanat, amikor valaki kimondja az igent. Szeles Judit testvér nemrég tette le első fogadalmát a Szociális Testvérek Társaságában. Útja a szerzetesség felé nem egy hirtelen döntés volt, hanem sok olvasás, belső vágyakozás és évekig tartó „Isten-nyomozás” gyümölcse. Ismerjék meg őt, életét, emberközelben SZELES JUDIT SSS.
Mutatkozzon be röviden! Honnan származik? Milyen a családi háttere? Milyen tanulmányokat folytatott?
1978-ban születtem Szentegyházán, katolikus családban. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyartanári diplomát szereztem, az egyetem óta tanárként dolgozom.
Hogyan született meg önben a hivatás gondolata?
Körülbelül hetedik osztályos lehettem, amikor felmerült bennem a szerzetesség gondolata. Akkoriban azt hittem, hogy ez csak gyermeki álmodozás, hiszen nem volt semmi valóságalapja. Templomba ritkán jártam, sőt apácát sem láttam élőben, csak képeskönyvben. Viszont egy mély honvágy volt bennem Isten után, egy bizonyosság, hogy hozzá tartozom. Imádkozni nem tudtam, de folyamatosan beszéltem Istenhez. Gyermekkorom óta titokban „nyomoztam” Isten után: elolvastam minden olyan könyvet, újságot, aminek valami köze volt Istenhez vagy azokhoz az emberekhez, akik őt keresték, az ő útján jártak.
Volt-e valamilyen meghatározó élménye vagy találkozása, ami a döntéséhez vezetett?
Gyermekkoromban nagy hatással volt rám Szent Margit alakja, akit először Gárdonyi és Kodolányi regényéből ismertem meg, majd gyorsan elolvastam a Marcellus által írt Szent Margit-legendát is, amit otthon a polcon találtam meg egy olyan könyvben, amelyben a középkor irodalmához tartozó szövegek voltak. (A szüleim sokat olvastak, rengeteg könyvünk volt otthon.) Novíciaként Budapesten éltem egy évig. Isten ajándékaként fogadtam, hogy több alkalommal üldögélhettem a Margit-szigeten, az egykori domonkos kolostor romjainál, ahol hajdan Szent Margit is élt. Úgy éreztem, Isten nagyon ismer engem, és sokszor úgy közeledik hozzám, hogy megértsem, hogy velem van.
Igen, valóban „nyomoztam Isten után” az irodalomban. Az évek folyamán sok olyan könyvre bukkantam rá, amelyeket nem kimondottan katolikus szerzők írtak, viszont jól meg tudták ragadni az ember vágyakozását Isten után. Így találtam rá Nikosz Kazantzakisz Isten szegénykéje című könyvére, amely a középkor legnépszerűbb szentjéről, Assisi Szent Ferencről szól. A regényben Ferenc nem jámbor, eszményített személy, hanem hús-vér ember, aki naponta megküzd önmagával, és aki élete végéig egyszerre érzi ég és föld vonzását. De elgondolkodtatott Mark Salzman (Éber álom) karmelita nővére is, aki egy betegség által tapasztalja meg Isten nagyon személyes jelenlétét az életében, majd gyógyulása után folytatja a megszokott, egyhangú életét a hit útján járva. Szintén egyetemistaként kaptam elolvasásra kölcsön az Isten a metrón (Gilbert le Mouel) könyvecskét. Akkoriban sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy Istennel találkozom abban az emberben, akivel éppen beszélgetek. De jól szórakoztam Christopher Moore történetén is, aki fekete, abszurd humorral, de nagy szeretettel és empátiával írja le Jézus életét és kapcsolatát a környezetével. A történet természetesen szigorúan fikció, nem is szoktam ajánlgatni ezt a könyvet senkinek, csak a testvéremnek, Évikének adtam oda.
Az első Szentírást (Károli Gáspár-fordítás volt) gyermekként egy baptista rokonomtól kaptam ajándékba, Mari nénitől. Elsőéves egyetemistaként, már Kolozsváron vásároltam katolikus, új fordítású Szentírást.
Hogyan született meg önben a hivatás gondolata?
Az évek folyamán kialakult bennem egy érzék, hogy gyorsan és szinte ösztönösen felismerjem azokat az embereket a környezetemben, akik szorosan Istenhez tartoznak. Mindez nem volt tudatos számomra, csak nagyon természetes.
Az érettségi után volt néhány próbálkozásom, hogy belépjek valamelyik szerzetesrendbe, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel. Majd édesanyám ösztönzésére felvételiztem az egyetemre, ahol Gábor Csilla testvér a tanárom volt. Nagyon szerettem az óráit, később ő lett a tanári példaképem. Tűz volt benne és lelkesedés, az egész lénye benne volt a tanításban. Az egyetemi éveim alatt soha nem beszéltem Csilla testvérrel személyesen. De amit és ahogyan tanított, az tovább élt bennem. Tanárként én is arra törekedtem, hogy mindazt, amit teszek, belső meggyőződésből, lelkesen tegyem.
Meséljen arról az útról, ami a Szociális Testvérek Társaságába vezette.
A szerzetesség utáni vágy soha nem szűnt meg és nem halványult el bennem az évek folyamán. Viszont az életem nem úgy alakult, ahogy én elképzeltem. És ez így volt jól. Próbáltam elfelejteni Istent, mindent megtettem, hogy „normális” életet éljek. De nem ment. Olyan mélyen bennem élt az ő jelenléte, hogy kitöltött mindent, és fel kellett fogjam, hogy senki és semmi nem tudja őt helyettesíteni.
Teljesen véletlenül belecsöppentem az Élet a Lélekben imacsoport által szervezett kilenchetes Szentlélek szemináriumba. Utána évekig rendszeresen jártam imacsoportba és az elsőpénteki éjszakai virrasztásokra, Sepsiszentgyörgyre. Végre olyan emberek között voltam, akik Istent keresték. A közösségben sok segítséget és támogatást kaptam, hogy ki tudjak lépni abból a lelki bénultságból és tehetetlenségből, ami fogva tartott. Értékként viszem tovább mindazt, amit az imacsoportban tanultam: a következetességet, józanságot és éberséget, kiszámíthatóságot, pontosságot, a közös ima erejét, az önzetlen segítséget minden helyzetben. Bajcsi Tibor, az imacsoport vezetője és Görgényi Tünde segített és támogatott, hogy el tudjak indulni a Szociális Testvérek Társasága felé.
Miért a Szociális Testvérek Társaságát választotta?
A választásom nem tudatosan megfontolt, racionális döntés volt. Tünde volt az, akinek először elmondtam, hogy újra felmerült bennem a szerzetesség, és most már lépni szeretnék. A beszélgetésünk után Tünde mondta ki a társaság nevét mint lehetőséget. Ekkor már felgyorsultak az események, többet nem volt időm gondolkodásra. Megérdeklődtem Zelma testvér segítségével, hogy felvesznek-e a közösségbe. 42 éves voltam. Amikor Homa Ildikó testvér, a kerületi elöljáró igent mondott, akkor kezdtem valójában ismerkedni a közösséggel. És ez az ismerkedés egyben a megérkezés volt számomra. A közösség történetét nem ismertem, de a szociális testvéri karizma már bennem élt. Vonzó volt nekem, hogy a testvérek a világban élnek, többnyire világi munkahelyen dolgoznak, saját keresetükből tartják fent önmagukat. Jézus is az emberek között élt és dolgozott. Azt láttam, hogy a szociális testvérek élete hasonlít Jézus életéhez modern formában. Természetesen az elmúlt évek alatt sokkal árnyaltabb lett bennem a közösség karizmája. De indulásnak ez elég volt számomra.
Kik voltak azok az emberek, akik különösen támogatták ebben az időben?
A testvérem, Évike, és édesanyám első pillanattól támogatták a döntésemet. Nagy segítség és megerősítés volt, hogy ők mellettem álltak, és nemcsak elfogadták, hanem örültek is a választásomnak. Hálás vagyok Istennek édesanyámért, a testvéremért és az ő családjáért. Hálás vagyok a sógoromért, akivel gyakran beszélgettünk hitről, életről, Istenről. Dávidért és Mayáért, akik gyermeki nyitottsággal és természetességgel teszik fel a kérdéseiket, és próbálják megérteni, hogy nagynénjük hirtelen „testvér” lett. Csodaként éltem meg, hogy mindannyian jelen voltak a fogadalomtételemen.
Mit jelent személyesen önnek az első fogadalom? Hogyan élte meg a szertartást, milyen érzések voltak önben? Van-e egy mondat vagy jelképes pillanat a szertartásból, ami különösen megmaradt?
A fogadalomtétel volt az életem legboldogabb pillanata. Úgy éreztem, a fogadalomtétel szertartásában az életem beteljesedett. Különösen mély nyomot hagyott bennem az a pillanat, amikor Ildikó testvér átadta a fogadalmi gyűrűt a következő szavak kíséretében: „…fogadd a gyűrűt annak jeléül, hogy az örökkévaló Király jegyese vagy! Őrizd meg tisztán jegyesi hűségedet iránta, hogy bejuthass a menyegzőre, az örök boldogságba.”
Úgy éreztem magam, mint Edith Stein (egyik kedvenc szentem, aki szintén 42 évesen kérte felvételét a karmelita rendbe), amikor letette az elsőfogadalmát. Egyik társa megkérdezte Edithet (akkor már a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nővért), hogy érzi magát. Ő spontán így válaszolt: „mint a Bárány jegyese”.
Igen, én az Örökkévaló Király jegyese vagyok, a Bárány jegyese. Ő volt az, aki gyermekként hívott, és egész életem folyamán nem hagyott magamra, hanem lépésről lépésre vezetett sok-sok éven keresztül, amíg végül szabadon és örömmel valóban meg tudtam érkezni hozzá. Mély örömet és biztonságot jelent számomra, hogy most már „hivatalosan” is az Úrhoz tartozom. A mottó, amit választottam: „Beteljesedett!” (Jn 19,30) Minden egyes nap teljesedik az ő ígérete, és én bizalommal mondom ki ezt a szót életem minden napján mindaddig, amíg utoljára fogom kimondani, hogy beteljesedett az ő akarata az életemben.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/41. számában.
