Az ezüstmiséjüket ünneplő papok életútja mindig különleges tanúságtétel: szolgálati helyeik sokszínűsége, tapasztalataik gazdagsága és hűséges kitartásuk nemcsak elhivatottságukat, hanem a kapott kegyelmek bőségét is tükrözi. A huszonöt év papi szolgálat mögött álló életút nem csupán személyes történet, hanem a közösségek, hívek és nemzedékek története is, akik mind részesültek a lelkipásztorok odaadó munkájából. Sorozatunkban azoknak a papoknak adunk szót, akik idén ezüstjubileumukat ünneplik, és hálás szívvel tekintenek vissza hivatásuk eddigi szakaszára. Nemcsak a múlt felidézésére hívjuk őket, hanem arra is, hogy megosszák gondolataikat, tapasztalataikat, örömeiket és küzdelmeiket, melyek papi küldetésük során formálták őket. Ezúttal VERESS SÁNDOR LEVENTE, sokaknak Zomi atya enged betekintést életútjába. Az interjú készítésekor még kászonújfalvi plébános volt, azóta Csíkszentimrén szolgál. Visszatekintve arra a negyedszázados szolgálatra, amelyet az Úr és a rábízott közösségek javára végzett, mesél hivatásának kezdeteiről, a papi élet mindennapjairól, és arról a belső erőről, amely segítette őt a kitartásban és a szolgálat örömében.
A ’80-as években nőtt fel, mikor a vallásosság még korlátozottabb volt. Hogyan hatott ez a hitére, hivatására? Nagyon sokat számít a hivatás szempontjából a család. Milyen háttérből jön?
Az életemben mindig is fontos és nagyon meghatározó volt a családi nevelés, neveltetés. Az édesapám kántor volt, és ez lényegesen hatott arra, ahogyan megéltük a mindennapjainkat. Édesanyám személye is sokat formált. Ugyanígy a nagyszülők vallásossága is hatott rám, tehát az értékrendben, a családunkban szinte természetszerűen ott volt, jelen volt Isten. Viszont emlékszem, hogy voltak időszakok, ministráns koromban, amikor figyeltek az iskolában arra, hogy ki az, aki jár templomba vagy nem jár templomba. Volt, amikor dönteni is kellett egy-egy rendezvény vagy a szentmise között. Emlékszem, volt egy kis ministránscsapat, amikor tudatosan, együtt döntöttünk egy-egy vecsernye vagy szentmise mellett. Ilyen értelemben volt a ’80-as éveknek a világa az én életemben, hogy időnként gyerekként is kellett döntést hozni, de alapvetően a családi fészeknek az értékrendje volt az, ami meghatározott.
A ’80-as évekhez képest a ’90-es évekbeli gyulafehérvári tanulmányok milyenek voltak? Hogyan élte meg ezt az átmeneti korszakot? Felszabadulást érzett, vagy inkább bizonytalanságot?
Nagyon sok mindennel találkoztam gyerekként, a plébánosok voltak rám hatással, gyerekkori plébánosaink, vagy azok a papok, akikkel találkoztam, és az ő életük mentén kialakult bennem egy világ a papi életről. A ’90-es években, amikor Gyulafehérvárra kerültem, módosult ez az „illúzió” a realitás felé. Egy nagy adag keresés volt bennem, és bár egy úton már végigmentem, a keresés még sokáig ott maradt, mondhatom, hogy igazából a végső döntést a teológián hoztam meg. Ez, úgy gondolom, abból is adódott, hogy a realitással mélyebben találkoztam, de volt egy fokozatosság, a hitéletem is változott, alakult, növekedett. Azt gondolom, mindenkinek egy belső utat kell megtennie. Ahogy változott az Istennel való kapcsolatom, úgy változott a világról, a hivatásomról, a hitről alkotott képem is. Egyre inkább felnőttebbé vált a hitem, és e körül mozgott, forgott aztán a hivatásomnak az alakulása is. A hitem egyre inkább érettebbé vagy személyesebbé vált, ennek fényében alakult, változott a hivatásom is, egyre személyesebbé válva. A hitem egyre inkább érettebbé vagy személyesebbé vált, ennek fényében alakult, változott a hivatásom is, egyre személyesebbé válva.
Mi volt a szentelési mottója, és miért pont azt választotta? Most is aktuálisnak érzi?
Érdekes a mottóm kiválasztásának története, mert nem ezt a zsoltárt, illetve szentírási mondatot akartam választani, aztán közben valaki már az általam előre preferált szentírási részt kiválasztotta. Mivel ugyanazt nem akartam, egy hasonló tartalmút választottam, a 37. Zsoltárt: ,,Bízd sorsod az Úrra, benne remélj, és ő gondoskodik rólad”. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy erre a zsoltárrészre esett a választásom, végigkísérte a papi életemet. Nagyon sokszor, amikor nehezebb időket éltem meg, akkor ezt a szentírási mondatot, ezt a zsoltárrészletet mondogattam saját magamban, és egyfajta erőforrást találtam benne, nagyon sokszor visszatért az igazságtartalma. Rengetegszer megtapasztaltam azt, hogyha én az Úrra bízom az életemet, akkor ő gondoskodik rólam. Mert hát vannak időszakok, vagy voltak időszakok, amikor magam akartam irányítani és magam akartam meghatározni azt az utat, amelyet nekem az Úr mondott, néha konfliktusba is kerültem vele, máshová akart vezetni, én megint máshová akartam menni. Amikor a magam útját akartam járni, a gondoskodástól is távolabb estem. Nagyon érdekes, hogy ha megtalálom a magam útját, ha rá tudok hangolódni az ő akaratára, vagyis a zsoltár szavára, rá tudom bízni a sorsomat az Úrra, akkor ő gondoskodik. Ahhoz ki kell engednem a kezemből mindazt, amihez ragaszkodom, amibe belekapaszkodom, az elképzelésem, a gondolataim, a magam akaratát. Ma is aktuális és most is tapasztalom, hogy egy életprogramként élem meg, amit még most is tanulok.
Felszentelése után első szolgálati helye Segesvár volt, majd Rómában is tanult. Hogyan került Rómába? Mi volt ott a legnagyobb kihívása? Mit adtak önnek a lateráni egyetemi évek?
Számomra a közösség mindig elengedhetetlen volt. Voltak ilyen mondataim, hogy ha nem lesz közösségem, a reverendám felakasztom, meg hasonlók. És tényleg, a közösség nagyon sokat formált. Azt gondolom, ezt a kettőst tőlem sokszor hallják, akik közelebb vannak hozzám, hogy nekem a közösség meg az ima a legfontosabb, addig talán nem is tudok kilépni vagy élni. Segesváron nagyon erőteljes közösségi életeket tapasztaltam meg, ifjúsági közösségeket, cserkészetet, hittantáborokat stb. Ami folytatódott más szinten Gyergyószentmiklóson is: elsőáldozókkal foglalkoztam, azok szüleivel közösségek formálódtak mind a két helyen, viszont Rómában megszűnt ez a fajta közösségi élet, tehát bizonyos szempontból mintha leszűkült volna. És talán ettől kerültem kőkemény zuhanásba. A római időszakom egy krízissel kezdődött, egy nagyon erőteljes krízissel, amit most könnyű mondani, de akkor nem volt az. Rájöttem, hogy többek között arra volt jó a római időszakom, hogy nagyon sok mindent újrafogalmazzak, legfőképpen a papi identitásomat. A jó Isten kivitt oda, hogy megóvjon. Bármennyire is szokatlannak hangzik, de számomra egy pusztai időszak volt a világ középpontjában, Rómában élni. Én nagyon mély pusztai létet éltem meg. Ott tudtam egy jó pár dolgot helyretenni saját magamban. A papi képem, a közösségről alkotott felfogásom, a hitem, az istenképem, nagyon sok minden változott és alakult azon a krízisen keresztül. Természetesen nagyon-nagyon sokat kaptam, többek között ezt is, vagy az ebben való gyógyulásaimat is. A világra való vagy az egyházamra való ránézés tágulását. Igen hálás vagyok annak az időszaknak. Igen, magányos időszak volt, amiből aztán nagyon szépen kijöttem. A lelkigyakorlatok segítettek helyretenni vagy újrafogalmazni dolgokat.
Egy olyan ,,eldugott” helyen, mint a Kászonok, milyen az élet, miben kell/lehet a híveket támogatni? Merre tart a világ ottani szemmel? (Az interjú júliusban készült, amikor még kászonújfalvi plébános volt – szerk. megj.)
Nagyon sok mindent mondanék. Azt érzékelem vagy tapasztaltam itt a 13 év alatt, hogy itt is igény van a közösségi életre. Most éppen egy táborra készülünk, ez a 12. kászoni ottalvós tábor lesz. Elég nagy kihívás, első osztálytól negyedik osztályig, tehát egészen apró gyerekektől, akik először élik meg a családtól való elszakadást, a már elsőáldozott gyerekig. Egyre népszerűbb, egyre többen vagyunk, így kell ezt csinálni. Szükség van közösségi együttlétre, akármennyire is rohanós lett a világ, mindenhol érződnek a globalizált világnak a tulajdonságai. A digitalizációnak a tünetei vagy jelenségei itt, a Kászonokban is jelen van, azokban a Kászonokban, amelyek nagyon sokáig elzártak voltak. Ennek előnye az, hogy sok értéket megőrzött, hagyományait, kultúráját. Azt gondolom, hogy talán egy papnak egy ilyen helyen is, talán máshol is a legfontosabb az, hogy jelen legyen. Hagyja, hogy a közösség önmaga is szerveződjön, segítse azokat a dolgokat vagy a vágyakat életre hozni, amelyek ott vannak a közösségben. Nem is nagy teljesítmény felfedezni a pasztorációt, vagy kitalálni a módszereket, amelyekkel legjobban működik. Csupán fel kell felfedezni azt, hogy hol van szükség életre, és segíteni azt, ami életre akar jönni, ami életre vágyik.
Lehet-e, kell-e előre tervezni papként? Milyen mértékben, esetleg milyen területeken lehet előre gondolkodni?
Az elmúlt 25 évre alapozva és azt figyelembe véve azt gondolom, hogy elsősorban talán a legfontosabb megtalálni a forrást, először odamenni a forráshoz. Tehát a nagybetűvel írt FORRÁS-ból táplálkozni, azt figyelni. Lukács evangéliumát idézve: ,,aki titeket hallgat, engem hallgat”. A híveknek tudniuk kell, hogy én csupán egy játékos vagyok, nem én vagyok a főrendező. Rá kell legfőképpen odafigyelni. Főleg hiteles, mély vágyak mentén kell tervezni, de ismét kiemelem, aláhúzom, hogy tanulom én is az odafigyelést, odafülelést. A jezsuitáktól hallottam ezt a fogalmat, így odafülelek arra, hogy a közösségnek mire van szüksége. A közösség jelenlétéből kiindulva kell kihozni valamit, és nem egyedül. Közösséggel együtt figyelni, fülelni a főrendezőnek a pasztorációs elképzeléseit. A legjobb, hogyha ezekhez kapok munkatársat, partnereket, mert a közös fülelésben, figyelésben találjuk meg leginkább Isten jelenlétét. Nem kell én, papként mindent megoldjak, nem én vagyok a fővállalkozó.
Görgetve a Facebook oldalán, sok szép fényképet láttam. A fotózás és a túrázás inkább kikapcsolódás, vagy egyfajta ima is? Miért fontosak ezek az életében?
Papi életem során rájöttem, hogy mennyire fontos odafigyelni a testemre is. Nagyon sokáig futottam is, három évvel ezelőtt hagytam abba. Most azt keresem újra, hogyan tudnám újra beépíteni az életembe. Elsősorban magam miatt tartottam fontosnak a rendszeres mozgást, hisz hogyha a testem rendben van, akkor a lelkem is rendben tud lenni. Ehhez kapcsolódott a gyönyörű vidék, a gyönyörű hegyek, amelyek kihagyhatatlanok. Egy-két osztálytársammal, barátommal fedeztem fel igazából, hogy mit jelent a túrázás. Amellett, hogy egészséges, hogy segít a szemlélődésben, a szemlélődő imába is beépül. A fotózás is innen származik. Fotózáshoz szemre van szükség, arra, hogy tudj figyelni, látni, észrevenni dolgokat. Volt időszak, amikor azért mentem ki fotózni, hogy egy kicsit le tudjak csendesedni, az visszahozott a jelen megélésébe. Persze közben ezek a pihenésnek is az eszközeivé váltak.
A plébániai munka keretein kicsit túlmutat az, hogy rövid, sokszor meditációra ösztönző kis idézeteket oszt meg Facebookon. Hogy válogat, miért így, kinek szánja, és hogyan kellene vagy lehetne ma egy papnak használni a közösségi médiát?
Időnként viaskodok, mert érzem, hogy nagyon el tud vinni más irányba. Jelen kell tudni lenni reálisan a közösségi médiában. Azt látom, hogy a híveinknek egy része ott van jelen. Egy adott ponton éreztem, hogy valami spiritualitást kell bevinnem az online ,,dzsungelbe” abból a tartalomból, amit számomra jelent az egyház, a vallásom, inkább az Istennel való kapcsolatom. Van, amikor a belső megérzéseim határozzák meg, hogy mit osztok meg, máskor a közösséget fülelve indít valami meg és azt osztom meg, de legfőképpen lelki cseppeket akarok bevinni, melyek inkább segítségek akarnak lenni a mindennapokhoz. Rossz élményem van arról, hogy az a lelkiség, aminek birtokában vagyok, vagy amit én megismertem, az nagyon nehezen jut el az emberekhez. Kellenek a személyes találkozások, beszélgetések, a közösségi élet is élőben élhető, viszont mindenkihez ez nem juthat el. A közösségi média eszköz akar lenni, hogy az egyházat ne egy hagyományos, kiürült, régimódi intézménnyel azonosítsák.
Látom, hogy nagyon sokan máshol keresik Istent, a buddhizmusban, keleti tanokban, ahol valami olyat keresnek, ami egyébként itt van nálunk, csak valami miatt nem ért el hozzájuk. Fontosnak tartom, hogy a médián keresztül meglássák az emberek azt, amit keresnek, én pedig hátha meg tudom mutatni nekik a bejegyzéseimen keresztül.
Hogy tekint magára, jelenére ezüstmisésként? Mit adott ez a 25 év?
Ne adjam fel megélni az újmisés mottómat. Emellett Istennel való kapcsolatot, növekedést, olyan növekedést, amely nagyon sokszor kríziseken át vezetett. Az életemnek az oszlopai a lelkigyakorlatok voltak, a szemlélődő, hat-hét napos lelkigyakorlatok, talán merésznek tűnő kis bölcsességet is kaptam általuk. Illetve nagyon-nagyon sok ajándékot embereken keresztül, kapcsolatokon, közösségeken keresztül tulajdonképpen az ő arcát, az én mesteremnek, az én uramnak az arcát. Én úton vagyok. A 25. év egy megállás, valahol vagyok, és érzem, hogy valahová vezet valaki.
Ha egyetlen pillanatot fotózhatna le a 25 évből, mi lenne az?
Egy napkelte.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/39. és 2025/40. számában.
