A hit hallásból fakad, írta Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében (Róm 10,17), s valóban, a hívek többsége a templomban, plébánián, egyéb egyházi közegben elhangzó szavakból építi fel hitrendszerét. Az elhangzott szó, az egyház tanítása alapvetően mégis az írott szóra, a Szentírásra támaszkodik, abból indul ki. Az egyház Isten (írott) szavaként tekint a Bibliára. A Szentírás vasárnapján, amelyet a II. vatikáni zsinat óta szeptember utolsó vasárnapján ünneplünk, a Biblia különböző értelmezési megközelítéseire tekintünk rá. A Szentírás üzenetének terjesztésére szeptember 28-án, vasárnap főegyházmegyei gyűjtést is tartanak.
Az őskeresztényeknek természetes volt a páli kijelentés, hogy a hit az igehirdetésből fakad, hisz az apostolok hirdették Jézus halálát és feltámadását, az emberek ennek hatására tértek meg. Jézus maga is élő szóval, példabeszédekkel, személyes találkozások, beszélgetések formájában fejtette ki tanítását. A kereszténység terjedésével viszont egyre nagyobb igény mutatkozott az egységes tanításra, ami a számos különálló közösséget összekapcsolja egymással. Ugyanakkor csak az évszázadok során alakult ki a ma ismert Szentírás katolikus kánonja, amely az Isten által sugalmazott szentírási könyvek összességét jelöli az egyház tanítása szerint. Ez a kánon eltér a zsidó, a protestáns, de a keleti keresztény kánonoktól is. Röviden ezt úgy fordíthatjuk le, hogy a mai katolikus szentírásfordítások eltérnek a református, evangélikus, de az ortodox szentírási szövegváltozatoktól is, nemcsak a fordítást, hanem a könyvek számát illetően is.
Teológus hallgatóként az egyik legembertpróbálóbb és a hitet próba elé állító kihívást a Szentírás tanulmányozása jelentette számomra, mert egészen addig nem gondolkodtam el mélyebben, hogy miként alakult ki a Biblia a mai formájában. Én – akárcsak a ma élő emberek – már kész egyházi örökségként ismerkedtem meg vele egész fiatalon, így az eredetére vonatkozó kérdések a teológiai tanulmányaimig nem merültek fel komolyabban bennem. A biblikum és exegézis azonban segített a Biblia mélyebb rétegeit is megvilágítani, így egy sokkal színesebb, gazdagabb képet kaptam Isten üzenetéről, a világban való munkálkodásáról. A Szentírás kanonizálásának szövevényes folyamata helyett inkább a különböző olvasatokra, a Biblia szövegéhez való közelítési, elsősorban értelmezési módokra világítok most rá, inkább csak megvillantva a magyarázatok sokszínűségét, mintsem alaposan kimerítve és tárgyalva azokat.
A szöveg értelmei
A szentírási szövegnek többszintű értelme és értelmezése létezik. Aki betű szerint értelmezi, az figyelmen kívül hagyja a szövegek műfaji sajátosságait, azok keletkezési körülményeit, a könyveket történelmi és tudományos leírásnak tekinti, például a teremtéstörténet alapján a teremtést konkrétan hat napnak tekinti, s a hetedik nap Isten megpihent… Ez a fajta olvasat a Szentírást a valóság hű leiratának tekinti, elsősorban a fundamentalista olvasatra jellemző.
Ettől eltér a szó szerinti értelmezés, ami már elsősorban arra figyel, hogy az eredeti emberi szerző szándékait, mondanivalóját felderítse, így a műfaji sajátosságok és a történeti-kulturális kontextus is szerepet kap az értelmezésben. Eszerint a teremtéstörténetben nem a hét nap a lényeg, hanem az, hogy Isten teremtette a világot, amit a szerző a korabeli világnézet keretében írt le.
A szöveg teljesebb értelmének elgondolása a katolikus hermeneutikában jelent meg, ami szerint a bibliai szövegnek lehet egy olyan mélyebb jelentése, aminek a szerző nem volt tudatában, túlmutat a saját értelmezési keretén. Ez a Szentírásnak a kinyilatkoztatás egészében megvilágosodó értelmét jelenti.
A tipikus értelem a Szentírás személyeinek, tárgyainak, történéseinek az értelmét vizsgálja, így a tipológia logikája szerint egy későbbi személy, tárgy vagy esemény előképének tekinti a korábbi személyt, tárgyat vagy eseményt. Ilyenképpen Ádám előképét Krisztus teljesíti be, Noé bárkája az egyház előképe, a manna az eucharisztia típusa…
Az alkalmazott értelem nem a Szentírás saját értelme, hanem a magyarázó tulajdonít neki egy sajátos értelmet, amivel viszont óvatosan kell bánni a belemagyarázás kockázata miatt.
A következőkben a modern exegézis két nagy irányát mutatom be, de ezek mellett további megközelítések is léteznek. A történetkritikai módszer a szöveg szó szerinti értelmét igyekszik megérteni, vagyis figyelembe veszi a szövegek műfaját, keletkezési körülményeit és a szerzők által szándékolt értelmet igyekszik feltárni. Az irodalmi módszerek a szöveget a mai formájában vizsgálják és úgy tekintik, mint aminek a jelen formájában van mondanivalója a szerző eredeti szándékától függetlenül. A két megközelítés, a történetkritika diakron olvasata és az irodalmi, szinkronolvasat kiegészítik egymást.
Történetkritikai módszerek
A történetkritika tudományos bibliamagyarázata a Szentírást keletkezésében vizsgálja és a szöveg előtörténetére, áthagyományozására, történeti-kulturális kontextusára figyel. Ezen belül a szövegkritika arra törekszik, hogy a bibliai szövegeket a legpontosabban állítsa helyre, eredeti nyelven, a különböző szövegtanúk és források alapján. A Szentírás eredetileg héber, arám és görög nyelven íródott. Görögül íródott az Újszövetség, az Ószövetségből pedig a Bölcsesség könyve és a Makkabeusok második könyve. Máté evangéliuma szintén görög nyelven terjedt el, de egyes megközelítések szerint létezett egy arám vagy héber nyelvű változata is. Néhány ószövetségi részlet Dániel, Ezdrás és Jeremiás könyvéből arámul, a Szentírás többi része héberül íródott.
Az Ószövetség első görög fordítása, a Septuaginta, LXX, vagy hetvenes fordításként ismert szövegváltozat a Kr. e. 3. században készült el. Vetus Latina névvel jelölik azokat a töredékes, változatos hagyománnyal rendelkező latin ószövetségi fordításokat, amelyek a Kr. u. 2-3 században keletkeztek. Szent Jeromosnak köszönhetjük a Szentírás Vulgata néven ismert latin fordítását, amelyet a Kr. u. 5. század elején a Vetus Latina különböző hagyományainak összedolgozásával hozott létre, valamint arám és héber nyelvből fordított le, amit a Septuagintával vetett össze. Bár az Ószövetség többnyire héberül íródott, nagyon sokáig ezen a nyelven elérhető legkorábbi szövegtanúk a középkori kódexekben fennmaradt maszoréta szövegek (a maszoréták Kr. u. 750-1000 között élt zsidó szövegkritikusok) voltak. 1947-ig kellett várni, amíg egy beduin kecskepásztor bizonyos tekercsekre bukkant, amiket azóta Holt-tengeri tekercsek, vagy qumráni tekercsek néven emlegetnek. A qumráni barlangokban megtalált tekercsek egyebek mellett az Ószövetség könyveivel többnyire megegyező héber nyelvű kéziratokat tartalmaztak a Kr. e. 2. és a Kr. u. 1. századokból. Így a maszoréta szövegeknél mintegy ezer évvel korábbi szövegtanúkat vizsgálhatnak a kutatók. A szövegkritika tehát a különböző fordításokat, a másolások során létrejövő kéziratcsaládokat vizsgálja.
A forráskritika a bibliai könyvek mögött álló írott forrásokat elemzi, kitérve a szövegek irodalmi kontextusára, koherenciájára, szerkezetére. Amennyiben két vagy több szöveg ugyanazt a történetet meséli el, a forráskritika megvizsgálja ezek egymáshoz való viszonyát, keresi a hasonlóságokat és a különbségeket közöttük, hogy melyik lehetett a korábbi, esetleg a másiknak a forrása.
A szövegek műfajával és hátterével foglalkozik a formakritika, ugyanis a műfaj ismerete elengedhetetlen a szöveg megértéséhez, mivel eltérő módon kell értelmezni a költői alkotásokat, a mitikus, legendás elemeket tartalmazó írásokat és a történeti jellegű szövegeket.
A hagyománykritika a szóbeli hagyományokat vizsgálja, amelyek megelőzték a bibliai könyvek leírását. A szerkesztéstörténet arra fókuszál, hogy a szerző hogyan válogatta ki, dolgozta át a rendelkezésére álló forrásokat, és ezek milyen célt szolgáltak. A történelemkritika segít a szöveget behelyezni korába, így társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális kontextusában vizsgálja a szövegeket.
Irodalmi és nyelvészettudományi módszerek
Az irodalmi és nyelvészettudományi módszerek dialogikus folyamatként tekintenek egy szöveg megértésére, ami a szerző és az olvasó párbeszédéből jön létre. Ebből a megfontolásból nem annyira a szövegek keletkezésére figyelnek, sokkal inkább jelenlegi formájukból indulnak ki. Zamfir Korinna Ószövetségi exegézis című könyvében szemléletes képpel írja le a történetkritikai és az irodalmi módszerek közötti különbséget: a történetkritika inkább ablak, ami egy adott korba enged betekintést, míg az irodalmi módszerek inkább tükörként tekintenek a szövegekre, amelyek visszatükrözik a világot, az olvasót is bevonva a megértés folyamatába.
Az irodalmi és nyelvészettudományi módszerek közül érdemes megemlíteni a strukturalista, szemiotikai módszert, amely eltekint a szöveg keletkezésétől és magából a szöveg egységéből indul ki, amelyben szerepet kap a szöveg koherenciája, tagolása, nyelvi megformáltsága. A retorikai elemzés abból indul ki, hogy a szövegek meggyőző jellegűek, vagyis sajátos retorikai szabályokat követnek. Az intertextualitás vizsgálata az irodalomelméletből került át a szentíráskutatásba, és abból indul ki, hogy a szövegek más szövegekre építenek, így azok párbeszédbe lépnek egymással. A narratív elemzés a szövegek elbeszélés jellegét hangsúlyozza, így az Ószövetségre az üdvösségtörténet eseményeinek elbeszéléseként tekint, míg az Újszövetség elsősorban Jézus életéről, haláláról és feltámadását beszéli el, amit az egyház kialakulásának elbeszélése egészít ki.
Az irodalmi módszerek tehát inkább a szövegekre magukra, azok nyelvi sajátosságaira, a szövegek belső és külső összefügéseire figyelnek, azt vizsgálják, hogy a szöveg megértésében milyen szerepet játszik az olvasó személyes értelmezése. Ilyenképpen ezek elsősorban a Szentírás szinkronolvasatát nyújtják.
A bemutatott két nagy szentírásmagyarázati módszer mellett számos másféle tudományos megközelítés is létezik, mint például – a teljesség igénye nélkül – a hatástörténeti vizsgálat, a kánonkritika, a felszabadításteológia szentírásmagyarázata, a feminista exegézis vagy a mélylélektani exegézis. Ezek mind egy sajátos megközelítésen, perspektíván keresztül igyekeznek megérteni és értelmezni a Szentírás üzenetét.
A II. vatikáni zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúciójának 12. pontja emlékeztet, hogy „Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt”. Ezért a Szentírás magyarázójának figyelmesen kell figyelnie arra, hogy „a szent írók mit akartak mondani”, ügyelni kell az irodalmi műfajokra, figyelembe kell venni, hogy a szerző „a maga korának és kultúrájának megfelelően” fejezte ki magát. Ugyanakkor a Dei Verbum arra is felhívja a figyelmet, hogy „Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült, a szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és hit analógiáját” (DV 12).
Jelen írás elkészítésénél a felosztás és bemutatás során jelentős mértékben támaszkodtam Zamfir Korinna: Ószövetségi exegézis (Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2008) című könyvére.
