A veszteségek feldolgozásáról, a gyász természetéről szólt a szeptember 13-án a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban tartott jubileumi esemény, ahol előadások és műhelymunkák segítették a résztvevőket abban, hogy megtanuljanak emlékezni, tudatosan élni, és beszélgetésekben megosztani terheiket.
Veszteségek érnek életünk során: van, akit több és mondhatni, jól viseli, és van, akit kevesebb, de nehezen bírkózik meg velük. Első hallásra a veszteség szó hallatán az élet elvesztésére, megszűnésére, a halálra gondolunk és kétségtelen, hogy ez a fajta űr sehogyan nem pótolható: nem lehet újrakezdeni a kapcsolatot. Amit lehet, az komoly munkát igényel az eleinte elkeseredéstől fekete hétköznapok sorában, aztán idővel (idővel – micsoda közhelynek tűnik, mégis a valóság) ezekbe a sötét napokba egyre több fény érkezik.
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus ezt a következőképpen fogalmazza meg: „A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá – amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: »Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor…!« Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte.”
A klasszikus értelemben vett gyász viszont nem kizárólag a halálra vonatkozik: gyászfolyamat kezdődhet bennünk kapcsolatok megszűnése esetén, legyen szó párkapcsolati szakításról, egy barátság megszűnéséről, egy munkahelyi kolléga távozásáról, de akár még az is feldolgozandó elengedési folyamat lehet, ha valakinek a már meghalt nagymamájától kapott tányérkészlet egyik darabja törik el, növénye hal ki; vagy sok év egy helyben lakás után települést, netán országot, egyáltalán életmódot vált valaki.
Csíksomlyón az elmúlt szombaton a veszteséggel élők jubileumán a délelőtti előadásból ezekre a szempontokra és folyamatokra nézhettek rá Dániel Botond szociológus segítségével a résztvevők, és esetenként fogódzókat is kaptak, amelyekből alább közlünk három pontba szedve egy válogatást, és javasoljuk az olvasónak, időzzön el azon, amelyik jelen pillanatban a legközelebb áll hozzá:
– jó megtanulnunk emlékezni;
– jó, ha értelmesen akarjuk élni az életünket – minél kevesebb időnk van az életünkből, annál inkább tudatosan kell figyelnünk az életre;
– könnyebb lesz, ha beszélgetünk.
A délután folyamán négy olyan műhelymunkára mehettek a résztvevők, amelyeken a hallottakat tovább mélyíthették személyes megosztásokkal, egyéni munkával. Csillag Csilla segítő nővér a fiatalokat hívta beszélgetésre arról, hogy hogyan készülhetnek fel a nagyobb veszteségekre és hogyan élhetik meg a kisebb veszteségeket; Erőss István lelkigondozó saját élettapasztalatából kiindulva hívta azokat, akik az isteni dimenzió tükrén keresztül vágytak betekinteni veszteségeikbe; Demeter Zsuzsa gyógypedagógus, mentálhigiénés szakember a fogyatékosság másik oldalát domborította ki: hogyan lehet az életet úgy élni, hogy egy közeli hozzátartozó valamilyen hiányossággal, fogyatékossággal éli mindennapjait; valamint Darvas Piroska segítő nővér, a program főszervezője a halál okozta veszteség témáját járta körül népes csapatával. A napot imádságos mód keretezte: a kegytemplomban a Simon Imre ifjúsági és egyetemi lelkész által celebrált szentmisén a Törjön Út dicsőítő csoport néhány tagja végezte a zenei szolgálatot, a nap megkoronázásaként szintén ők egyházi könnyűzenével kísérték a szentségimádást, valamint Kovács Gergely érsek áldásával zárult a program.
A veszteségek sokat elvesznek tőlünk, belőlünk: a tárgyat, a növényt, a személyt, a helyet, a módot. Egy dolog viszont megmarad nekünk: mi magunk. A veszteségek megtanítanak, vagy még inkább, segítenek abban, hogy jobban, teljesebben megéljük a jelent, a pillanatot, értékeljük a kapcsolatainkat, az eszközeinket, a lakásunkat, a munkahelyünket, a lehetőségeinket. A veszteséggel járó folyamat végső soron hálára tanít.
Lengyelfi Emőke
