A remény jubileumi szent évében vasárnap, szeptember 7-én a kolozs-dobokai főesperesi kerület is bekapcsolódott az 1Úton Nemzetközi Zarándoklatba. Voltak, akik gyalogszerrel indultak plébániatemplomuktól, de voltak ágyhoz kötött betegek is, akik – reménykedve, hogy imájuk meghallgatásra talál – ,,csak” lélekben kapcsolódtak be, imáikkal támogatták a zarándoklatot. Akadtak olyanok is, akik csak a zarándokmisére értek be. Mégis hiszem, hogy Isten minden igyekezetet áldásával kísért, és a lélek síkján összekapcsolta a zarándokokat, mert nem a fizikai teljesítmény a mérvadó, hanem az, ahogyan fogadom és ahogyan törekszem a kegyelemmel való együttműködésre.
1Úton haladtunk már a szervezés elindulásakor az erdélyi koordinátorral, Péterfi Attilával, de minden pappal, aki hirdette, s hívővel, aki hallgatta, tervezte az indulást, s egy-egy fohásszal Istennel igyekezett összekötni bennünket. Igazán megéltük a szervezés alatt azt, amit Ferenc pápa a reményről írt a Spes non confundit kezdetű bullájában. Vágyakoztunk az ,,eljövendő jó dolgok iránt”, a zarándoklatért és az ezen indulókért. Nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő: egészséget, betegséget nekünk vagy másoknak, zarándoklatra vállalkozókat, vagy éppen ellenkezőleg, elutasítókat, bizonytalanságokat, ,,ellentmondásos érzéseket szülhet, a bizakodó bizalomtól az aggodalomig, a derűlátástól az aggodalomig, a szilárd meggyőződéstől a tétovázásig és a kétségekig”. A plakátok kiosztásakor gyakran találkoztunk ,,olyan emberekkel, akik csüggedtek, pesszimisták és cinikusak” voltak a zarándoklatot illetően, de a mi feladatunk volt inkább Ferenc pápa biztató szavaival továbblépni a szervezésben, mert a remény zarándokaiként e jubileumi évben ez ,,mindannyiunk számára lehetőség arra, hogy megújuljunk a reményben.”
Isten igéjének mindennapos hallgatása segített nekünk, szervezőknek abban, hogy okot találjunk a reményre, mely még a szervezés nehézségei, kihívásai ellenére is meghozta Istennek tetsző, méltó gyümölcsét. Érkeztek a visszajelzések az egyes plébániákról; akadtak személyek, akik a templomoktól vállalták a helybéli szervezést, készültek a zárószentmisére az egyes könyörgések. A zarándoknap közeledtével alakult, rajzolódott, érződött az összefogás ereje.
Vasárnap, szeptember 7-én elindultak a remény zarándokai Kolozsváron és környékén a templomoktól a piarista templom felé, a Könnyező Szűz ikonja felé, hogy a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlva lépteiket, Isten segítségével lelki egységet alkossanak a szeretetben a földrajzi, fizikai, személyi különbözőségük ellenére is. Volt, aki a zarándoklat kivitelezésében különbözött, mert nem mindenki volt képes arra, hogy gyalog induljon, s így ők a közszállítási eszközöket, avagy személygépkocsijukat vették igénybe. Akadtak olyanok, akik keresztutat végeztek templomkertjükben a sok-sok kilométer megtétele előtt, és áldással indultak zarándoklatukra. Istenbe vetett mély bizalomra utal az is, aki egyedül indult plébániájáról, vagy aki abban reménykedett, hogy a megfogalmazott könyörgése közössége részéről találkozni fog azzal, aki a szentmisében tolmácsolja majd kérésüket.
Sokan bekapcsolódtak a kolozs-dobokai kerületből, így a Szent Mihály-, a Szent István-, a Mária Szeplőtelen Szíve-, Havas Boldogaszony-, Kálvária-, a Fájdalmas Szűzanya-, a tordatúri Szent Kereszt Felmagasztalása- , a györgyfalvi Szent György-, a kolozsi Jézus Szíve-, a kolozsi református templomtól, a szamosfalvi Szent Erzsébet-templomtól, a Szentpéteri templomtól, a kajántói Mindenszentek-templomtól, a kisbácsi Szent Péter és Pál templomtól, a kerekdombi Jézus Szíve-, az Írisz telepi Szent József-, a szászfenesi Mindenszentek-templomtól, a magyarfenesi Urunk mennybemenetele templomtól és a jegenyei Szent Mihály-templomtól.
Nem számított, hogy rövid vagy hosszú a táv a plébániatemplomoktól a Könnyező Szűz ikonjáig. A nap világossága és melege mindenkihez eljutott, aki ezen az 1Úton elindult, kihez rövidebb, kihez több ideig. A lágy szellő simogatása talán értékesebb volt azoknak, akik maguk körül jó és bő terméssel kecsegtető kukoricaföldeket, s amíg a szem ellát, frissen szántott és már búzával bevetett tengernyi barna földrészeket vagy már sötétedő, de néhol még sárga szirmait elhagyó napraforgórengetegeket szemléltek a felhőtlen, kék ég alatt. Az útszéli feszületek mellett néhol árnyékot nyújtó fával, bokrokkal, de akár az ősz rohamos közeledte miatt már kissé legyengült, de mégis tűző nap fényében fürödve jó megvilágítással vagy a felekezettől független templomok felüdülést nyújtó hűvösségében és padjaiban végezhették az úton levők Thomas Merton szavaival az ifjúsági keresztutat. Kincs ilyenkor az áldás, a friss ivóvíz, az omlós sütemény, de mégnagyobb érték a szeretet, amely az úton levőket további léptekre biztatja a vendéglátó jóvoltából. Akad olyan is az úton, hogy az imádkozó vándor csak a zárt ajtót szemlélheti, akár Isten hajlékánál is. A remény mégis él, mert majd jövőre másképp lesz. Volt az még máskor másként is. Talán elutaztak a gazdák, s üzenet helyett csak a csendet hagyták hátra. De csendes minden temető, mely a háborúban meghalt honvédek, katonák hantjait s az otthagyott fehér rózsaszálat őrzi. A Miatyánk értük, az elesettekért szólt sírjaik mellett, akik akaratlanul is a hazáért, de értünk, később élőkért ontották vérüket. A most dúló értelmetlen háborúk áldozataiért is szólt a fohász. Értük is jártunk ezen az 1Úton.
Nagy város Kolozsvár. Öröm és szép látni a le- és felszálló repülőivel együtt. Megszokott zaj. Autózúgás. Suhanó autók, járókelők az utcákon. A város sokmindent elnyel, még a Mária út zászlójának lobogási hangját is. Érkeznek a zarándokok céljukhoz, mert a remény nem csal meg. Közeli helyekről, dombokról, hegyekről érkeztek a zarándokcsapatok. A piarista templomban a remény beteljesedettnek látszott a lassan, de bőségesen feltelő padokkal. A csendet meg-megtörte a bevonuló csapatok, hívek nesze, de énekszó is tarkította a beérkezettek sorát. A remény zarándokai az egymás arcára mosolyt csalogató tekintetekben, a boldog szavak nélküli találkozásokban a templom csendjében sokat árultak el a hátramaradt útról. Tudtuk, hogy nem a semmiért zarándokoltunk, mert nem a semmiből vagyunk és nem a sehonnanból jöttünk, hanem Isten, s az ő Szent Fiának és édesanyjának oltalma alatt zarándokoltunk templomainktól, hogy az ő dicsősége ragyoghasson lépteink által.
A zarándoknapot záró szentmise főcelebránsa, Böszörményi Géza piarista paptanár volt, aki homíliájában a szeptember 6-án boldoggá avatott Bódi Mária Magdolna vértanú életpéldáját tárta a zarándokok elé, aki kitűnt mindennapos szentáldozásaival, vallásgyakorlatával, szerénységével, segítőkészségével, vidámságával, mások hitének mélyítésével, a rászorulókon való segítségnyújtásával, rendszeresen végzett imádságaival, betegápolásaival, a veszélyben is mindvégig Isten mellett való kitartásával. Követendő példaként ajánlotta a Leó pápa által boldoggá avatott szigligeti, szegény magyar családból származó vértanút.
A könyörgésekben minden plébániatemplom az Úr és a közösség elé tárta kérését, majd együtt kérték Istenünket. Így hosszú sor képződött az ambó elé. Fohászkodtak a lélek és a világ békéjéért; azért, hogy meg tudjunk bocsátani önmagunknak és az ellenünk vétőknek; a függőségben élőkért; a betegekért és öregekért; hogy tudjunk másokon segíteni; a fiatalokért, hogy a szeretet tanúi lehessenek; a családtagok tudják legyőzni kísértéseiket és ne a világnak hódoljanak; a jóban való együttműködésért; a szelídségért, a türelemért, jószívűségért; a reményben Bódi Mária Magdolna közbenjárásáért, a jövő építéséért; Isten feladatokra hívó szavának felismeréséért; az elbizonytalanodottakért; lelkünk és szívünk megerősödéséért a szeretetben; a családok Isten megismerésének, az imádságnak és a segítő szeretetnek fészkeivé váljanak, minden begyűlt és az egyéni szándékokra valamint halottainkért.
A szentmise alatt Molnár Lehel piarista közvetítette a gyóntatószékben Jézus megbocsátó irgalmát. Az áldozási sorban sokaknak, kik kegyelmi állapotban voltak, megadatott Krisztus valóságos testével való bensőséges és megerősítő találkozás. Ezt követően a jelenlevők a főcelebráns és a padokra kitett imaszöveg segítségével elimádkozták Ferenc pápa imáját, melyet a remény jubileumi szent évére ajánlott és fogalmazott. Visszhangoztak a szavak: ,,…ébressze föl bennünk országod eljövetelének/ áldott reményét! …kegyelmed alakítson át minket/ …amikor a gonosz hatalmai már legyőzettek/ és örökre felragyog a te dicsőséged!/ …árassza el az egész világot/ Megváltónk örömével és békéjével!/ Örökké áldott Isten,/ tiéd legyen a dicsőség és a dicséret mindörökké!/ Ámen.”
A szentmise Böszörményi Géza piarista áldásközvetítésével zárult. A főcelebráns és az asszisztencia a templom csendjében kivonult. Lassan kiürült Isten háza.
Hiszem, hogy Isten kegyelme e zarándoknapon velünk volt még akkor is, ha nem volt mentes a nehézségektől, az emberi félreértésektől. Ember tervez, Isten végez. Ezért jó, ha mindig abból indulunk ki, ami megadatott. Törekednünk szükséges minden élethelyzetben arra, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki mindabból, amit Isten rendelkezésünkre bocsátott. Ő az, aki történéseinket teljessé teszi, de csakis az ember szabad akarata, hozzáállása, együttműködése, öt árpakenyere és két hala segítségével. Mindezek mellett elengedhetetlen az egymással és vele való közreműködés, melyet érdemes a szeretet fényével, a türelem erényével és Isten áldásával fűszerezni. Deo gratias! Könnyező Szűz, oltalmazd, és könyörögj Szent Fiadnál e zarándoknépért!
Bíró Jolán
