Két egyházmegye, egyetemi tanárság, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottsága és a Caritas in Veritate Bizottság elnökségének tapasztalataival került az Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöki pozíciójába Székely János püspök, akit a megújulás lehetőségeiről, irányáról, küldetésről, az egyház társadalmi felelősségéről, a társadalomban elfoglalt szerepéről, helyéről kérdezett Trauttwein Éva, a Magyar Kurír és az Új Ember médiaorgánumok munkatársa. A beszélgetésből szemelvényeket közlünk.
Az elnökké választása után rövid idővel közzétett videóüzenetében a katolikusokhoz és egyúttal minden jóakaratú emberhez szólt, a „szeretet kincsének képviselőjeként”. Ön szerint mi az egyház küldetése a mai magyar társadalomban, közéletben?
A kereszténység legfontosabb üzenete az, hogy ez a világ Isten szeretetéből, Atya, Fiú és Szentlélek örök életáradásából lett. Ebből a szeretetből fakadt az atommagok és elektronok tánca, a nyíló virágok, a nevető gyermekarcok, a férfi és a nő szerelme. Szeretetre születtünk, és akkor lesz valakinek boldog és teljes az élete, ha megtanul szeretni, ha ajándékká teszi, ha odaadja az életét.
A kereszténység a remény üzenetét hordozza. Azt a meggyőződést, hogy a világmindenség nem véletlenül a semmiből keletkezett, hanem van oka és van beteljesedése, célja is. Az emberi élet nem a semmiből a semmibe tart. A kereszténység, az egyház küldetése az, hogy ezt az örömhírt hitelesen élje, ünnepelje és adja tovább. Ezzel ad a legtöbbet a társadalomnak, az emberiség nagy családjának.
(…)
Napjaink valósága mélyen átpolitizált. Hogyan definiálná állam és egyház kapcsolatát?
Egy német jogfilozófus, Ernst Wolfgang Böckenförde mondta azt, hogy az állam, ha valóban a közjót szolgáló jogállam akar lenni, akkor olyan értékekre kell támaszkodnia, amelyeket saját maga nem tud magának biztosítani, amelyeket kívülről kell kapnia. XVI. Benedek pápa mondta, hogy az állam ezeket az értékeket a vallások által megtermékenyített értelemtől kell, hogy kapja. Ahogyan az igazság kérdése sem többségi szavazás által dől el, úgy a jó, a közjó kérdése sem.
Az európai kultúra három életadó gyökerét három várossal szokták jelezni: Athén, Róma és Jeruzsálem. Athén a görög filozófiára utal, vagyis arra a meggyőződésre, hogy az igazság, azaz a valóság megismerhető, és e szerint a megismert igazság is kellene élnünk. Róma a római jogot jelzi, vagyis azt a felismerést, hogy a társadalmat méltányos jogrend kell hogy szabályozza. Végül pedig Európa legfontosabb tápláló gyökere Jeruzsálem, azaz a Biblia értékei: annak a felismerése, hogy minden ember Isten képmása és ezért végtelen érték, hogy szeretetre születtünk, hogy az emberi élet nem a megsemmisülés felé tart, hanem van beteljesedése. Martin Buber perszonalista filozófus mondta, hogy egy kultúra addig él, amíg kapcsolatban van azzal az Éltető Titokkal, amely valaha létrehozta. Az európai kultúrát mindenekelőtt a kereszténység értékei hozták létre. Addig van jövője, amíg ebből az éltető forrásból meríteni tud.
Ebben az értelemben egy mély, bensőséges kapcsolat van a társadalom és a vallás, vagy konkrétabban: az egyház és az állam között. A vallások, és különösen is a kereszténység által képviselt értékek nélkülözhetetlenek egy olyan állam számára, amely valóban a közjót akarja szolgálni. Az egyháznak ezenkívül van egy prófétai szerepe is a társadalommal szemben. Újra és újra ki kell mondania az evangélium értékeit, különösen akkor, ha ezek az értékek veszélybe kerülnek. Szólnia kell a béke, az igazságosság, a szegények és a gyöngék, a teremtett világ megóvása, a család és az élet védelmében.
Más lehetne a világunk, ha az emberiség, és különösen is az államok vezetői meghallanák az egyház társadalmi tanításának üzeneteit. Például azt, hogy a gazdasági tevékenység célja nem a haszon. A cél sohasem a pénz, hanem az ember, mégpedig a teljes ember – test és lélek – és minden ember – beleértve elsősorban a legszegényebbeket, az afrikai, az ázsiai embert is – kibontakozása, boldogulása, teljes emberi fejlődése. Az egyház társadalmi tanításának egy másik alapigazsága kimondja, hogy a magántulajdonhoz való jog nem egy mindenek fölötti jog. Van egy ennél erősebb jog, mégpedig a minden embernek emberhez méltó megélhetéshez való joga. A világ vagyonának nagy része jelenleg kevesek kezében koncentrálódik. Meg kellene fordítani ezt a folyamatot.
Miből meríthet ma erőt a kereszténység, hogyan válhat a hit ismét vonzóvá a világ számára?
Szent II. János Pál pápa a Novo Millennio Ineunte kezdetű körlevelében leírja, hogy hogyan kellene a kereszténységnek megújulnia a harmadik évezred küszöbén. A körlevél alapmottója „Duc in altum” – Evezz a mélyre! A szent pápa felszólít arra, hogy építsük újra kapcsolatunkat Istennel, legyen ő az első helyen az életünkben. Fedezzük fel újra a vasárnapot, a családi imádságot! Minden keresztény tudatosítsa, hogy meghívást kapott az életszentségre! Legyen az egyház újra a szeretet iskolája, közösségek közössége! Adjuk tovább bátran az örömhírt!
XVI. Benedek pápa három fő okban foglalta össze, miért volt az első háromszáz év kereszténysége olyan életerős. Az első, szilárdan hitték a kereszténység alapigazságait: hogy a világot Isten alkotta; a Biblia Istentől származik, Isten Lelkének ereje és fénye van benne; hogy Jézusban maga Isten jött közénk, benne és általa az élő Isten vérezte át a történelem szövetét; hogy Krisztus feltámadt, és a szentségeink ezért hatékonyak; hogy az erkölcsi parancsok jók; hogy van örök élet. A kereszténység az ókor végén úgy jelent meg, mint egy logikus, gyönyörű, kristálytiszta világnézet, amely rendkívül vonzó volt az Ókor végének kissé széteső kulturális és vallási élete számára. Nagyon sokan emiatt az intellektuális erő miatt is csatlakoztak a kereszténységhez. Manapság ebből sokat elveszített a kissé megfáradt nyugati kereszténységünk.
A második ok: a keresztények élete hiteles volt. Segítették a szegényt, szerették egymást, ha kellett, vállalták a vértanúságot is. A harmadik ok: hirdették az evangéliumot. Elsősorban nem is papok, hiszen a kereszténységnek ekkor még nem voltak nyilvános templomai, hanem egyszerű keresztények adták tovább a hitüket rokonnak, munkatársnak, barátnak. Embertől emberig terjedt, futótűzként. Ma sok keresztény meg sem próbálja hitét átadni, azt szinte szégyelli vagy magánügynek tartja.
Nagy szerepe lenne a megújulásban a világi keresztényeknek. Mennyire nagy szükség lenne sugárzó keresztény családokra, ahol természetes a hűség, a gyermekáldás bátor elfogadása, a családi imádság. Ragyogó fiatalokra, akik felvállalják hitüket és a szerint is élnek, olyan idős emberekre, akik imádságukkal, bölcsességükkel a közösségünk kincsei! De óriási szükség van hiteles papokra, szerzetesekre is, akik egész szívvel, nagy odaadással végzik küldetésüket.
[…]
Az említett videóüzenetből, de korábbi megnyilatkozásaiból is kitűnik, hogy történelmi távlatokban gondolkodik. Ön szerint a végidőket éljük, vagy az emberiség számára van valós esélye a XIV. Leó pápa által említett „fegyvertelen és lefegyverző békének”, a krisztusi békének?
A történelem nem egy determinált folyamat. Isten szabadnak alkotta az embert, és az emberiség tud tragikusan rossz döntéseket is hozni, elég az ukrajnai háborúra vagy a gázai konfliktusra gondolnunk. De tud az emberiség bölcs és jó döntéseket is hozni. (…) A Leó pápa által megfogalmazott „fegyvertelen és lefegyverző béke” nem egyszerűen a nagyhatalmak erőegyensúlya, hanem olyan béke, amely a szeretetre és az igazságosságra épül. Ez nem irreális álom, hanem reális lehetőség az emberiség számára. Óriási dolog lenne, ha a nagyhatalmak felismernék, az igazi cél nem a másik meggyengítése, nem a felülkerekedés, hanem az együttműködés. Ha a fegyverkezési költségnek csak egy kicsi részét arra szánnák, hogy a legszegényebb régiókat és országokat fejlesszék, hogy emberhez méltó élethez segítsék hozzá az ott élőket, akkor szebb és igazságosabb, boldogabb lehetne a világ.
Az emberiségnek rá kellene döbbennie arra is, hogy nem mennyiségben kellene növekednünk, hanem minőségben. Egy véges bolygón végtelen mennyiségi növekedés nem lehetséges. Nem a fogyasztásban, nem a termelésben kellene az igazi kibontakozást keresni, hanem emberségben, művészetben, barátságban, élményekben, szeretetben, lelkiségben. Magyar népünk, ahogy Harrach Péter volt családügyi miniszter mondta, két nagy kihívással néz szembe. Az egyik a tragikus demográfiai helyzetünk, a másik pedig a cigány testvéreinkkel való együttélésünk. Szép és élhető jövő csak akkor képzelhető el, ha megtanulunk egymás jogait tiszteletben tartva, egymást segítve, testvérként élni ebben a közös hazában.
Trauttwein Éva / Magyar Kurír – Új Ember
Fotó: Merényi Zita
