A közlés tartalma mindig igaz legyen, fogalmazza meg az Inter Mirifica a sajtóval, a társadalmi kommunikációval szembeni követelményt (vö. IM 5). A közösségi oldalak és a mesterséges intelligencia korában ennek a megvalósítása egyre nagyobb kihívást jelent. Bár a közösségi oldalak technikailag lehetővé teszik az emberek összekapcsolását, gyakorlatilag sokszor elválasztják a közösség tagjait, míg a mesterséges intelligenciát sokan a legkevésbé értelmesen és bölcsen, hanem mások megtévesztésére, félrevezetésére, befolyásolására használják.
A háló, ami nem összeköt, hanem szétválaszt
Előző írásomban a közösség és a kommunikáció közötti szoros kapcsolatot jártam körbe, kifejtve, hogy ezek miként fonódnak össze szétválaszthatatlanul. A társadalmi kommunikációt és a kommunió témakörét a II. vatikáni zsinat és a szinódus fényében mutattam be. A gondolatmenetet innen folytatom, megvizsgálva, hogy a közösségi oldalak és a mesterséges intelligencia korában milyen kihívásokkal szembesül a kommunikáció és a közösség.
A kereszténység alapvetően a nagybetűs Igazságot keresi évezredek óta, így nem meglepő a II. vatikáni zsinat dekrétumának a fentebb idézett kitétele. Valódi közösséget akkor tudunk építeni, ha az egymással megosztott információk alapvetően igazak, ha a kapcsolatok bizalomra épülnek. Ha nem hihetünk abban, hogy amit a másik mond, az igaz, akkor megbomlik a közösség tagjai közötti kötelék, mert alapjaiban sérül a bizalom.
A közösségi oldalak, vagy ahogyan még nevezik: közösségi hálók, vagy a társadalmi kommunikáció kontextusában még találóbban: a közösségi média azt ígérte, hogy az embereket összeköti egymással, az információt és a tudást pedig mindenki számára, aki kapcsolódik, könnyen hozzáférhetővé teszi. Ez a gondolat sajnos csak ígéret, utópia maradt, sőt bizonyos szempontok szerint azt is mondhatjuk, hogy ennek az ellenkezője valósult meg. Miközben a közösségi oldalak a világ különböző részein levő személyeket képesek ténylegesen „közel hozni” egymáshoz, ugyanakkor azt látjuk, hogy a férj és feleség egymás mellett görgeti a hírfolyamot, a kávézóban a barátok ahelyett, hogy egymással lennének, a telefont nyomkodják. A közösségi háló a távoliakat virtuálisan közel hozta, míg a közeli kapcsolatokat eltávolította egymástól.
Ugyanakkor a hozzáférhetővé tett tudással párhuzamosan, azzal ellentétes hatással a közösségi média sűrű összekapcsoltsága tette lehetővé (az emberi hiszékenységgel karöltve), hogy az álhírek problémája társadalmi méreteket öltött. Lassan tíz éve az álhíreket egyre nehezebb elkülöníteni a valódi hírektől, ami fokozatosan rombolta le a médiába vetett bizalmat is. De ma már lassan nem bízunk senkiben, gyanakvással fogadunk minden közeledést. Paradox módon mégis tömérdek álhírt és propagandát fogyasztunk, a közösségi oldalakon végzett kutatásaim szerint pedig legalább akkora népszerűségnek örvendenek az álhírek, mint a valódi hírek.
Mesterséges intelligencia „butaságra” használva
A mesterséges intelligenciák közelmúltbeli elterjedése – amelyeknek hátterében gyakorta úgynevezett neurális hálók működnek – újabb kihívás elé állítja a zsinati felhívás megvalósítását, hogy minden közölt tartalom igaz legyen. Míg pár éve még embereknek kellett megírniuk az álhíreket, ma már néhány mondatos utasítással az MI legyártja, lehet is közzétenni, terjeszteni. Egy kép felér ezer szóval, mondják, de ma már a szemünknek sem hihetünk, mert az internetet elárasztották az MI-k segítségével generált, valóságosnak tűnő, de hamis, félrevezető képek. A kommunikációs kontextusok felbomlása miatt (mindenféle élethelyzetben mindenféle tartalmat fogyasztunk) még az esetleg tréfának szánt élcelődések is néhány megosztás után puszta álhírré silányulnak.
De ma már nem csak szöveget és képet, hanem videót és hangot is lehet készíteni mesterséges intelligencia segítségével. Sosemvolt helyek, személyek, történetek népesítik be a közösségi oldalakat, amiket MI-vel hoztak létre, de sokan nem tudják, hogy amit látnak, az nem a valóság, nem létező a személy, a történet kitalált. Ez önmagában a médium vizuális jellege ellenére nem lenne nagy újdonság, a könyvek létezése óta, de már jóval azelőtt is létezett a fikció, a kitalált történet. A gond ma abból fakad meglátásom szerint, hogy a kontextus feloldódása miatt a kitaláció is valóságosnak, igaznak mutatja magát, ami egy kedves, de másnapra elfelejtett történetnél talán nem okoz túl nagy bonyodalmakat, de amikor az ember fontos döntéseit valótlanságokra, fikcióra építi, mert igaznak hiszi azokat, abból már bajok adódhatnak.
Amikor valaki elolvasott egy könyvet vagy megnézett egy filmet, akkor tudta, hogy amit olvas vagy lát, az csak egy lehetséges, de nem a tényleges valóságot ábrázolja. Mindez az ember fejlődését is szolgálhatja, mert olyan sémákat és mintákat, viselkedést „leshet” el a fikciós művekből, ami segíti a növekedését. Bár a fikciós alkotások olyan „valóságokat” is létrehozhatnak, amik csak a fantázia világában léteznek ténylegesen (lásd pl. sárkányok, unikornisok, boszorkányok), de ha ezek kilépnek ebből a kitalált világból és emberek sokasága kezdi elhinni őket, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Elég, ha a boszorkányüldözések súlyos abszurditását említjük, amikor a kollektív tévképzetek tragikus következményekkel jártak, és amit az egyház nem tud kitörölni a múltjából és mindig fájó seb marad.
Látszatvalóság
Aki tehát korábban a fikciós művek kitalációit valóságosnak vélte, az saját döntése alapján tette ezt. Aki színházba megy, regényt olvas, filmet néz, az a kontextusból tudja, hogy amit befogad, az nem a valóság reprezentációja, maximum egy lehetséges valóságé. Ellenben a közösségi oldalakon ezek a félrevezető tartalmak a megfelelő kontextus nélkül (ami jelezné, hogy kitalált dolgokról van szó) terjednek, sok esetben pedig szándékosan meghamisítják a kontextust, hogy így vezessék félre az embereket.
Nem kellett sokat várni, hogy amint a technológia lehetővé tette, megjelenjenek a politikai tartalmú, politikai szereplőket, hírességeket ábrázoló hamis videók, amelyeket rendszerint azért hoznak létre, hogy az illetőt kellemetlen helyzetbe hozzák, megalázzák, valótlanságot terjesszenek róla, amitől azt remélik, hogy a létrehozók vagy más szereplők hasznot húzhatnak. A hangunk és a képmásunk ma már nem (csak) a sajátunk. Néhány másodperces hangfelvétel alapján ma már általunk soha nem mondott dolgot adhatnak a „szánkba”, pénzt csalhatnak ki vele a felhívott szüleinktől, nagyszüleinktől, lejárathatnak a főnök előtt, nevetségessé vagy gúny tárgyává tehetnek a közösség előtt. Ennek a társadalmi szinten súlyosabb változata, amikor politikusok, vezetők hangjával, képmásával élnek vissza, ezzel manipulálva a közvéleményt.
A neurális hálók és egyéb mesterségesintelligencia-technológiák segítségével ma sosem látott módon leegyszerűsödött annak a folyamata, hogy olyan hihető valótlanságokat alkossunk, amelyek a látszat ellenére egy kifordított „valóságot” mutatnak, de erről mélyen hallgatnak, vagy éppen fennhangon hirdetik önnön „hitelességüket”. Amikor úgynevezett deepfake (hamisított) videókat nézünk, mesterséges hangfelvételeket hallgatunk a közösségi oldalakon, akkor a legtöbb esetben a regénnyel és a filmmel ellentétben semmi sem jelzi számunkra, hogy kitalációval állunk szemben, a technológia pedig néhány év alatt is annyira hihetővé vált, hogy sokszor a legfigyelmesebb szem és az éberen figyelő fül sem veszi észre a hamisítást.
Több mint hatvan év telt el a II. vatikáni zsinat Inter Mirifica kezdetű dekrétumának megjelenése óta (1963), de a közlés igazságára vonatkozó felhívás nem hogy veszített mondanivalójából, hanem ma még sürgetőbb megvalósítandó üzenetet jelent a világ számára. Amennyiben a közösségi oldalakat és a mesterséget intelligenciát nem megfelelőképpen használjuk, a bennük rejlő hatalmas potenciál ellenére a kommunikációnk egyre kevésbé felel meg az igazmondás kritériumának. A félrevezető kommunikációval nem építjük, hanem romboljuk közösségeinket. A közösségi és neurális hálókkal szétszakítjuk társadalmi hálónkat, végső soron közösségeinket.
