Ferenc pápa a Spes non confundit bullájával meghirdette a remény évét. 2025 a remény címszó alatt futó jubileumi év, ennek kapcsán rendelte el a gyulafehérvári főegyházmegye, hogy minden plébánia triduumot tartson, háromnapos elmélkedéssorozatot a jubileumi évben. László István székelyszenttamási plébános írását adjuk közre, nyomtatott formában a Keresztény Szó 2025/3. számában olvashatják.
A remény nem csal meg – írja Szent Pál apostol a rómaiakhoz intézett levelében. Hitünknek és keresztény létünknek egyik alappillére ez a mondat: keresztényként, a kinyilatkoztatásban hívő emberekként mi a remény gyermekei vagyunk. Erről a reményről írok most.
Milyen remény?
A reményről szóló beszéd egyre ritkább napjainkban. Nem igazán találunk elmélkedéseket róla, nem írnak a sajtóban, nem emlegetik nagyon. Pedig a három isteni erény – hit, remény, szeretet – egyike. Bár Szent Pál apostol azt mondja, a legnagyobb a szeretet, mégsem jelentheti ez azt, hogy a remény kevésbé fontos.
A reménynek több megítélése létezik: az ókori görög kultúrában a reményt nem tartották jó dolognak, sőt valami olyan csalóka illúziónak tekintették, amely minduntalan becsapja az embereket. A mítosz szerint Zeusz, az Olümposz főistene meg akarta büntetni az embereket Prométeusz bűnei miatt. Egy szelencét adott Pandórának ajándékba, de megtiltotta, hogy azt kinyissa. Pandóra nem engedelmeskedett, és amikor a szelencét mégis kinyitotta, abból minden szenvedés, fájdalom, betegség terjedt szét a világban. Egyedül a kis, törött szárnyú remény maradt a szelencében, mintha nem lehetne eldönteni, hogy az a szenvedések egyike vagy pedig a szenvedések ellenszere. A reményt azóta is ebben a kettősségében látjuk: egyrészt a szenvedések idején erőt ad, buzdít, hogy merjünk, akarjunk újrakezdeni, másrészt egy az ember várakozását becsapó, a jövőt szép színben feltüntető csalóka délibáb, amelytől jobb minél hamarabb megszabadulni. A remény negatív megítélésének vonala megmaradt a gondolkodásban. Spinoza azt mondja, hogy racionálisan gondolkodó ember nem reménykedik, távol tartja magát tőle, mert a remény szenvedést okoz. Nietzsche a reményt egyenesen a szenvedések meghosszabbításának elveként tartja számon. Még előtte Schopenhauer azt mondta, hogy a remény nem más, mint a vágy összetévesztése a beteljesülés valószínűségével. A magyar irodalomban is föllelhető ennek a vonalnak a visszhangja, elég, ha Csokonai A reményhez című versére gondolunk, amelyben csalfa és vak, olyan, akit a boldogtalan vigaszként csinál magának, de végső soron mégis csalódott marad. Terry Eagleton könyvében arról beszél, hogy nem szabad a reményt összetéveszteni az optimizmussal. Az optimizmus jellembeli adottság, hasonlít egy olyan tulajdonsághoz, mint a hajunk színe vagy magasságunk.
Az optimista hozzáállású ember rózsaszín szemüvegen keresztül látja a világot, és a valóságból csupán azt veszi észre, ami optimizmusát igazolja. Éppen ezért az optimista ember ilyen értelemben a nihilista ellentétpárja, azaz a pólus másik végletében áll, de cselekvésének módja végső soron ugyanaz. Az optimista számára a valóság mindig szép, jó, tökéletes, a nihilista szerint a valóság értéktelen. Egyikük sem lesz hajlandó a jövőben rejlő lehetőségekért cselekedni. Az, hogy egy félig telt vizes pohár félig üres vagy félig teli, végső soron pszichés beállítottság kérdése, és nincs sok köze a reményhez.
A „nézd az dolgok jó oldalát” – szintén egy valóságot és annak néhol szörnyű jellegét figyelembe venni képtelen hozzáállás. Végső soron ha a reményt ezen a vonalon próbálnánk megközelíteni, puszta relativizmusba süllyednénk: te jónak látsz mindent, mert ilyen vagy, én rossznak, mert ilyen vagyok. Pont. Az optimizmus és a pesszimizmus is a fatalizmus gyermeke: a világgal nincs mit tenni, mert vagy úgy van jól, ahogy van, illetve úgysem lehet megváltoztatni, jobbá tenni.
A remény épp ebből a zsákutcából vezet ki, szembemegy a fatalizmussal, és arra mutat rá, hogy erényként az optimizmus és pesszimizmus szemléletein túl helyezkedik el. Hasonló Nitrola elgondolása is: az apokaliptikus irodalom a nagy katasztrófák, szorongattatások idején születik. Üzenete mögött a remény gondolata dolgozik: a világ annyira rossz, annyira élhetetlenné vált, hogy egy kozmikus pusztulás képes új alapokra helyezni azt. Az apokaliptikus irodalom katarzisélményéből születik a remény: az új ég és új földnek az ígérete. Kierkegaard elemzései szintén itt kapcsolódhatnak a remény fogalmához. A halálos betegség című művében a kétségbeesést elemzi. A di-sperazione a remény ellentéte, pontosabban az az állapot, amelyben a jövővel kapcsolatban az ember kettős lehetőség elé állítódik: vagy teljesen kapitulál, vagy teljesen beleveti magát. A kétségbeesésből való „terápiák” mentén, annak függvényében, hogy az ember hogyan kezeli a helyzetet, stratégiatípusokat ír le: vannak, akik úgy vélik, az állandó lehetőségben lebegve képesek lesznek kétségbeesés nélkül tengetni életüket: a lehetőségekben lebegő ember pl. Don Juan, aki számára a meghódított nők száma jelenti az életet, de sosem köteleződik el.
A képzelet világában leledző ember irodalmi képe Don Quijote, aki nem szembesül a valósággal, hanem regényekből sző maga számára világot, ellenséget, és ezt a képzelt világot tekinti saját valóságának. Az elköteleződött ember viszont a kor erkölcsének válik rabjává, és nem tekint az erkölcsi szokásrend mögé. Az igazi gyógyulást a kétségbeesésből a teljesen Istennek alárendelt ember valósítja meg. Ennek példája Ábrahám, a hit lovagja, aki bebizonyította, hogy elköteleződött (igazként megtartotta az erkölcsöt), de képes volt tovább is lépni: Isten parancsának engedelmeskedve az erkölcsön túli, teológiai rendnek is hajlandó volt engedelmeskedni: kész volt saját fia meggyilkolására.
Ábrahám nagy tettét csak akkor értjük helyesen, mondja Kierkegaard, ha őt először is gyermekgyilkosnak nevezzük. Ábrahám úgy válik a hit lovagjává, hogy a valóságon túli ígéretek beteljesülésében is bízik, olyan helyzetekben, amelyek ellentmondani látszanak minden reménységnek. Kierkegaard elemzésének nagy hozadéka, hogy arra tanít: hinni, remélni, bízni csakis akkor tanulunk meg, ha megéltük a kétségbeesés legmélyebb poklát is. Ugyanakkor az is fontos, hogy az aprópénzen vásárolható remény fogalmát alá kell vetnünk a bölcseleti gondolkodás kritikai rostájának, különben a reményről szóló beszédünk motivációs tréner ideológia lesz (mint amikor valaki szájjal akarja felfújni a teherautó lágy kerekét, mert a tréner azt mondta neki, te mindenre képes vagy, csak akarnod kell). Akkor leszünk képesek igazán teljesíteni az apostol kérését: legyetek mindig készen számot adni a bennetek lakó remény alapjáról, ha olyan reményfogalommal rendelkezünk, amely a valóság próbáját kiállja.
A remény mint negatívum: ,,értelmes ember nem dől be a remény nyújtotta hamis elvárásoknak”
A remény negatív megítélése mint az európai gondolkodásnak az ókori görög hagyatéka végigkíséri a remény történetét. A modern korban többen kifejtették azt a nézetet, hogy értelmes ember nem dől be a remény nyújtotta elvárásoknak, mert azok hamisnak bizonyulnak. Arthur Schopenhauer azt mondta, hogy a remény nem más, mint a vágy összetévesztése a beteljesülés valószínűségével. Mivel vágyakozunk valamire, megszületik bennünk az elvárás, hogy vágyaink beteljesülnek. Ezt az elvárást, a beteljesülés valószínűségét nevezzük mi emberek reménynek. Nietzsche egyenesen az emberi szenvedések meghosszabbítójának nevezte. Az emberek hajlamosak arra, hogy kimondva vagy titokban az utolsó pillanatig, minden látszattal ellenkezőleg arra várjanak, hogy jobbá fordul a helyzet, hogy mégsem lesz tragikus kimenetelű egy-egy esemény, és amikor mégis bekövetkezik a legrosszabb, akkor nemcsak a tragédia fáj nekik, hanem reményükben is csalatkoznak, frusztráltak lesznek. Ilyen értelemben a meghiúsult remény mindig rátesz egy lapáttal a szenvedésre.
A remény filozófiai megközelítésének nagy alakja Ernst Bloch, műve: Das Prinzip Hoffnung. Bloch marxista filozófus, a remény megalapozását tehát teljesen profán terepen végzi. Az ő esetében a remény teljesen evilági horizontokba szorul, olyan megvalósulásai lebegnek a szem előtt, mint a gazdasági fejlődés, a társadalmi igazságosság, a szegények elnyomásának megszüntetése. Földi paradicsom a célja. Erre válaszolt teológiai megalapozásból indulva Jürgen Moltmann, aki szerint a keresztény remény alapját a Szentírás fekteti le: a keresztények reménye Isten ígéreteiből származik.
A keresztény remény alapja Isten igazmondása: Isten megtartja ígéreteit, ezek beteljesülnek, még akkor is, ha minden világi jel ennek ellentmond, ha a világ adott keretei képtelenek befogadni egy-egy isteni ígéret megvalósulását, ha egy egy reménység szétfeszíti a természeti és kozmikus kereteket.
A remény mint pozitívum: vissza a Szentíráshoz
Vissza kell térnünk tehát a Szentíráshoz, ha a reményről teológiai szempontok szerint akarunk beszélni. Szent Pál apostol azt mondja, Jézus feltámadása alapoz meg minden reményt. Az Ószövetségben a Zsoltárok könyve beszél szépen a reményről: a 16. zsoltár, amelyben a keresztény értelmezés Jézus feltámadásának jövendölését látja. Az Újszövetségben nem nagyon találkozunk a remény szóval, ugyanis Jézus feltámadásában, életében a beteljesülést látták. A remény az örök életbe való eljutás, ezt pedig Jézus megnyerte számunkra. Szent Pál apostol levelei helyezik le annak a tannak az alapjait, amely – főleg a középkorban – a reményt a teológiai erények sorába állítja.
Az egyházatyák viszonylag keveset tudtak mondani erről az erényről, az áttörést Aquinói Szent Tamás írásai hozták meg. A negatív megítéléssel ellentétben létezik a reménynek egy hosszú, pozitív megítélésű hagyományvonala. Ez egyértelműen a zsidó-keresztény hagyományra megy vissza. A Szentírásban ugyanis a remény más alapokon nyugszik, mint a pogány kultúrákban. Míg a nem keresztény elképzelés szerint az ember a sorsnak van kiszolgáltatva, jövője nem biztos, sem előrelátni, sem befolyásolni nem képes, a Szentírás mindent Isten gondviselésének rendel alá. Isten az időnek és a történelemnek is az Ura, ilyenként pedig az egyes ember és az egyes népek sorsát is ő irányítja. A választott nép és a kereszténység reményének alapját Isten ígéretei képezik. Ábrahám, az Ószövetség nagy alakja, mélyen bízott abban, hogy Isten megtartja ígéreteit. Bár nem volt gyermeke, bár a megígért földet ellenségek lakták, ő Isten hívására mégis elindult, és rábízta életét az Isten által kimondott szóra. És Isten hűségesnek bizonyult: gyermeke született, otthonra lelt. Ábrahám Izsák feláldozása közben is hitt abban, hogy Isten megtartja ígéreteit. Ugyanígy Mózes is: az Úr hívta meg a negyven éves kalandra, ő vezette a pusztában, és ő csalogatta egyre veszélyesebb vidékekre, egyre nehezebb kalandokra, mígnem Mózes megláthatta – igaz, csak távolról – az ígéret földjét. A kereszténység ennek a gondolkodásnak az örököse: Isten hűséges az ígéreteihez. Isten betartja szavát. Amikor Mózes a nép elé tárja Isten törvényét, és megkérdezi, hajlandók-e engedelmeskedni neki, a nép így felel: megtesszük és meghallgatjuk. Előbb a cselekedet van, és azután a megértés. Ez a reménykedő ember egyik jellemzője. Nem számigál az elején, nem magyarázkodik, nem keres kibúvókat és ürügyeket. Azt mondja: álljunk neki, csináljuk, és közben kiderül, hol lesz sikerünk, hol haladunk előre, és hol ütközünk akadályokba. Előbb rálépünk a megvalósítás útjára, cselekszünk, és a nehézségekkel majd a folyamat közben lesz időnk foglalkozni. A lényeg azon van, hogy telve reménnyel, jókedvvel, lendülettel kezdjük el a munkát, a siránkozás és számítgatás majd ráér. És ebben a lendületben van helye persze a kudarcnak is, de néhol a kezdeti lelkesedés elég ahhoz, hogy úrrá legyünk a kudarcokon is.
Látható az eddigiekből, hogy a remény alapvetően a jövőhöz való hozzáállásunkat jelenti: aki azt mondja, hogy számára a jövő nem tartogat semmi ígéretet, hogy a holnap nem hoz semmi jót, abból hiányzik a remény. Aki viszont abban bízik, hogy a remény nemcsak illúzió, nemcsak délibáb, hanem az általa előrevetített képek akár meg is valósulhatnak, akár lehet jobb a holnap, az telve van reménnyel. A reménység a jövő és valóság iránti bizalom. De ugyanakkor önmagunk erejébe vetett hit is: képes leszek legyőzni az akadályokat, képes leszek megbirkózni a kihívásokkal, képes leszek megvalósítani az álmaimat. A remény ezt a valóságba és magam erejébe vetett bizalmat jelenti. A remény mint isteni erény igazából az Isten által belém öntött bátorság, akaratom megerősítése: igenis, úrrá leszek a kihívásokon. Mindezek alapján négy tulajdonságát különböztethetjük meg a reménynek: – a remény egy jóra való vágyakozás, várni azt, hogy valami jó történik – amit remélünk, ott van a kincsünk; – remény hűség a céljainkhoz, kitartás a nehézségek ellenére; – a remény egy bizonytalan (mert jövőbeli) jónak a megszerzésére irányuló törekvés; – a remény a cselekvésre ad erőt.
Aquinói Szent Tamás a reményről
Aquinói Szent Tamást szemügyre véve tőle kérdezzük meg, hogy mit mond a reményről. A nagy egyházatya és középkori teológus a hagyományhoz híven a három isteni erény között tárgyalja a reményt. Ő a reményt olyan szenvedélyként (passio) határozza meg, amelynek tárgya egy jövőbeli és ugyanakkor meredek (nehezen elérhető) jó. A jövőbeli arra utal, hogy nincs teljesen a mi hatalmunknak alárendelve (sok akadály, változás, véletlenszerű történés), de értékbeli rendje szerint magas, kiemelkedő (nem olyan várakozás, amely minden számítás szerint bekövetkezik – hogy ha hazaérek, megiszom egy pohár vizet). A kétségbeeséstől az különbözteti meg a reményt, hogy saját tárgyát minden akadály és nehézség ellenére elérhetőnek tartja, és nem délibábnak, illúziónak. A remény mint a szenvedély (passio) alfaja megköveteli, hogy tisztázzuk a nemét. El kell mondanunk tehát, hogy mit jelent a szenvedély, amelynek keretében a remény is jelentkezik.
A lélek szenvedélyeit (passiones animae) Szent Tamás az érzékekbe ágyazva értelmezi: a szenvedélyek a külvilággal kapcsolatos lelki megmozdulásból születnek. Az érzékek (a szem, a fül, az ízlelés) egy-egy dolgot felmutatnak a léleknek, majd ez a dolog ilyen vagy olyan passiót vált ki a lélekből: kellemes, szép, kellemetlen, megszerezni való vagy sem. A szenvedélyek két részre oszlanak: vannak olyan szenvedélyei a léleknek, amelyek a dolgot a maga kellemes/kellemetlen voltában értékelik – ezeket a szenvedélyeket nevezi Szent Tamás passiones concupiscibilesnek. (Nem összetévesztendők a concupiscentiával.) Ezekből Tamás hatot különböztet meg: szeretet/gyűlölet, vonzalom/taszítás, gyönyör/fájdalom. Ezeknek a szenvedélyeknek az esetében az a kép, amelyet az érzékeink a lelkünk elé tárnak, nem kapcsolják be az akaratunkat, a cselekedetünket, hanem csak azt mondják, milyen az illető dolog: ha egy szép almát lát a szemünk, akkor a lélek kellemesnek fogja azt ítélni. Ha egy rothadó, nyüves gyümölcsöt mutat a szemünk a lelkünknek, akkor a lélek azt mondja, hogy az taszító, csúnya, utálatos. A második csoportját a szenvedélyeknek passiones irascibilesnek nevezi. Ezeket Szent Tamás úgy határozza meg, hogy sub ratione ardui jelentkeznek, azaz nem csupán az érzékelhető (kellemes, kellemetlen) voltát jelentik a dolognak, hanem úgy mutatják fel a dolgot, amelynek eléréséhez valamilyen akadály leküzdése szükséges. Amikor egy célt látunk a világban, akkor bekapcsolódik az akaratunk is: én azt el akarom érni. Ha egy veszélyt tár elénk a valóság: ha a távolban egy medve vagy haragos kutya van, akkor azt mondom: az elől nekem el kell menekülnöm. Amikor egy cél elérése érdekében cselekszem, vagy amikor egy veszélyt kerülök el, a szenvedélyeim energiája működtet. Ez hoz mozgásba. Ilyenből ötöt sorol fel Szent Tamás: remény/kétségbeesés, félelem/bátorság és harag. A haragnak nincs társa, ugyanis minden ebbe a csoportba tartozó szenvedély a haragnak valamilyen módosulása. A remény a haragvó szenvedély első megnyilvánulása. A besorolás akkor válik érthetőbbé, ha a reményt a célok elérésének szolgálatában álló motiváció és erő forrásként értjük. Mintha azt mondaná Szent Tamás, hogy az akadály előbb fel kell mérgesítsen, hogy lendülettel nekifeszülve le tudjuk győzni. A remény szenvedélyjellege nem törli el annak többé-kevésbé racionális jellegét. A szenvedély ugyanis nem ellentéte a rációnak, hanem azt megelőző emberi képesség. Amikor próbálkozom, hogy a jogosítványt megszerezzem, de első, második, sőt harmadik nekifutamodásra is kudarcot vallok, akkor fel kell háborodnom, fel kell mérgelődnöm, és azt mondjam: ez nem igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Ez nem lehet, hogy mindenki más megszerezte körülöttem, és én nem vagyok képes. Ez a fajta szenvedély a remény: az akadály föl kell szítsa bennem az agressziót, föl kell gyűljön bennem az energia, amely nekiront az akadálynak és legyőzi. Érdekes számomra Szent Tamás megközelítése, mert nem gondolnánk a reménnyel kapcsolatban a haragra, agresszióra – és úgy tűnik, a középkori gondolkodónak mégis igaza van. Kortárs kutatások megerősítik Szent Tamás elképzelését a reményről. Megfigyelték ugyanis, hogy azok az emberek, akik gyászolnak, letargiába esnek. Föl kell dolgozniuk a nagy vesztességet, rá kell hajoljanak saját fájdalmukra. Önmagukba zárkóznak, nem akarnak beszélni, enni, találkozni másokkal, nem akarnak kimenni a szobájukból. De amikor felgyűl bennük a harag, amikor felmérgesednek – akkor lépnek a gyógyulás útjára. A harag kibillenti mély szomorúságukból, és erőt ad nekik arra, hogy továbblépjenek. A börtönökben pl. szándékosan bosszantották a rabokat, hogy fenntartsák bennük a reményt.
Reményre nevelés
A remény nagy ellentéte a beletörődés. Amikor az akadállyal szemben azt érezzük: nem tudok úrrá lenni rajta. A beletörődést sokszor tanuljuk: ha az ember úgy él, hogy minden kudarca után egyre gyengébbnek és tehetetlenebbnek gondolja magát, egy idő után nem is fog nekiszaladni a kihívásnak. Meg sem próbálja, azt mondja: eddig sem ment, most sem fogom tudni legyőzni. Emiatt fontos, hogy a nevelésben tápláljuk az emberekben, a gyerekekben a reményt. A fiataloknak meg kell tanulniuk, hogy sok mindent képesek kontroll alatt tartani, sok mindent képesek befolyásolni.
Egy amerikai egyetemen vizsgálatnak vetették alá a diákokat. Azt kérdezték, hogy a kudarcoknak mi az oka. Kiderült – érdekes eredményre jutottak a kutatók –, hogy a kudarcok sosem a képességektől függtek, hanem az akadályhoz való hozzáállástól. Ha valaki eleve úgy gondolta magáról, hogy ő képtelen lesz megbirkózni a feladattal, nem is fektetett elegendő energiát bele. Elbukott. De ugyanígy jártak azok is, akiknek mindig azt mondták, hogy ők született tehetségek, hogy ők okosnak születtek, és nekik ez nem jelent problémát. Ők is elbuktak. A legjobban azok teljesítettek, akiket az állandó fejlődésre buzdítottak, akik megtanulták, hogy a kudarc ellenére képesek felülkerekedni önmagukon, hogy minden erőfeszítésükkel jobbakká és még jobbakká válnak.
Arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy a remény játszotta a kulcsszerepet abban, ahogy a diákok különböztek egymástól: akik megtanulták, hogy személyes elkötelezettséggel dolgozni kell, akik megtanulták, hogy bizony minden erejüket latba kell vetni, azok képesekké váltak egyre nehezebb feladatokkal megbirkózni. Az agyondicsért, illetve ócsárolt diákok magatartása nem változott. Akik úgy vélték: én ilyen vagyok, és kész – azok blokkolták önmagukban a fejlődés képességét.
Fontos tehát a reményre nevelésben mindkét dolog felmutatása: el kell mondani a gyermeknek, hogy még esetleg valamihez nem nőtt fel, ugyanakkor egy-egy siker esetén nem kell agyondicsérni sem. Akár egy kudarc akár egy sikerélmény után a gyermeknek azt kell megtanulnia, hogy jobb is lehet. A remény ez a magatartás: a lehetőség, a jobbulás szenvedélye. Az állat, például egy kutya, ha szaladgál, más állatokat kerget, játszik, eszik, alszik, százszázalékosan megéli a kutya létet. Neki az a feladata, hogy ilyen legyen. Viszont az ember – bármeddig is jutott, bármennyire is tehetséges, előrehaladott, sosem éri el emberi léte száz százalékát. Az ember ugyanis sosem teljesen önmaga, mert emberlétünkhöz állandóan hozzátartozik a bennünk rejlő lehetőségek megvalósítása. Sosem fogjuk tudni ezt kimeríteni. Ez a reményünk alapja.
Számunkra a valóságnál jóval magasabb szinten vannak a lehetőségek. Manapság elég sok oktatási rendszer az önimádat gyermekeit akarja megteremteni: meg akarják óvni a fiatalokat minden nehézségtől, sérüléstől. Csak dicsérni szabad őket, csak sikereket szabad biztosítani nekik – és emiatt a fiatalok egyre betegebbek lelkileg. Nem tanulták meg, hogy a valósághoz hozzátartozik a kudarc is: nemet mond a szerelmem, megszid a tanárom, rossz jegyet kapok stb. A reményre nevelés a valóságot mindig szem előtt tartja: elmondja a gyermeknek, a fiatalnak: a kudarc nem a világ végét jelenti. Nem föltétlen te vagy a hibás, ez egy ilyen helyzet volt. De lépj tovább. Ne add fel. Millió lehetőség vár rád – és az eddig tapasztalt nehézségekből erősebben jössz ki.
László István (ifj.) székelyszenttamási plébános
Fotó: Vatican News, pixabay, freepık
Az írás a Keresztény Szó 2005/3. számában jelent meg.
