A Fejedelmek, várak és misszionáriusok című rendezvényen a Kolozsvári Magyar Napokon a budapesti ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetének munkatársai tartottak előadást. Az előadók közt volt Molnár Antal magyar történész, egyháztörténész, aki csángó vonatkozású egyháztörténeti csemegét hozott. A rendezvény után beszélgettünk e kutatásról, a moldvai csángó kutatás kérdéseiről.
A Jakó Zsigmond Kutatóintézet meghívására augusztus 23-án, szombaton 11 és 14 óra között az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetének munkatársai (Zsoldos Attila, Oborni Teréz, Molnár Antal és Szalai Ágnes) tartottak előadást. A budapesti Történettudományi Intézet és az EME keretében működő Jakó Zsigmond Kutatóintézet között régi hagyományokra épülő, szoros együttműködés alakult ki az elmúlt időszakban, e szoros kapcsolat eredménye a Magyar Napokon tartott rendezvény. A Történettudományi Intézet tudományos munkatársai legújabb és legérdekesebb kutatási eredményeikről számoltak be. A szélesebb közönségnek is érdekes témák, előadók: Zsoldos Attila Az Anjou-kor királyi várszervezete Erdélyben; Oborni Teréz Erdélyország fejedelmei arany- és ezüstpénzeken; Molnár Antal Olasz misszionáriusok és magyar liturgia Moldvában. A kutnári katolikus zsinat (1642) ismeretlen jegyzőkönyvének tanulságai; Szalai ÁgnesValóban a konty parancsolt a süvegnek? – Bornemissza Anna, Erdély fejedelemasszonya.
Molnár Antal magyar történész, egyháztörténész egyháztörténeti csemegét hozott, nemrég jelent meg Catholic Confessionalization in Early Modern Moldavia. The Synod of Cotnari and the Speculum Ordinis of Bartolomeo Bassetti OFMConv. (1642) címen, a Vatikán hivatalos könyvkiadója, a Libreria Editrice Vaticana kiadásában legújabb, csaknem 600 oldalas, angol nyelvű kiadványa. Alapjául egy évszázadokig lappangó kézirat szolgál, amely az 1642-ben rendezett kutnári zsinat aktáit és az ezen összeállított moldvai katolikus rituálét tartalmazza. A kézirat címe Speculum Ordinis (Rend Tüköre), összeállítója Bartolomeo Bassetti itáliai minorita misszionárius és Bellinus Pál magyar pap voltak. A kötet 175 odalas, angol nyelvű bevezető tanulmánya egy historiográfiai áttekintés után alaposan bemutatja a moldvai katolikus egyház szervezeti fejlődését és sokirányú (magyar, lengyel, itáliai és bolgár-bosnyák) kötődéseit, részletesen ismerteti a zsinathoz vezető utat és a katolikus–ortodox konfesszionalizáció kölcsönhatásait, a zsinati könyv alapos filológiai és tartalmi elemzésével kimutatja a dekrétumok és a rituálé forrásait. A szerző 53, jórészt kiadatlan levéltári dokumentumot tesz közzé. A kötetet a Speculum Ordinis kritikai és facsimile kiadása zárja. Ez év végén a kötet bevezető tanulmánya magyarul is megjelenik a Szent István Társulat kiadásában.
Kérem, olvasóinknak röviden foglalja össze, mi az a mű, amiről előadásában szólt, s ami az ünnepi alkalmat adja, hogy az EME szervezésében Kolozsváron hallhattuk. Egy moldvai, csángó vonatkozású katolikus zsinat iratainak kiadását tarhatjuk a kezünkben…
A csángó témával kezdem, mivel én arról nem is beszéltem az előadásomban, vagy csak nagyon futólag említettem, hogy az 1980-as évek végén még gimnazistaként Domokos Pál Péter működésének hatására az egész generációnkat a csángó kérdés nagyon izgatta. Egyfajta, ahogy az egyik kollégám, aki szintén sokat foglalkozott ezzel, Hatos Pál írta, sajátos búsongó magyar orientalizmus. A csángó kérdés valamennyiünket magával ragadott, többen kezdtünk ezzel ilyen-olyan szinten foglalkozni, én magam is. És mivel Benda Kálmánnak olvastam az Erdélyi magyarság folyóiratban 1991-ben megjelent híradását erről a zsinati dokumentumról és a moldvai rituáléról, elhatároztam, hogy én ezt megkeresem. Ez a keresés eltartott vagy 30 évig vagy még tovább, de végül is a fénymásolatát sikerült megtalálnom, és az alapján végül is publikáltam ezt a zsinati dokumentumot, aminek a legfontosabb tanulsága az, hogy ezt a Moldvában működő olasz misszionáriusok és magyar papok a magyar egyházi rendtartás alapján állították össze. Ezt akár egy partizánakciónak is nevezhetnénk, hiszen Moldva egyrészt a római missziós szervezethez tartozott közvetlenül, illetve a rendes egyházi hierarchia szerint pedig a lengyel episzkopátushoz, a bákói püspökséghez, Magyarországhoz hivatalos köze nem volt. Tehát amikor szóba kerül az, hogy miért nem küldtek magyar papokat a magyar püspökök, azért nem küldtek, mert nekik ehhez sajnos egyházjogilag semmi közük nem volt, ide a helyi ordinárius, a bákói püspök, majd később a iaşi-i, a jászvásári püspök, illetve a Római Missziós Központ tudott papokat delegálni.
Erdélynek nem tudott kapcsolata lenni Moldvával, mert a reformáció korszakában az egyházszerkezet sem működött Erdélyben…
Igazában véve a XVI-XVII. században, a XVIII. században, amikor ennek még lett volna aktualitása, akkor Erdély azért nem tudott ezzel foglalkozni, mert egyrészt nem tartozott egyházjogilag oda, tehát egy püspök nem küldött egy másik püspökségbe papot, ha az a püspök nem kéri tőle. Márpedig nem kérte, illetve az erdélyi katolicizmus is rendkívül nehéz helyzetben volt az Erdélyi Fejedelemség alatt, a saját egyházmegyéjüket sem tudták a fejedelemség alatt ellátni papokkal, ezért volt a rengeteg licenciátus, diák stb., és a XVIII. század közepére kezdett nagyjából talpra állni. A XIX. században már tudott volna papokat küldeni, de addigra megalakult a román állam, megalakult majd a jászvásári püspökség, aminek a legkisebb vágya volt az, hogy magyar papok magyarul prédikáljanak a születő román nemzetállam nacionalista miliőjében. Tehát amikor már erre lett volna lehetőség, akkor politikailag nem volt, amikor politikailag lett volna lehetőség a korábbi korszakokban, akkor pedig az egyházi intézményrendszer, a magyar egyházi intézményrendszer nem volt erre képes. És ezért izgalmas ez a dokumentum, mert ez tulajdonképpen egy ilyen partizánakcióként létrehoz egy egyházfegyelmi liturgikus rendet, amiben teljesen követi a magyart. Tehát nincs itt semmi nacionalizmus az itáliai misszionáriusok részéről, ők látták azt, hogy ezek magyarok, egyébként le is írják, azért tettem közzé azt az 53 dokumentumot, úgy válogattam, azokat főleg, ahol leírják, hogy ezek a hívek márpedig magyarok. Mert sajnos a román forráskiadványokból ezek a típusú dokumentumok néha pont kimaradtak valamilyen oknál fogva, ahol ez pontosan le van írva, hogy ezek bizony magyarok voltak. Például az egyik misszionárius azt írja, hogy van itt egy magyar fiatalember, ha ezt Rómában kitanítanák, akkor ő egyedül többet érne, mint 500 olasz misszionárius 500 évig. Tulajdonképpen pontosan látják azt, hogy itt mennyire fontos, és ezért emelik be ezt a magyar egyházfegyelmet és liturgikus rendet a moldvai egyházba. Sajnos, ahogy az előadásomban is elmondtam, ebből nem lett semmi, mert akkor szervezik újjá a moldvai missziós hierarchiát, és az új missziós püspökre bízzák ennek az egyházfegyelmi liturgikus rendnek a megalkotását, őneki erre pedig már nem volt lehetősége. Ő az a híres Marcus Bandinus, Marko Bandulovics bosnyák ferences, aki végigvizitálja Moldvát, megírja a rendkívül részletes és máig borzasztóan fontos forrásul szolgáló jelentését, de ilyen típusú zsinatot és egyebet már nem hoz létre, ő inkább a ferences kultúrkörben mozgott, a balkáni ferences kultúrkörben, ő nem ezt a magyar verziót részesítette volna előnyben.
Éles különbséget tett aközött, hogy ebben a korban még szó nincs nacionalista szenvedélyről, ami később ezt a témát teljesen uralja. Érintőlegesen találkoztam a csángó kérdés felkarolását céljának tartó Szent László Társasággal, amely a 19. század közepén, végén valamennyire foglalkozott a csángó kérdéssel, de az már nyilván abban a korban történt, amikor a vallási témához erőteljes nemzeti felhang kapcsolódott…
Abszolút, tudniillik a XIX. században fedezik fel, szintén egyfajta ilyen romantikus orientalizmus jegyében, hogy van egy magyar kisebbség, amely kimarad a nemzetfejlődésből, hiszen nincs saját értelmisége, sem egyházi, sem világi, a XIX. században elhagyatott ilyen szempontból. Igazából magyar nemzeti tudata is csak etnikai nyelvi tudata van, de az a fajta nemzettudat, ami már egy kulturális nemzettudat, az azért jóval hiányosabb. Nyilván ők tisztában vannak ekkor, hogy ők magyarok, tehát nem ez a kérdés, hogy az a fajta nemzettudat, ami a 19. században egy anyaországiban megvan, ők ezt nem kapják meg oktatásban, kultúrában, fogalmakban, és akkor próbálnak rajtuk segíteni, de nyilvánvalóan ez a segítség nem a katolicizmus, hanem a nemzettudatnak az ápolása. Nyilván egy asszimilációra törekvő nacionalista, még a kelet-európai mértékben is sokszor extrémnacionalista román, születő román államban, ez kevés sikerrel járt. Voltak tervek, hogy a jászvásári keretek közt magyar teológia legyen, de nem tudom elképzelni azt a támogató román politikai közeget, sajnos ezeknek a vállalkozásoknak igazában véve már nem volt politikai aktualitása, és inkább mérgesítették a viszonyokat. Az a papság, alit annyi kritikával illetett például Domokos Pál Péter, janicsár püspök, janicsár papok, így nevezte őket, igazából nem akartak mást, mint a hitét megőrizni, a közösséget, a katolikus közösséget megőrizni, akár annak az árán, hogy nem magyarok lesznek, hanem románok, de katolikus hívek. Aztán a II. világháború alatt, a Vasgárda tombolása idején, amikor szóba került, hogy vagy deportálják, vagy kiirtják őket, akkor az volt a feladat, hogy bebizonyítsák, ők románok. Akkor maradhattak meg a szülőföldjükön. Akkor konstruálják aztán majd a Ceauşescu alatt felmelegített tézist, hogy a moldvai katolikusok román eredetűek lennének. Erről állítólag maga a konstrukció kitalálója mondta azt, hogy mindannak, amit leírtam, pont az ellenkezőjeikhez, de akkor ezt kellett mondani.
A másik kérdés, ami előadásában megragadta a figyelmemet, az, hogy a ferencesek és a moldvai katolicizmus viszonya hogyan is alakult, mint obszerváns ferences központ, mi is volt Csíksomlyó és Bákó kapcsolata?
A bákói kolostor meg csíksomlyói kolostor obszerváns ferencesek voltak, a szigorúbb ága a ferences rendnek, ami nagyon erős volt Magyarországon a reformáció előtt. Tulajdonképpen azt lehet mondani, az egyetlen olyan intézménye a katolikus egyháznak, ami túlélte a reformációt, és ami aztán hozzájárult a katolikus megújuláshoz. A XVI. század végétől a XVII. században azokon a helyeken maradtak meg ferences kolostorok, amelyek valamilyen módon védettek voltak a földesúri reformációtól. Tehát ezért maradtak meg a hódoltságban, mert oda nem értek már be a földesurak, Szeged-Alsóváros, Gyöngyös, egy ideig Jászberény, és így maradtak meg ebben a legeldugottabb végeken, nem is igazából Csíksomlyón, ez egy kicsi kolostor volt a 16. század elején, sokkal nagyobb volt Bákó meg Tîrgovişte. Ez utóbbi nem volt olyan nagy, de Bákó nagy kolostor volt, komoly létszámú szerzetessel. Tehát igazából ezeket ilyen túlélő bázisoknak szánták, és milyen érdekes, hogy az egyik ilyen túlélő bázis a török hódoltsági kolostorok mellett a bákói volt. Nagyon sokat tettek ezek a ferencesek, az itteni katolikus lelkipásztorkodás terén. Nagy tragédiája az ottani magyar katolicizmus történetének, hogy végül aztán összevonták, visszavonultak Csíksomlyóra, Tîrgoviştéból és Bákóból visszahívták őket a 1570-es években, és akkortól kezdve már csak mindenféle dalmát, olasz meg egyéb misszionáriusok vetődtek el oda. És ezek a konventuálisok, akik nem voltak Magyarországon jelen, már a XVI. században eltűnnek, nincsenek is tulajdonképpen. Majd a 17. században jelennek meg Magyarországon, de nagyon sok misszionárius volt, konventuális ferencesek jelennek majd meg 1623-ban Moldvában. Az előadásban említettem, hogy ennek egy szélhámosság volt az eredője, mert aki alapítja a missziót, az egy obszerváns ferences volt, aki igazából teljesen nem megengedett módon lett konventuális, mert szigorúbb rendből nincs lehetőség enyhébb rendbe váltásra, mindig csak szigorúbbra lehet váltani. Neki kitelt a becsülete az obszervásoknál, és átkérte magát, pontosabban átlopta magát a konvertuálisokhoz, ő ment vissza Moldvába mint konventuális misszionárius. Ő gyorsan megbukott, de presztízsokokból nem engedte el Róma ezt a missziót, hanem utána már itáliai misszionáriusokat küldött. Tehát azt lehet mondani, hogy bűnben fogant, de végül is komoly eredményt ért el ez a kezdeményezés, hiszen máig a mai moldvai katolicizmusnak is a legerősebb pillére a Szent Józsefről nevezett minorita tartomány. Az alapítója, Andrija Bogoszlavics egy imposztor volt, de…
Isten útjai…
Igen, Isten görbe utakon is egyenesen ír.
Ön mint — Erdélyből nézve — határon túli hogyan bonyolódott ilyen erőteljesen erdélyi történelmi témák kutatásába?
Igazából Erdély mindig is érdekelt, mert engem az egyháztörténetben mindig a perifériák érdekeltek, soha nem írtam meg az esztergomi érseknek az életrajzát például. Mindig a perifériák érdekeltek, ezek a kicsit oldallagos dolgok, kisebbségek érdekeltek, a többség számára is nagyon tanulságos ezeknek a kutatása. Kezdettől fogva nagyon érdekeltek a jezsuiták, ferencesek és Erdély. Az első cikkeim az erdélyi jezsuitákról szóltak, ebből született ez Lehetetlen küldetés? című kis kötet. Utána következett Moldva mint téma, ez a gimnáziumi, egyetemi nosztalgia volt, és az, hogy évente visszatértem a témához, meg kéne találni, meg kéne találni, és aztán amikor megtaláltam, akkor teljesen egyértelmű volt, hogy most akkor ezt meg szeretném írni. Én tanulgatok románul is, tehát olvasom a román szakirodalmat, beszélni nem tudok. De elolvasom. Igazából az alatt a 30 év alatt, amíg nem ezzel foglalkoztam, hanem balkáni keresztényekkel, katolikusokkal, meg ortodoxokkal is. Az volt a szakmai innováció, a nemzetközi történetírás felől, az én moldvai dolgomban, és ezért nagyon népszerű is lett, már Bécsbe is meg hívtak, ott bemutatták a kötetet, tavasszal bemutatják Párizsban is, és lesz bemutató Rómában is. Ami nemzetközileg is érdekes, ami innováció, az az, hogy én ebből a balkáni és római perspektívából közelítem a moldvai történetet, ami teljesen más, mint a magyar nemzeti vagy a román nemzeti perspektíva, hanem egy kicsit így fölülnézetből a teljes délkelet-európai kontextusban próbálom elhelyezni, abból derül ki egy csomó érdekes dolog. Ugye az a 30 év, amit azzal töltöttem, most itt kamatozik, ezt is másképp látom, mint egy hagyományos megközelítés.
Világiként egyháztörténelmi témákkal foglalkozik, a Vatikánban kutat, hogyan és miért alakult ezirányba a pályája?
Pannonhalmán érettségiztem, nagyon jó tanáraim voltak, nagyon jó mestereim, idős bencés szerzetes, aki a Vatikánban kutatott, olyan bencés szerzetes, aki Rómában doktorált, valahogy nekem ez teljesen egyértelmű volt, hogyha én történelemmel fogok, foglalkozni, akkor az egyháztörténelem lesz. 1988-ban érettségiztem, akkor nagyon nagy hiány is volt. Latin szakos voltam az egyetemen, nagyon nagy előnyöm volt, ezt kár lenne elvesztegetni, úgy gondoltam. Mindig is érdekeltek ezek a kérdések, és éreztem, hogy helyzeti előnyöm vsn azzal, hogy ilyen a neveltetés, megvan a nyelvtudásom, okleveleket olvastam már a gimnáziumban. Engem ez annyira érdekelt, hogy tulajdonképpen kvázi predesztinált arra, hogy ezekkel a témákkal foglalkozzam. Később sok időt töltöttem Rómában, a Római Magyar Akadémia igazgatója voltam öt évig, akkor nagyon sok kapcsolatot sikerült kialakítani, ennek a római munkának kicsit a jutalma a pápai történeti bizottsági kinevezés, ami megint egy más perspektívába helyezi az embernek a történeti munkásságát. Például így adódott, hogy vatikáni kiadásban jelenhetett meg ez a könyv, ami tekintélyt és súlyt ad neki.
Molnár Antal középiskolai tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte,1989-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán latin–történelem szakon, az Eötvös József Collegium tagjaként. 1993/1994 folyamán egy évet Párizsban töltött az École normale supérieure diákjaként, francia kormányösztöndíjjal, 1994-ben a Paris IV – Sorbonne Egyetemen szerzett D.E.A. (MA) diplomát történelemből. 1995/1996-ban történelem és latin szakos előadóként diplomázott az ELTE-n, majd Szegeden és Párizsban doktori tanulmányokat folytatott. A Szegedi József Attila Tudományegyetemen 1999-ben irodalomtudományból, a Paris IV – Sorbonne Egyetemen 2002-ben történettudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot. 2000 és 2004 között az ELTE-n török szakos tanulmányokat folytatott. 2007-ben szintén az ELTE-n habilitált. 1998 és 2000 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történeti Intézetének adjunktusa, 2000-től az ELTE Történeti Intézetének adjunktusa, 2009-től docense, 2023-tól egyetemi tanára. 1995 és 1996 között óraadó, 2002 és 2005 között pedig a Történész Műhely vezetője az Eötvös Collegiumban. Egyetemi munkája mellett 2005-től a MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, 2010-től 2011-ig osztályvezetője. 1997-től 2011-ig a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya levéltárának levéltárosa. 2011 és 2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója. 2016-tól ismét a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, majd 2019. január 1-jétől igazgatója, illetve az ELTE Történeti Intézetének docense. 2020. január 1-jétől az Eötvös Loránd Kutatói Hálózat (ELKH) részeként működő Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója és igazgatója, 2021. január 1-jétől a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgató-helyettese. 2021. február 22-étől a Vatikánban működő a Történettudományok Pápai Bizottsága (Pontificio Comitato di Scienze Storiche) tagja. A Szent István Tudományos Akadémia 2022. december 5-én választotta tagjává. 2023-tól a Pápai Keleti Intézet (Róma) vendégprofesszora és 2025-től a Szent István Társulat elnöke.
