Három filmvetítés is volt egyszerre kedden, 19-én délután, talán ez magyarázza, hogy a Nyisztor Ilonáról készült portréfilm nézőterén, a Sapientia EMTE Hunyadi Mátyás dísztermében még jócskán elfértek volna a nézők.
Mivel kissé késve érkeztem az „előzenekar” film vetítésére, ezért nem tudom, elhangzott-e, mi volt a koncepció, hogy a Gyimesek ritmusa című kísérleti dokumentumfilmet (rendezte Csapó Huba, 2019) épp ekkorra tűzték műsorra. Arra sajnos még kevesebb volt az érdeklődő, pedig a ritmusok sokfélesége valóban segíthetett volna megérkezni lélekben is a nézőknek a „Hegyeken, völgyeken zengedezve járnék” alkotás megtekintésére. A tizenegy perces alkotás megtekintése sajnos nem volt zavartalan, ugyanis néhányan azt hitték, elkéstek a hat órai bemutatóról, és kissé felháborodottan reklamálták a korai kezdést…
Miután a nézőtéren a fények kigyúltak, észlelhető lett, hogy Nyisztor Ilona és a kíséretében lévő Mátyás Mónika szakreferens végignézte az előzetesnek szánt alkotást is, a gesztusnak mindenesetre erős üzenetértéke van, amely taníthatna akár jóérzést, vagy nevezzük így: protokollt sokaknak.
A „Hegyeken, völgyeken zengedezve járnék” alkotás előtt Kőrösi Viktor Dávid vezető konzul köszöntőjét követte Németh Zsolt magyar országgyűlési külügyi bizottsági elnök alkalmi gondolata, amely a nagy elődök, élők és elhunytak emléke előtti főhajtás mellett Nyisztor Ilona fáradhatatlan tevékenységének méltatása is volt egyben. Amint mondta, elég a „szemébe nézni a vásznon”, hogy megismerjük, kiről is van szó.
A Maksay Ágnes rendezte portréfilm erős képi elemekkel operál végig, az első percekben mindenhonnan lobogó román trikolór szavak nélkül is pozícionálja a nézőt, amire némiképp rá is erősít az első szöveges jelenet, amelyben Nyisztor Ilona egy fejő nőhöz érkezik, és egy régi emléket idéz fel, ami éppen a magyarok és az oláhok (szerk. megj. autentikus szóhasználat) közötti valamikori csínytevéses esetről szól. Ért(het)jük a különállást, a mi és az ők közötti határvonalat – amely egyébként a későbbiekben láthatóak szerint már megszűnt: míg Nyisztor Ilona arról beszél, hogy gyermekként ők nem tudtak románul és szünetben magyarul beszéltek egymással, a jelenkori iskolában forgatott jelenetben látható, hogy a gyermekek románul beszélnek, a játék nyelve is ez, és a portréfilmben megjelenő, a Magyar Házba járó és népdalénekesnek készülő László Rita diáklány is helyenként keresi az anyanyelvi szavakat.
A filmkockák pörgése közben a néző többször is dalra fakadhat lélekben, számtalanszor csendülnek fel ismert csángó szentes énekek, de ugyancsak a benső húrokon játszik Nyisztor Ilona kendőzetlen meghatódása, amikor szüleiről beszél, édesanyja imádságos lelkületét idézi meg bejárva és bemutatva a kamerának a szülői házat. „Azt hiszem, azért segít ingemet a jó Isten, mert ő annyit imádkozott érettünk” – fogalmaz visszaemlékezésében a népdalénekes.
Az egykori tanítóképző előtt az egykori osztálytárssal történt találkozás, nosztalgia, fotónézegetés is a meghatottság felé terel. Közben beavatást nyertünk a népdalénekes formálódásába, iskolaválasztásába, felvillanak a múltból képek, és óhatatlanul is a jelen felé haladunk: a néha hétköznapi viseletben, néha hagyományos öltözetben láttatott életét mesélő Nyisztor Ilona alakja vizuálisan is arról üzen, ami a film kockái közül is felsejlik kimondatlanul, utalásokkal, hogy a múlt és a jelen között ingadozva kell átmenteni vagy újratanítani a most felnövekvőknak azt, ami a pusztinaiak sajátja, dal, nyelv, hit. És hogy a jelenben sem vész el semmi, talán csak átalakul, mi sem bizonyítja jobban, mint egy későbbi jelenet: csángó asszonyok várják a somlyói nyeregben a napfelkeltét, Babba Mária feltűnését, és az első sugarak fényét a korábban megismert László Rita telefonnal rögzíti.
A film nagy és visszetérő témája az elvándorlás. A jelenség többszörösen érinti a portréfilm alanyát magát is, de az egyik jelenetben elhangzó számbavétele az egyik utcaszakasznak egyértelművé teszi, a mintegy kétezer fős falu sok háza ma már üresen áll, tulajdonosai külföldön keresik a boldogulást. Ennek ismeretében még fájdalmasabban cseng vissza Nyisztor Ilona szava a fülünkbe, ünnepekkor mindenki hazajött, olyan nem volt, hogy elmaradjon valaki.
A galuskát készítő asszonyok, amint tanítják a fiatal Ritát a jó tölteléktekerésre, a színpadokon éneklő asszonykórus, a magyarországi közönség előtt fellépő népdalénekesek, Nyisztor Ilona az Európai Parlamentben Boldogasszony anyánkról énekel, Tytti Isohookana-Asunmaa, a csángó jogok finn felkarolója mesél… Számtalan jelenet, amely éppen csak érzékeltet valamit a nézőkkel mindabból, ami a pusztinaiak és tágabban értve a moldvai csángók 21. századi történetét illeti.
Két egymástól független jelenetet hagytam a végére, mert bennem így formálódott át a film: Nyisztor Ilona megérkezik a Nyugati pályaudvarra felpakolva, megy a fiához, annak családjához, viszi az unokáknak a pufuleți-et (aminek jó magyar megfelelője nincs, hiába is erőltetjük a pufi és az extrudált kukoricarúd kifejezéseket) és a galuskát, a Margit-hídon átguruló autóban a fiú és az anya nyelve más tónusban és dialektusban szól. A filmzáró nagytotál pedig idekívánkozik: kisbusszal hazaérkeznek Pusztinára a népdalénekesek, a járműből kiszállva indulnak hazafelé, a kamera fokozatosan távolít, és végül a faluról készült légi felvétel lélegzetelállító.
