Ha az ember útnak ered, Felvidéken, a Tátra körül jár, és elvetődik Lengyelországba is, az idegenvezetőktől gyakran fogja hallani Szent Kinga nevét és a legendák rövidített verzióját is. Az alábbiakban két utazásom élményeiből mazsolázgatva, azokat tényekkel és legendás események felidézésével kiegészítve idézem meg Árpád-házi Szent Kinga alakját liturgikus emléknapján.
Árpád-házi szentjeink egyike, Kinga, vagy ahogy Lengyelországban és Felvidéken is emlegetik, Kunigunda, akiről vajmi keveset tudunk, talán a nevéhez fűződő csodák sem olyan népszerűek és közszájon forgóak felénk, mint például rokonának, Erzsébetnek a rózsacsodája, nem beszélve másik húgáról, Margitról.
Életrajza kapcsán megjegyezhetjük, hogy teljesen tipikus életút volt az övé – ha csak IV. Béla király és Laszkarisz Mária gyermekeinek történetét nézzük meg tüzetesebben, a lányok esetében ugyanazt a mintázatot találjuk: férjhez kellett menniük egy-egy trónörököshöz vagy fejedelemhez, hogy a magyar állam kapcsolatait így erősítsék, a kor szokása szerint. (Nota bene: nehogy azt gondoljuk, hogy a fiúkra más sors várt.)
Szent Kinga Esztergomban született 1224. március 5-én az említett királyi pár első gyermekeként. Igen korán eljegyezték a lengyel fejedelem fiával, Boleszlávval. Kinga 15 éves volt, amikor a 13 éves Boleszláv nőül vette 1239-ben. Ez a lépés jó hatást gyakorolt a lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatra, ugyanakkor Kinga meggyőzte férjét, hogy tartsa tiszteletben az ő szüzességi ígéretét. Boleszláv a krakkói székesegyházban fogadott örök szüzességet; a pár így úgynevezett józsefi házasságban élt, ezért a lengyelektől a későbbi fejedelem megkapta a Szemérmes melléknevet.
Mint ismeretes, a vizsgált korszak nagy eseménye a tatárjárás, amely a lengyel vidéket sem kímélte meg. Kinga teljes hozományát gyakorlatilag a tatárok elleni védekezésre használták fel. Ám ez a felkészülés nem akadályozta meg a hódítókat, hogy 1241-ben végigdúlják Lengyelföldet. A fejedelmi cím várományosa és neje ekkor előbb a szepességi Podolinba menekült, onnan pedig a Dunajec bal partján álló, a valamikori legészakibb magyar várral átellenben emelt Csorsztin várába menekült.
Csorsztin vára, a mindenkori menedék
Az őszinteség kedvéért el kell árulnom, hogy a Pieninekben meghúzódó csorsztini romnál nem jártam, sem Ószandec fele nem álltunk meg, sem nem hajókáztunk át Nedecből – viszont utóbbiból szép rálátást nyertünk. A tavaszi és az őszi kép tulajdonképpen csak a hangulatbéli eltérések miatt került ide. A csorsztini vár romjai mit sem változtak. A két vár, amint azt elhelyezkedésükből sejtik is talán olvasóink, valamikor stratégiai fontossággal bírtak. Nedec őrizte a magyar határt, Csorsztin pedig a galícait.
A szépen kiépített, és látogatókra optimalizált Nedec várához képest éles kontrasztot mutat Csorsztin, amelyet nem építettek újra. A két építmény közti völgyben csordogált a Dunajec, amelyet aztán felduzzasztottak, jelenleg a csorsztini tó tükre feszül a valamikori határon. Ezzel a beavatkozással egyszersmind a gorálok (azaz a lengyelföldi „románok”, pontosabban a valamikori román területről határvédelmi célokkal a Pieninek környékére telepített népcsoport kései utódai) dunajeci tutajosságának is gátat vetettek, valamikor e népcsoport tagjai ugyanis a Dunajec vizén a Balti-tengerig szállították a Tátra fáit.
Szent Kingáról a vidékhez fűződően legenda is született, igaz, nem a fennebb említett menekülés idejéről való, hanem egy későbbiről. Ugyanis Kinga özvegyen belépett az általa alapított ószandeci klarisszakolostorba (megj.: erre még visszatérünk), ahonnan 1278-ban ugyancsak tatárbetörés miatt Csorsztin várába menkült rendtársaival. A legenda ennek állít emléket: Csorsztin várából menekültek, és a Pieninekhez érve, üldözői egyre közeledtek, ekkor Szent Kinga a hajából kivett egy szalagot, és hátradobta üldözői elé, ebből keletkezett a kacskaringós Dunajec folyó. A csapatok azonban ezen, ha nehezen is, de átjutottak, és ismét üldözőbe vették az apácákat. Ekkor fésűjét dobta maga mögé, amiből olyan sűrű erdő jött létre, ami már sikeresen megállította a tatárokat, Szent Kinga pedig rendtársaival együtt megmenekült.
Wieliczka – a máramarosi sólelőhely(ek) testvére
Már hogy is lehetne két, alaphangon is ötszáz kilométernyire fekvő sóbánya – Wieliczka és Aknaszlatina – testvér? Geológusok most ne nézzenek ide, kérem. A testvérség alapja lehetne mondjuk a miocén kori életkezdet, amikor is a Középső-Paratethys tenger elpárolgásával sókristályok rakódtak le, és a későbbi talajmozgási folyamatok, a lemeztektonikai tevékenység folyamán ezek tömbbé váltak. Vagy lehetne az is, hogy mind a Kárpátok hegyvidékének „gyermekei”. Persze, más rokonító elemeket is találhatnánk még, ha nagyon keresnénk. Árpád-házi Kinga életútját tekintve azonban van egy kedves legenda, amely a közvetlen rokonságot bizonyítja – amennyire egy legenda bizonyíthat bármit is. No de lássuk a történetet.
Amikor Kinga a tatárjárás viszontagságait követően, 1249-ben hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, az egyik aknaszlatinai tárnában gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. Ekkor eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak a sós forrásokból lepárlással kinyert sóhoz jutottak hozzá, így szólt atyjához: – Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket. A király természetesen teljesítette lánya kérését, Kinga pedig a kor szokása szerint egyik aranygyűrűjét lehúzva ujjáról, azt az akna birtokbavételének jeléül a mélybe dobta. Visszatérve Krakkóba az apja által mellé rendelt bányászokkal ásatni kezdett egy helyen, ahol csodálatos módon hamarosan sóra bukkantak, az első kiemelt tömbben pedig megtalálták Kinga Máramarosban eldobott gyűrűjét. Így „szállította” volna Árpád-házi Kinga a máramatosi sót a lengyel fejdelemségbe. A wieliczkai sóbányában, amely jelen idő szerint is Lengyelország egyik legismertebb turisztikai látványossága és a világörökség része is, 1896-ban 100 méterrel a földfelszín alatt 54 méter hosszú, 18 méter széles és 12 méter magas kápolnát emeltek tiszteletére, és sóból megfaragták a gyűrű legendáját is.
Wieliczka sóbányája azonban nem csupán ennek a legendás eseménynek állít emléket. A valamikor bányászok mély hite több ponton, több teremben is kézzelfoghatóan megjelenik, az igényes és tartalmas kiállítások révén. Persze, most nem szó szerint kell érteni a kiállítást: különböző helyszíneken különböző témák elevenednek meg, impozáns sószobrokban megfogalmazva láthatjuk a sóbánya egyik első „turistáját”, Kopernikuszt, és más nagy történelmi személyiségeket is; a korabeli életképekről (ősemberek sópárlása, 19. századi bányászok lóval és a többi) nem ordít a műség, jóllehet természetesen bábokkal jelenítik meg a témákat.
A felismerhetetlenségig elkopott sóbálványok (talán Péter és Pál apostolfejedelmek lehettek valamikor – bevallom, nem jegyeztem meg) mellett a fent említett kápolna, amely méreteiben bőven meghaladja némelyik hazai kápolnánkat, igényes kialakítás szempontjából sem utolsó, sőt, egyszerűen lenyűgöző. Az idegenvezető szerint minden dekorációja sóból készült, és a falfaragványokat az egyszerű bányászok készítették. Nos, annyira impozánsra sikerült az egyiptomi menekülés vagy az utolsó vacsora domborműve, hogy hosszasan lehetne szemlélődni előttük – ha a csoportnak nem kellene továbbhaladnia záros határidőn belül. Mert a sóbánya csak csoportosan és csak idegenvezető társaságában látogatható.
Ugyanakkor ne gondolja senki, hogy csak Szent Kinga és Szent II. János Pál pápa alakja vagy a kápolna a látnivaló. „Átélhetünk”, láthatunk fény- és hangtechnika által megelevenített gázrobbanást, egy bányató mellett legendás fel- és eltűnés tanúi lehetünk, és a személyes kedvenceim a bányszmitológia elengedhetetlen segítői (vagy ártói… mikor hogy), a törpék.
Rövidke és közel sem a teljesség igényével készült bányabeszámolónk mivel is érhetne véget, mint hogy visszatérjünk arra, aki miatt elkészült ez az írás. Árpád-házi Kinga gyűrűjéről valószínűleg sokáig fogunk hallani, és ha szkeptikusan is tekintjük a tartalmát, annyit azért vegyünk belőle komolyan, hogy a bánya első tárnáját valóban Kinga révén nyitották meg 1251-ben, az apja által rendelkezésére bocsátott bányászok.
Krakkó
Ez az a része utunknak, amelyet nem tudunk semmilyen fizikai módon vagy látványelemmel Szent Kingához kötni – bár tény, hogy az útleírások szerint V. Boleszláv maradványait a krakkói ferences templomban helyezték örök nyugalomra. Bár a valamikori fejedelmi rezidencia a mai híres Wawel helyén állt, és helyenként felfedezhetőek régi maradványok, a palota építését csak 1333-ban kezdték el, és azóta többször is átépítették. Tehát bár nyomát nem lelhetjük, de tudnunk kell: itt élt – már amikor nem a tatárok vagy egyéb hadak elől kellett menekülnie – a lengyel fejedelem és felesége, Árpád-házi Kinga is.
Természetesen Krakkó, a valamikori uralkodói rezidencia, a püspökség, a székesegyház Zsigmond-tornya mind-mind felejthetetlen élményt nyújtanak. Így itt most nem is időzünk sokat – de aki a környéken jár, e tudatban is sorjázza lépteit.
Ószandec – apácakolostor és székely kapu
Ószandec bájos kisváros a Dunajec és Poprád folyók összeömlése mellett, e két folyó ölelésében. Főtere mindenféle modern kereskedelmi egység, (tömeg)közlekedési eszköz és egyebek ellenére olyan hangulatú, mint ahol némiképp megállt az idő, és mint ahol a múlt képes a jelenben, annak szerves részeként létezni – tudom, csupa közhely… Ottjártunkkor épp Mindenszentekre készültek, a négyszög alakú főtéren a terjedelmes hársfák alatt épp virágvásárt tartottak. De ezt csak a későbbi kávé mellől szemléltük meg, ugyanis lépteinket azonnal toronyiránt, azaz a kolostor, Kinga életének utolsó állomása felé igazítottuk.
E várost Boleszláv adományozta feleségének 1257-ben, ahol egyes források szerint 1273-ban, más feljegyzések szerint 1280-ban klarisszákat telepített le, megalapítva a rendházat, és alighanem neki köszönhető az első templom 1285-ös felépítése is. Már huszonnyolc éve működött a fent említett sóbánya, amikor Szemérmes Boleszláv 1279-ben meghalt. Temetésén özvegye már a klarisszák habitusában jelent meg. Egyik húgával, a fél évvel korábban megözvegyült, később boldoggá avatott Jolánnal együtt beléptek az ószandeci klarissza zárdába. A klarisszák 1284-ben főnöknőjükké választották. Három év múlva a kolostort földúlták a tatárok – a vonatkozó legendarészletet Csorsztinnál olvashatták. A rendház újjáépítését Kinga irányította. 1291 őszén Kinga betegeskedni kezdett, majd 1292. július 24-én, Szent Jakab apostol ünnepének vigíliáján elhunyt.
A fenti fotón látható templom nem az, amelynek építéséről korábban szó esett. Ennek építési ideje 1322, és többször is átépítették. A szent hajlék beltere is impozáns, akit csak a kulturális érdeklődés vezet, annak is számtalan látnivalót rejt a kis templom.
Ottjártunkkor a kolostor udvarán található Szent Kinga Háza múzeumban az Árpád-házi királylányt ábrázoló alkotásokat felsorakoztató kiállítást néztünk meg. Iskolások keze munkájától naiv művészek alkotásán át profik műveiig, sófaragványt, rajzot, olajfestményt, sőt oltárképet is láthattunk, és attól félek, a felsorolásból ki is hagytam néhány „műfajt”.
És kérdezhetik minden joggal: hol maradt a címben említett székely kapu, netán metaforának szántam volna? Nos a népi fafarágaszat e hazai remeke valóban ott áll Ószandecben, közel a kolostor bejáratához. Íme:
A székely kaput Magyarország adományozta Ószandecnek, alkotója gelencei fafaragó: Both László.
Búcsúzzunk Szent Kingától, Ószandectől néhány utcaképpel:
Végezetül…
Minden valamit érő írás végén van valamiféle frappáns zárógondolat. De nagyon kell gondolkodnom és keresgélnem, hogy megtaláljam annak a mondatnak az elejét, és ide tudjam írni. Sem tavasszal, sem ősszel nem Szent Kinga nyomában indultam el, de mégiscsak megtaláltam ezt az ösvényt, ami hozzá elvezett. Számtalan élményt őrzök a vidékről, a Dunajecen ma is szívesen lecsorognék tutajon, és talán már Csorsztin felkeresését is szorgalmaznám, mert bár Ószandecre vezető utunk során felajánlotta az utat szervező kolozsvári szakember (akinek ez úton is köszönöm az élményeket is), hogy néhány percre megállhatunk a romoknál, kihagytam a lehetőséget. A közvetve Árpád-házi Szent Kingához fűződő utam így zajlott tehát. Azt hiszem, érdemes lenne egyszer kimondottan ezzel a céllal elindulni, és az ő élete állomásait meglátogatni, megismerni, végigkirándulni. Nem véletlenül mondom így, nem nyelvbotlás. Ilyen hosszú távon zarándoklelkülettel járni nem lehetetlen, de talán a történelem „kövein” haladni érdemes lenne előbb utazóként, hogy máshogy legyünk jelen – a zarándoklat erősen spirituális mivoltát pedig nem a kíváncsiaknak ajánlom (azt pedig ugye tudjuk, hogy attól, mert a Szent Kinga-kápolnában közbenjárását kértük ügyünkben, még nem teszi zarándoklattá utunkat).
Jó utat mindannyiunknak!
Fotó: a szerző és Szabó Csaba
