A papszentelést megelőző időszak mindig különleges jelentőséggel bír az egyházmegye életében. Ilyenkor nem csupán az újmisés papokra irányul a figyelem, hanem magára a hivatás misztériumára is – arra a mély, Isten és ember között szövődő kapcsolatra, amelyben valaki kimondja életre szóló igenjét Krisztus hívására: „Kövess engem!” Hagyomány, hogy a papszentelések előtt minden évben bemutatjuk azokat a fiatalokat, akik az oltár szolgálatára készülnek. Ez ma különösen is fontos, hiszen a papi hivatások száma nem mutat látványos növekedést, így minden újmisés pap valódi ajándék az egyház és a közösség számára – élő jele annak, hogy Isten ma is szólít, hív és küld.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében ebben az évben négy diakónust szentelnek pappá. Közülük, az oroszhegyi Márton Ottó, Rómában, a Pontificium Collegium Germanicum-Hungaricum falai között készültek a papságra. Ez az intézmény az egyik legrégebbi pápai kollégium Rómában, amelyet azért alapítottak, hogy különböző európai országok számára képezzen papokat. Ottó éveken át tanult, imádkozott és szolgált ebben a történelmi közegben, miközben emberileg és lelkileg is megérlelődött a papi hivatásra. A következőkben személyesen is megszólal, mesél hivatása kezdetéről, a formálódás éveiről, és megosztja reményét, amely Isten szolgálatára indítja őt. Imádkozzunk együtt azért, hogy a jó Isten bőséges áldása kísérje elinduló papi élete minden napján.
Isten által megalkotott élet szépségét és jóságát fel kell fedeznünk és ápolnunk kell
A nevem Márton Ottó, Oroszhegyről származom, egy erős katolikus közösségből. Már kiskoromtól fogva vallásosan neveltek a szüleim, valamint a nagyszüleim. Gyakran velük jártam templomba. Van egy nővérem és egy húgom, akik szintén egész életemben támogattak és szerettek. Hálás vagyok a családomnak, mert bár nem voltunk gazdagok, de mégis mindig mindent megkaphattam, amire testileg-lelkileg szükségem volt.
Jelmondatomra egy hétköznapi szentmise során figyeltem fel még székelykeresztúri gyakorlati éves kispapként. A Rómaiakhoz írt levél 12. fejezetének 11. verse így szólt: Legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok! (Róm 12,11). Rögtön éreztem, hogy ez személyesen nekem szól. Ez a rövid felszólítás emlékeztetett a múltamra, ahol az Isten hívása mindig végigkísért. Erőt adott az akkori jelenben, hogy feladataimban teljesen önmagamat tudjam adni: a lehető legjobbat. Valamint bátorított a jövőre, hogy papként sem élhetem le az életem másképp, mint az Isten iránti buzgóságban és a jó szolgálatában. Így elsősorban üzenetként fogom fel önmagam számára, hogy csak akkor lehetek hiteles ember, keresztény és pap, ha életem és hivatásom szorosan kapcsolódik az Úrhoz, ha ő a kiindulópont és a cél. De van egy másik üzenete is, mégpedig az, hogy a buzgóság lelkületére való meghívás nem csak nekem szól, hanem minden embernek. Papként igyekszem elősegíteni, hogy az emberek tudatosítsák, hogy életükkel Istent dicsérik.
Bár a templom közelségében és az oltár körül nőttem fel, sosem akartam pap lenni. Amikor valaki a papságra buzdított, én nagyon gyorsan le tudtam reagálni, hogy miért nem akarok pap lenni.
Természetesen számtalan alternatíva volt a fejemben. Szerettem a reál tantárgyakat, ezért a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium matematika–informatika osztályába felvételiztem, amely több lehetőséget is felkínált. Itt gondolkodtam el azon, hogy jó lenne mérnöknek vagy informatikusnak lenni. Ezzel párhuzamosan, mivel nagyon szerettem a zenét, és önszorgalomból, illetve néhány ember segítségével orgonálni tanultam, kántor akartam lenni. Volt egy időszak, amikor nyaranként erdőben dolgoztam a falu környékén. Ott annyira megtetszett a légkör és a munka, hogy sokáig erdészeti ágon akartam tovább tanulni. A középiskola elején bekerültem a falu önkéntes tűzoltó egyesületébe, amely megragadott, ezért hosszú időn keresztül hivatásos tűzoltó akartam lenni.
Természetesen a papság gondolata mindig mindenhova elkísért. Bármennyire is meg akartam szabadulni a gondolattól, bármennyire is igyekeztem a témát a „szőnyeg alá söpörni”, mégis mindig utolért és nem hagyott nyugodni. Sok szép élmény és emlék van bennem, amelyek mindig bátorítottak ezen az úton. Csak hogy párat említsek: sok jó példájú ember életmódja, viselkedése, szavai hatottak rám. De végigkísér az is, hogy nyolcadik osztályos gyermekként és mindig segédkező ministránsként felkért az idős plébánosom, hogy az érsek úr engedélyével segítsek neki az áldoztatásban, lévén, hogy sok ember járul szentáldozáshoz, különösen a nagyobb ünnepeken. Mondanom sem kell, hogy méltatlannak éreztem magam erre a feladatra, de pontosan ezért éreztem kegyelemnek, és többször megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne abban az életállapotban megmaradni, amit az Úr testének osztásakor és azután érezhettem.
Tizenkettedik osztályban, érettségi előtt állva sok érzés kavargott bennem a jövőmmel kapcsolatban. Akkorra már szinte minden nap előjött a kérdés, hogy vajon pap kell-e legyek? A végső lökést egy ifjúsági szentségimádás adta meg, amelyre azzal a kéréssel mentem: „Uram, ha azt akarod, hogy pap legyek, akkor most, itt üzenj, vagy adj egy jelet!”. Amikor elkezdődött a szentségimádás, megdöbbenve hallgattam, hogy szinte minden imádság és ének azt üzente: Menj, én megsegítelek!, Ne félj, veled vagyok!, Vezetni foglak!, Meghívtalak, jöjj! Miután végigsírtam a szentségimádást, végre először ki mertem mondani magamnak: „Rendben, megyek a szemináriumba. Pap leszek.” Ez végtelen békességgel töltött el, teljesen megnyugodtam.
Így léptem be a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe, és töltöttem el ott két évet. Ezután az elöljárók kérésére Rómában folytattam tanulmányaimat, egészen a mai napig. A szemináriumi évek során sohasem éreztem csalódottságot vagy kísértést, hogy meggondoljam magam. De folyamatosan tapasztaltam Isten segítő, megerősítő jelenlétét.
Ha bármiben is elbizonytalanodtam volna, vagy nehézséget, esetleg félelmet éreztem volna, Isten mindig megelőzött, és egy olyan jó megoldást mutatott, amelyet még elképzelni sem tudtam volna.
A képzési évek alatt volt egy két félévből és különálló plébániákon való tevékenykedésből álló gyakorlati évem is, Székelykeresztúron és Gyimesben. Mindkettő rengeteg dologra tanított, sok-sok szeretetet tapasztaltam, és belekóstoltam abba, hogy milyen jó papnak lenni és a hívekért és az Úrért tevékenykedni. A gyakorlati év adott egy különleges buzgóságot és elhivatottságot arra, hogy az Isten által megalkotott élet szépségét és jóságát fel kell fedeznünk és ápolnunk kell.
Hálás vagyok a környezetemben élő emberekért, akiket a jó Isten az életembe vezérelt, hiszen nem tudnék olyan személyt említeni, aki valaha is ártott vagy keresztbe tett volna nekem, sőt! Szüleim, testvéreim, rokonaim, barátaim, plébánosaim, faluközösségem, tanáraim és minden ismerősöm példaértékű számomra sok mindenben, sokat tanulhattam tőlük és általuk. Különös fontosságúak voltak azok az emberek, akik segítettek a növekedésben és a hitemben. Mindig többet kaptam, mint amit kiérdemeltem vagy elképzelhettem.
A szemináriumi éveimet a szárnyak bontogatásához tudnám hasonlítani. Már Gyulafehérváron megvoltak a sajátos örömök és kihívások, létrejöttek a bejáratott szokások, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy megszeressek ott lenni. Amikor Rómába kellett jönni, hatalmas félelem fogott el, nem akartam elfogadni a lehetőséget. Sok „összeeszkábált” kifogásom volt már a felkérés előtt, hogy miért nem vagyok képes itt folytatni a tanulmányaimat. Végül is az érveimet felülírta az, hogy nem kellett egyedül jönnöm, hanem Simon Sándor évfolyamtársammal együtt. Ez volt Isten „kiskapuja” arra, hogy meggyőzzön engem, hiszen ezzel meglepett. Így Istenre bízva az életemet elfogadtam, és ma már hálát adok mindezért.
Rómában nagyon sokat gazdagodtam: a leginkább meghatározó az, hogy a római Collegium Germanicum et Hungaricum közösségében együtt formálódnak papok és kispapok.
Így sokat tanulhattam olyanoktól is, akik több év pasztoráció után éltek velünk. Különösen sokat adtak a hétfő esti lelki csoportok, az úgynevezett Spiritgruppek, ahol 4-5 emberrel együtt töltöttük az estét: szentmisével, imádsággal és egymásra hangolódással, beszélgetéssel. A kihívásokban és nehézségekben mindig ott volt a magyarok közössége: a Rekreáció, ahol igazán otthon lehettem még idegen földön is. Hálás vagyok értük! Végül a Róma által nyújtott képzés egyik gyöngyszeme maga a sokszínűség. Találkozva a világ más tájain élő és hívő, más kultúrákban felnőtt emberekkel, velük beszélgetve, igazán megérthetjük azt, hogy milyenek is vagyunk és miért. Úgy gondolom, hogy mindezek hasznosak lehetnek az otthoni életben is.
Miután felszentelnek, még egy évet biztosan vissza kell jönnöm Rómába, folytatni a II. Szent János Pál pápa Intézetben, a Pápai Lateráni Egyetemen belül, a család- és házasságpasztorációs teológiai licenciátust. Hála és buzgóság van a szívemben. Papi életemben igyekezni fogok a hívek jólétét, békéjét és lelki üdvösségét szolgálni. Szeretnék autentikus, buzgó és boldog pap lenni, és bízom abban, hogy Isten továbbra is velem lesz az úton, amelyre meghívott.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/28. számának Fókusz rovatában.
Összeállította: Cziple Hanna
