Gernika – Lezama
22 km
Vasárnap lévén megpróbálom visszafogni magam és kicsit a pihenésre koncentrálni. A mai nap történéseit az útikalauz előrejelzése foglalja össze a legjobban. Még én sem tudom ilyen szépen elmondani.
,,Ismét egy kihívásokkal teli szakasz következik Vizcaya belsejében, melyet egymást követő hegyek és völgyek jellemeznek, mindig messze a parttól. Goikolexeáig erdők, tanyák és zöld rétek között haladunk, leküzdve a folyamatos egyenetlenségeket. A legnehezebb része a nap elején van, a Billikario-hegy megmászása, közel 300 méter szintkülönbséggel, mindössze három kilométer alatt. A Goikolexeától Lezamáig tartó utolsó szakasz gyakorlatilag sík.”
- Amint látjuk, szinte semmi sem történt ma. Az, hogy ismét 300 métert kellett emelkedni 3 kilométer alatt, már kezd mindennapos lenni és szóra sem érdemes.
- Ahogy haladtam az úton, egy helyen egy érdekes figyelmeztető tábla volt kihelyezve egy kapu elé. Több nyelven ki volt írva, hogy a kaput be kell csukni (az állatok miatt). Nagyon sok ilyen kapuval találkoztam az elmúlt napokban, de ez volt a legviccesebb.
- Ma nem egy sátorozóval találkoztam, hanem legalább hattal. De ezek nem vad sátorozók voltak. Az egyik szállás udvarán voltak felütve a sátrak. Szerintem akinek nem jutott ágy az épületben, az mehetett sátorozni.
- Az erdő szélén egy autó várja a gazdáját. Azt hiszem, hiába.
- Utolértem két lányt, de már messziről láttam, hogy az egyik papucsban van. A nagy bakancs pedig ott lógott a hátizsákon. Megkérdeztem, mi a baj? Szorítja a bakancs és feltörte a lábat — volt a válasz. De simán lenyomta papucsban ezt a nem könnyű napot.
- Ennyi volt a mai nap. Jó lendületben voltam, jobban haladtam, mint a tegnap, legalábbis úgy éreztem. Nincs két egyforma nap a Caminón.
- A tegnap este elmentem vacsorázni és ugye kicsi a világ, ugyanoda jött a már sokat emlegetett spanyol csoport. Kiderült, hogy tarragonaiak (Barcelonához van közel). Elújságolták, hogy ők ma megállnak, és jövőre majd innen folytatják. Múlt vasárnap együtt kezdtük Bayonne-ban és egy hét után elbúcsúztunk. Ez is a Caminóhoz tartozik. Emberekkel ismerkedünk meg és aztán soha többé nem látjuk őket.
- Nem bírom ki, hogy ne térjek vissza egy szó erejéig a Guernica festményhez. Szóval az úgy kezdődött, hogy az ,,1937. április 26-i, robbanó- és gyújtóbombákkal végrehajtott légitámadás során a város 70%-a elpusztult, és több mint 1000 lakos vesztette életét, a spanyol polgárháború egyik legvéresebb epizódjában. A köztársaság kormánya megbízta Picassót egy nagyméretű vászon megfestésével, amely elítéli ezt az atrocitást, a Guernica néven ismert festményt, amely a béke egyetemes szimbólumává vált.” Valahol olvastam egy idetartozó anekdotát, miszerint 1940-ben, Párizs megszállásakor a németek előcitálták az ott élő Picassót, és a Guernica című festményének fotóját mutatva ezt kérdezték tőle: ezt maga csinálta? Mire Picasso válasza: nem, ezt maguk csinálták.
A mai nap tanulsága:
A Camino nemcsak hegyeket és völgyeket jár be, hanem embereket és történeteket is összeköt – néha csak egy hétre, néha egy életre. És közben megtanít arra, hogy a nehézségek, akármilyen szokatlan formában is jönnek (akár papucsban), legyőzhetők. A valódi út nemcsak a lábakban, hanem a lélekben halad.
