Laczkó Vass Róbert színész és maga is versel, itt játékosan komoly gondolatait olvashatják a gyermekeknek szánt irodalomról, a versről.
Gyermekversek felnőtteknek — ezzel a munkacímmel pályáztattam legutóbb egy kötetnyi verset. Nem számítottam sikerre, mert a gyermekversek amolyan járókeretnek számítanak, amelyben a szemünk fénye megtanul tipegni, hogy aztán rögtön okostelefonra váltson, és a mesterséges intelligenciát szőrén megülve kilovagoljon a Parnasszusra. Tá-tá-ti-ti-tá, bobók és bagyócák integetnek a bölcsőde ablakából, ahogy a Kisnagy Árpika belematurál a Nagyiskolába, mindjárt az Első Bébe. (Kisnagy az első filmszerepem vezetékneve volt, én játszottam Árpikát a várfalvi Jósika-kastély düledező történelmi díszletében, Maár Gyula utasításai szerint. Megbocsátja nekem odafentről, hogy kikölcsönöztem a leleményét!)
Tanári kari karika, papíripari paripa. Weöres pontosan tudta, mitől jó vers a gyermekvers, ő a zsinórmérték akkor is, ha nagy elődök nyomdokába lépve szálazta össze a gyermekirodalom költészeti szakosztályának eladdig csellengő paradigmáit. (Nem sorolom őket. Édesanyám úgy tudott például Petőfi-zsánereket előadni habverés közben, hogy annál igazabb gyerekelőadást én azóta sem láttam!) Élek a gyanúperrel, hogy Weöres a költővé kupálódás ujjgyakorlatainak alap-életműve. Aki nem tanul meg bánni a szöveg belső ritmusával, a rímekkel, a hasonlatokkal és metaforákkal úgy, hogy annak lényegét ha nem is érti rögtön, ám egy hatéves gyerek is megérezze, az sejtésem szerint nem a Helikont keresi, hanem folyton valami tornyot választ magának. No nem Apáczai-módra, hogy levettessék onnan, de minél messzebbre látszani! Sommás összegzés, mégis vállalom!
Én tehát rímekbe faragott fabulákon (A veréb és a pulyka Gyulai Páltól), dalba fogható tanulságokon (Arany János néhány könnyebben emészthető balladája, de akár A fülemüle füttye), Petőfi zsánerein (A tintásüveg, János gazda, Sári néni), többnyire tananyagon kívül csiszolódva szerettem bele Weöresbe, Tamkó Siratóba, s hogy haza is beszéljek: mindenkibe, aki akkoriban verset közölt a Napsugárban.
Méltánytalan lenne név szerint emlegetni most bárkit is, de tudják: ,,van egy kisszék, háromlábú, három lába: három bábu”, s a felolvasó körutakon tengődő tücsökevényt elemisták értékrendje szerint is megilleti a kiutalt hangyabanán. Pepita a néger, nincs Fekete Péter! Ezt onnan tudom, hogy tanító bácsi koromban — ilyen is volt, képzeljék! — gyermekvers-mondó versenyt szerveztem elemistáknak. Bóbita volt a címe — Weöres, a nagy szerelem! –, s az egyik tanítványom, aki a fent említett versezetekből válogatott a színpadra, ma már fesztiválokat szervez, mellesleg a Vászló megyei magyarokat képviseli Bukarestben. Miből lesz a cserebogár!
A gyermekversekről is leginkább ezt tudnám elmondani: a jó gyermekvers felnőttkorban is megállja a helyét, sőt! Olyan tartalmakat hordoz, amelyek csak felnőttkorban bomlanak ki a maguk teljességében, és tartanak meg gyereknek úgy, ahogy a gyerekek annak idején csalhatatlanul őszintébb, és megkockáztatom: emberségesebb felnőttek voltak, mint szüleik, akikkel mostanában többnyire hézagos, szélfútta viszonyuk van: két műszak, álarcok, alkalmazkodás, fékek és egyensúlyok úgy közéletben, mint háztájon, megfelelési kényszer, képernyőidő, miegymás. Vannak persze kivételek, én csupa kivételeket ismerek, és megválogatom a barátaimat, ugye… de mindenki más, ugye… most megreped a tükör odakint, és nálunk a tükörplafon is hajszálerezett… Mert ki a megmondhatója, pontosan mit kell gondolni Bóbitáról, aki szárnyat igéz a malacra, majd röpteti, hogy kikacaghassa? Gyerek magyarázza nekem, anyuka szemérmetes mosolyokkal nyugtázza, hogy lám, Weöres is neki ad igazat, apuka pedig belepirul a huncutsága. Játék, ami különös, gömbölyű és gyönyörű és nyitható és csukható… majd olvassák újra Kosztolányit! Vagy hallgassák meg, ha elkészülünk a Kosztolányi-esttel! Jön, jön, jön, mint a Pletykakönyv! Nem hiszik? Weöres is megírta: letye-petye-lepetye!
Hát így esett, hogy a pályázati munkacím átöröklődött Jánosi Andrea csodálatos borítótervére. Van abban a kötetben mindenféle, még olyan is, amit nem ajánlok gyerekeknek, bár a nyelvezete, fordulatai szerint az ő húrjaikat pengetem. A gyerekvers ugyanis — dallam. Játszi könnyedséggel és nagy átlényegülési hajlandósággal csücsül fel a kottafejekre, s már azt sem tudom, hogy melyik volt hamarabb. A tamtam-dobok népe biztosan a ritmusra esküszik. Böbe bába hajmeresztő rémeket… khm: rímeket fabrikált, amelyek bölcsőringatáskor gügye ráolvasássá szelídültek, én pedig vettem a bátorságot, s ha lukat láttam a dramaturgia szövetén, rittyentettem szellemes-ropogósat. Rappeltem dzsinnekkel A kétbalkezes varázslóban, dalbetéteket faragtam Donáth pásztornak A krónikáshoz, szellemi portékáimmal nyomulok A fülemülében…
Most mégis egy olyan verset mutatok, amelyet búcsúnak szántam a nyughatatlanság és nyugtalanság határvidékére. Duzzogó volt az eredeti címe, Barni verse lett belőle. Fejünk lágya benövésének pillanatát örökíti meg, azóta jazz-muzsikával is! Íme:
cakkos szájú borzas kölyök
nagyvárosban falurossza
homlokodról ordas ködök
rongyolódnak bajuszodra
nyughatatlan önmagadban
rád feszül a kockás inged
gombszemedből szikra pattan
majd kigyullad a tekintet
mondanám hogy sose kérdezz
magamnak is magyarázom
hogy passzol az éberséghez
vége-mérhetetlen álom
félmeztelen kolozsvárott
szárnyat próbálgat egy angyal
gondolataimba mártott
verslábakon hozzád nyargal
keresztrímek metszéspontján
megjuhászodnak a gondok
szelídülj hát kis oroszlán
ide hallgass verset mondok
Laczkó Vass Róbert
Fotó: Bíró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház, RomKat.ro
