Nyolcvan éve, a háborúk és hatalmi visszaélések ártatlan elszenvedőjeként, több mint négyszáz tasnádi sváb és magyar fiatalt hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba. A tasnádi római katolikus templom Historia Domusába ezt írta az akkori plébános: „1945. január 10-én hajnalban a befogottakat, összesen 400 és pár embert, gyalogosan átkísérték Szaniszlóra, ott vonatra ültették. (…) Azon a napon, amikor ezeket elindították, a tornyunk keresztje lezuhant, szélcsendes időben. (…) Valósággal megdermedt itt akkor az élet…”
A helyi katolikus közösség összefogása révén elkészült a 488 személy nevét megörökítő márvány emléktábla, amit a deportálás 80. évfordulója alkalmából, a Szent Anna-temetőben 2013-ban felállított emléklékmű mellé fognak elhelyezni. Az emléktáblát Böcskei László nagyváradi megyés püspök áldotta meg 2025. január 12-én, vasárnap 15 órakor, szentmisével összekötött megemlékezés keretében. A tíz márvány emléktáblára 488 deportált személy nevét vésték. A táblák jótékony adományozók jóvoltából, és az egyháztanácsosok áldozatos munkájával valósult meg. A szentmisét követő agapé előtt a főpásztor együtt imádkozott az egybegyűlt leszármazottakkal és támogatókkal, majd szenteltvízzel hintette meg a Caritas nagytermét es kérte Isten áldását az új évben.
Mint ismeretes 1944. december 31-én a Szovjetunióból megérkezett Romániába a parancs, amely szerint a román kormánynak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében végzendő helyreállító munkák száméra rendelkezésre kell bocsátania a területén élő 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével. A kitelepítendők összegyűjtése a vasútállomások melletti gyűjtőhelyeken a rendőrfelügyelők felelőssége volt. Mivel egyesek megpróbáltak elrejtőzni, és az előírt létszámot nem sikerült „teljesítenie” a hatóságoknak, ezért az előírt korúnál idősebbeket, illetve fiatalabbakat is elhurcoltak – ez a teljes létszám 10%-át tette ki, a legfiatalabb 13, a legidősebb 55 éves volt.
A Partium és a Bánság számos településéről a deportálások január első napjaitól kezdődtek, marhavagonba zsúfoltak 50–70 személyt is akár, és így utaztak több napig, néha akár két héten át is a jéghidegben, a legalapvetőbb higiéniai körülmények biztosítása nélkül „rendeltetési” helyükre, a legritkábban dolgozhattak szakmájuk szerint, leginkább nehéz fizikai munkát végeztek. A hiányos táplálkozás, a nagy hidegek, a rossz egészségügyi ellátás és a nehéz munkakörülmények miatt sokan meghaltak (az Erdélyből deportált közel 68 500 személyből több mint 9000-en hunytak el.) A szatmári sváb származásúak közül közel ötezer főt hurcoltak el, akik közül a kényszermunka során 1949-ig ezren életüket veszítették. Az erdélyi szászok közül 30.336 személyt hurcoltak el, közülük 3076 fő veszítette életét a megpróbáltatások következtében. A bánsági svábok köréből 33.000 férfit és nőt vittek az úgynevezett málenkij robotra, közülük ötezren haltak meg a Szovjetunióban.
Tasnádi plébánia bejegyzése alapján D. G.
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 2025/3. lapszámában.
