Van remény mindannyiunknak!” – Ferenc pápa megnyitotta a Szent Péter-bazilika szent kapuját

0
63

Ferenc pápa szenteste megnyitotta a Szent Péter-bazilika szent kapuját, mellyel kezdetét vette a 2025-ös jubileumi év, majd szentmisét ünnepelt. A karácsonyi szentmisén a szentatya elnökölt, a főcelebráns Giovanni Battista Re, a bíborosi kollégium dékánja volt.

Az ünnepi liturgia a szent kapu megnyitásának szertartásával vette kezdetét a Szent Péter-bazilika előterében, a virágokkal feldíszített kapu előtt.  A szertartás a 121. zsoltár éneklésével kezdődött: „Örvendezve megyünk az Úr házába.”

Ezt követően Ferenc pápa rámutatott, hogy az Úr születésének, a mi halhatatlan reménységünknek ünnepén arra készülünk, hogy átlépjünk a szent kapun. Azok a lépések, amiket együtt készülünk megtenni, az egész egyház zarándoklata, mely a béke tanúja. Ragaszkodva Krisztushoz, üdvösségünk sziklájához, az ő igéje által megvilágosulva és kegyelméből megújulva, lépjük át a küszöböt, és így lépjünk be a kegyelem és a megbocsátás tengerébe, ahol minden ember találkozhat, így elfogadva a remény útját, amely nem okoz csalódást. A buzdító szavak után, a szentatya imádságot mondott, melyben Krisztushoz, mint fényes csillagunkhoz, a világ reményéhez könyörgött.

Ezt követően a diakónus felolvasta az evangéliumot Szent János könyvéből (Jn 10,7–10). Az örömhír meghirdetése után nyitották meg a Szent Péter-bazilika szent kapuját. Ferenc pápa csöndben imádkozott a kapu előtt, majd  kerekesszékben ülve bekopogott rajta, és megnyitotta azt. A szkóla közben a következőket énekelte: „Ez az Úr kapuja, az igazak lépnek be rajta; belépek a te házadba, Uram; nyisd meg nekem, az igazság kapuit; belépek és hálát adok az Úrnak.”

A szentatyát segítője áttolta a kapun a bazilikába. A pápát a liturgikus szolgálattévők, a koncelebráló bíborosok, püspökök, illetve azok a vendégek követték, akik az öt kontinenst képviselték, majd a más keresztény felekezetek képviselői léptek be a szent kapun. Utóbbi annak a jelképe, hogy a jövő évben ünnepeljük a Niceai Zsinat 1700-ik évfordulóját; az ökumenikus zsinat idején a keresztények még egységben voltak. A szkóla közben a jubileumi szentév A remény zarándokai című himnuszát énekelte.

Amikor a liturgikus menet a főoltárhoz ért, a diakónus az ünnepi kis trónszékre helyezte az evengéliumos könyvet. Ezt követően vette kezdetét a karácsony ünnepe meghirdetetésének szertartása a Karácsonyi martirológium alapján. Majd, eltávolították a leplet a kisded Jézust ábrázoló szoborról, és a világ öt kontinensét jelképező gyermekek virágcsokrokat helyeztek el a jászolnál. A diakónus megtömjénezte a Kisjézus szobrát, amely az evangéliumoskönyv előtt helyezkedett el, a Szent Péter-bazilika központi részén, a baldachinos confessio oltár előtt található lépcsősor előtt. Az evangélium után a szentatya homíliája következett, amelynek szövegét az alábbiakban olvashatják.

Az Úr egy fénnyel övezett angyala beragyogja az éjszakát és átadja a pásztoroknak az örömhírt: „Nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában“ (Lk 2,10–11). A szegények döbbenete és az angyalok éneke közepette megnyílik a földön az ég: Isten eggyé lett közülünk, hogy olyanná tegyen minket, mint ő. Alászállt közénk, hogy felemeljen és az Atya ölelésébe helyezzen minket.

Testvéreim, ez a mi reménységünk. Isten Emmánuel, velünk az Isten. A végtelenül nagy kicsivé lett; az isteni fény felragyogott a világ sötétségében; az ég dicsősége megjelent a földön, egy Gyermek kicsinységében.

És ha Isten eljön, még akkor is, hogyha a szívünk egy szegényes jászolhoz hasonlít, akkor kimondhatjuk: nem halt meg a remény, a remény él, és mindörökre körülöleli az életünket! A remény soha nem csal meg.

Testvéreim, a szent kapu megnyitásával megkezdtük a nagy jubileumot: mindannyian beléphetünk ennek a kegyelmi üzenetnek a misztériumába. Ez az az éjszaka, amikor a remény kapuja feltárult a világon; ez az az éjszaka, amikor Isten ezt mondja mindannyiunknak: van remény a te számodra is! Van remény mindannyiunknak. 

És ne felejtsétek el, testvéreim, hogy Isten mindent megbocsát, Isten mindig megbocsát. Ne felejtsétek el ezt, ami az Úrban való reménység megértésének egyik módja.

Ahhoz, hogy befogadjuk ezt az ajándékot, útra kell kelnünk, mégpedig a betlehemi pásztorok csodálkozásával. Az evangélium azt mondja, hogy az angyali üzenet vétele után „késedelem nélkül útra keltek“ (Lk 2,16). Ez az elveszett remény újra megtalálásának, szívünkben való megújításának, időnk és korunk reménytelenségei közepette megvalósuló elhintésének jelzése: késedelem nélkül. Háborúkra gondolunk, gyerekekre, akikre lőnek, iskolákra és kórházakra, amelyekre bombákat dobnak. 
Ne késlekedjünk, ne lassítsuk meg lépteinket, engedjük, hogy magához vonzzon minket a szépséges híradás!

Késedelem nélkül induljunk, hogy lássuk az értünk megszületett Urat, könnyed és éber szívvel, találkozásra készen, hogy képesek legyünk lefordítani a reményt életünk helyzeteire.

A keresztény remény ugyanis nem egy boldog vég, amelyet passzívan várhatunk: ez a remény az Úr ígérete, amelyet itt és most kell befogadnunk, ezen a szenvedő és vajúdó földön. Azt kéri tőlünk, hogy ne késlekedjünk, ne süppedjünk bele a megszokásainkba, ne ragadjunk bele a középszerűségbe és a lustaságba; Szent Ágoston így mondaná: azt kéri tőlünk ez a remény, hogy vessük meg a dolgokat, amelyek helytelenek, s legyen bátorságunk ezek megváltoztatásához; az kéri tőlünk, hogy az igazságot kereső zarándokokká legyünk, soha nem fáradó álmodókká, olyan emberekké, akik engedik, hogy az Isten álma nyugtalanságot keltsen bennünk. Ez az új világ álma, hol béke és igazságosság uralkodik.

Tanuljunk a pásztorok példájából: a ma éjszaka születő remény nem tűri a letelepedettek lomhaságát és a saját kényelmükbe berendezkedettek lustaságát; nem fogadja el azok hamis okosságát, akik semmit sem tesznek, mivel félnek, hogy kompromittálódnak, s azok számítgatásait, akik csak magukra gondolnak; összeegyeztethetetlen azok nyugalmas életével, akik nem emelik fel hangjukat a legszegényebbek kárára elkövetett rosszal és igazságtalansággal szemben. Épp ellenkezőleg, a keresztény remény a kicsírázó és növekedő ország türelmes várására hív, ám eközben megköveteli tőlünk annak vakmerőségét, hogy már ma elővételezzük ezt az ígéretet, mégpedig felelősségvállalásunk és együttérzésünk révén.

És itt talán nem árt, ha megkérdezzük magunktól hogy állok az együttérzéssel, van-e bennem együttérzés? Képes vagyok-e együtt szenvedni? Gondolkodjunk el ezen.

Látva, miként rendezkedünk be ebben a világban, alkalmazkodva annak mentalitásához, egy bátor pap és író így imádkozott karácsonykor: „Uram, valamiféle kínt kérek Tőled, valamiféle nyugtalanságot, valamilyen megbánást. Karácsonykor szeretnék újra elégedetlen lenni. Boldog, de elégedetlen is. Boldog azért, amit te teszel, elégedetlen a saját hiányzó válaszaimért. Kérlek, vedd el tőlünk hamis békéinket és fektess a mi mindig is túlságosan teli »jászolunkba« egy töviskoszorút! Add a szívünkbe valami másnak a vágyását!“ (A. Pronzato, La novena di Natale). A vágy valami nagyobbra. Ne álljatok meg. Ne felejtsük el, hogy az állott víz az első, amelyik megáll.

A keresztény remény éppen ez a „valami más”, amely azt kéri tőlünk, hogy „késlekedés nélkül“ induljunk útnak. Tőlünk, az Úr tanítványaitól pontosan ezt kéri: találjuk meg őbenne a legnagyobb reményt, hogy aztán késlekedés nélkül hordozzuk azt úgy, mint a fény zarándokai a világ sötétségében.

Testvéreim, ez a jubileum a reménység ideje! Arra hív minket, hogy fedezzük fel újra az Úrral való találkozás örömét, arra hív, hogy újuljunk meg lélekben, és elkötelez, hogy alakítsuk át a világot, hogy valóban jubileumi legyen ez az idő: legyen azzá a haszon logikája által elcsúfított anyaföldünk számára; az igazságtalan adósságok által sújtott legszegényebb országok számára; mindazok számára, akik a régi és újfajta szolgaságok rabjai!

Mindannyiunké annak az ajándéka és kötelezettsége, hogy reményt vigyünk oda, ahol az már elveszett: oda, ahol megsebesült az élet; az elárult várakozások, az összetört álmok, a szívet gyötrő bukások körébe; annak fáradtságába, aki már nem bírja tovább, annak keserű magányába, aki legyőzöttnek érzi magát, a lelket tépő szenvedésbe; a bebörtönzöttek hosszú és üres napjaiba, a szegények szűk és fagyos utcáira, a háború és erőszak által megszentségtelenített helyekre.

Azért kezdődik meg a jubileum, hogy mindenki megkapja az evangélium reményét, a szeretet reményét, a megbocsátás reményét.

Nézzünk a jászolra, menjünk a jászolhoz. A jászolra, Istennek a Kisded Jézus arcán megmutatkozó gyöngédségére tekintve megkérdezhetjük magunktól: „Él-e a szívünkben ez a várakozás? Itt van-e a szívünkben ez a remény? […] Istennek a bizalmatlanságainkat és félelmeinket legyőző kedvességét szemlélve szemléljük a ránk váró remény nagyságát is! […] Ez a remény-látomás világosítsa meg nap mint nap az utunkat!“ (C. M. Martini, Omelia di Natale, 1980).
Testvérem, ezen az éjjelen te vagy az, aki előtt megnyílik Isten szívének „szent kapuja“.
Jézus, a velünk-az-Isten, érted, értünk, minden emberért születik. S tudod, Vele együtt kivirágzik az öröm, Vele együtt megváltozik az élet, Vele együtt a remény nem csal meg.


*

Az ünnepi karácsony éjjeli szentmise záróaldását követően a szentatya kerekesszékben, ölbe véve a Kisjézus szobrát, a világ öt kontinensét jelképező gyermekek kiséretében, a bazilika oldalhajójában található betlehemhez vitte és a diakónus ott helyezte el a Kisdedet.

*

A Szent Péter térre idén a betlehem az olaszországi Gradóból érkezett. A kompozíció sajátosan a lagúnák, a tenger világába helyezi el a születés jelenetét. Ennek magyarázata, hogy a kis Velenceként is emlegetett város egy szigeten helyezkedik el a Trieszti-öbölben. A Szent Család egy szigeten, egy hagyományos gradói nádkunyhóban kapott helyet; a betlehemet a tengerparti élet mindennapjait élő személyek jelképes ábrázolása is díszít. A Szent Péter téren elhelyezett 29 méter magas, impozáns lucfenyő a Trento melletti Ledróból érkezett.

*

Ferenc pápa december 29-én a lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház; január 1-jén a Santa Maria Maggiore-bazilika, majd január 5-én a falakon kívüli Szent Pál-bazilika szent kapuját nyitja meg. Ebbe a sorba illeszkedik még a római Rebibbia női börtön, ahol december 26-án a szentatya ugyancsak szent kapu nyit meg.

A pápai homíliát fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican Media

Kuzmányi István / Magyar Kurír